Hagymama

Az emlékezés képessége az emberi természet egyik legvarázslatosabb tulajdonsága, egyben erőssége is, amelyet az élet csodálatos sokszínűsége, változatossága tesz azzá, s amely nélkülözhetetlen kelléke a létnek, függetlenül attól, hogy éppen hasznos vagy haszontalan, értelmes vagy értelmetlen tudást, tapasztalatot rögzít a jövő számára, és tesz bármikor újra meg újra elérhetővé. Nemcsak a sokrétűsége, jobbára végtelensége, de az olykori korlátoltsága is meghatározhatja a szinte azonnal végbemenő folyamat jellegét, ahogyan felvillant, felelevenít egy-egy pillanatot az elmúltakból, amelyben hűen tükröződhet valakinek az élethez való viszonyulása. Az emberek elsöprő többsége érzi magát olykor kényelmetlenül amiatt, hogy maga a jelenség nem irányítható, szabályozható. Már csak azért is, mert roppantul kellemetlen állapotot okozhat, ha akkor is felszínre törnek valakinek a tudatában a múlt képei, amikor ezt sem ő, sem a környezete nem óhajtja. Ami nem csoda, hiszen ténylegesen nyűgössé válhat, ha a múlt bugyraiból kiperegve ismét előtérbe kerül valami olyasmi, amire rossz emlékezni. S mivel az ilyennek a felzaklatón kívül más hatása nyilvánvalóan nem is lehetne, méltón elvárható volna tőle, hogy vesszen örökre a feledés ködébe, megóvva az emlékezőt meg az esetleges érintetteket a kellemetlen közérzettől vagy éppenséggel a rossz lelkiismerettől. Ám sajnos elkerülhetetlen, hogy egy nem kívánt emlékkép, képsorozat olyankor is betolakodhasson valakinek vagy valakiknek a mindennapjaiba, amikor jóformán előre tudható, hogy az élet folyását felkavaró, zavaró tényezőként hat majd, ugyanis beleszottyanva a jelen folyamába, képes akár a jövendő alakulását is rossz irányba befolyásolni.

Természetesen Pál-Sándor Jóska lakatosmester és neje, Irénke – foglalkozását tekintve normatőr –, akik megszervezték odaát, a Kinizsi utcai fémmegmunkáló részlegen a volt főnökük, Blidar Liviu „párásztász”-át, azaz a negyvennapos megemlékezést a méltatlanul korai elhunytára – mindezt persze bármiféle vallásos szertartás nélkül, pusztán csak a „pomána”¹ jellegére alapozva –, s arra az „irodisták” közül meghívták hivatalból és illendőségből a vállalat műszaki vezetőjének számító Cerghizan főmérnököt, úgyszintén mérnököcskénket, a „melósok mindenes főnöké”-nek minőségében, valamint az ő legújabb beosztottját a termeléstervező és- irányító osztályon, Jabenițan Miront – Mirelt, ahogyan ő előszeretettel becézte magát –, a néhány hete szükségből alkalmazott „tejfeles szájú” mérnökfiút, nem tudhatták, hogy azzal melyikükben milyen reakciót váltanak ki, milyen emlékezéssorozatot indítanak el. Mint ahogyan azt sem sejthették, milyen érzelmi vihar, valóságos hurrikán vezeti majd odáig Vulcan Doinát, akinek, textilmérnök lévén, a feladatköréből eredően nem volt annyi igazolható köze sem a számára idegen fémmegmunkáláshoz, sem az azt két hónappal előbb még vezető főnökhöz, Liviuhoz, a „legvasasabb” vasasok egyikéhez, hogy éppen az első töltést követő kínáláskor hívatlanul rátörjön az emlékező társaságra, s a keze ügyében legközelebb álló pohár szilvapálinkát egyetlen kortyban lenyelve, azonnal prünnyögni kezdjen, majd az újabb meg újabb pohártartalmak betermelése közti időszakokat folyamatos, halk sírdogálással kitöltve, még szomorkásabbá tegye az amúgy sem túl szívderítő alkalomból összehozott eseményt.

De még jó, hogy fogalmuk sem volt, mire számíthatnak. Emiatt történhetett az is, hogy Doina, a mindenki számára váratlan megjelenésével és felettébb furcsa viselkedésével lekötötte a jelenlevők nagy többségének figyelmét, akik már az első megnyilvánulásától főleg arra összpontosítottak, hogy megfejtsék ennek talányát. És ez volt az oka annak is, hogy fölöslegesnek tartották a megfelelő tájékozódást a különlegesnek számító, mert „külsős” meghívottak viszonyát illetően, ebből kifolyólag sem elég idejük, sem elég energiájuk nem volt felfogni, mit is jelent tulajdonképpen, amikor az első „dumnezeul să-l odihnească în pace!”²-val kísért koccintás után a főmérnök, valamennyi megemlékező hallatára, a szokásos cinikus mosolya közepette kiszűrte a fogai között azt a kíméletlen szentenciát, amit már néhány hónappal előbb is szeretett volna hangosan kimondani mérnököcskénknek, de éppen a Liviu akkori emberséges kiállása miatt nem tehette meg: „Măi, inginerașule, și mort trebuie să-l pupi în fund pe răposatul, că de n-ar fi fost el, te-aș fi expediat direct în iad.”³

Cerghizan szándéka az ő élve eltemetésére már a fél évvel előbbi emlékezetes eseménysornak a zajlása közepette is nyilvánvaló volt mérnököcskénk számára, ami annak idején sem szült benne túl nagy rokonszenvet a közvetlen főnöke iránt, mint ahogyan igazi lelkesedést sem a további, elkerülhetetlen együtt létezéssel és együttműködéssel szemben, de így, a főmérnök által a múlt emlékeiből nem éppen az örömteremtés szándékával kiemelve, életének legeslegrosszabbjai közé sorolva volt kénytelen felidézni azokat a napokat, s ezzel még felemásabbá, ellentmondásosabbá tette számára Liviu halálának a megidézését, a rá emlékezést. Egyfelől azért, mert a belső noszogatás és folyamatos késztetés ellenére soha nem került sor részéről bármiféle hála vagy legalább elismerés kimutatására, akár a legelemibb gesztusra sem ez irányban annak ürügyén, hogy tisztességes kiállásával elhárította útjából azt a jövője szempontjából talán végzetes akadályt, amit hallgatólagos ellenségének alattomos, elvtelen támadása emelt, amikor egy ártatlan megnyilvánulását követően az ő javaslatára a párt utasításai elleni nyílt izgatással vádolták meg. Másfelől mert mindig talány volt és az is marad számára, hogy az életek tartalmát és minőségét illetően miért nem történik valami természetes szelekció a Gondviselés részéről a jobbak javára.

Alighogy elhangzott Cerghizan epés megjegyzése, zsigeri tiltakozást érzett odabent, önkéntelen ellenállási szándékot a kellemetlen közérzet és a rossz szájíz eluralkodásával szemben, egész lényének ökölbe szorulását, de az értelmetlen visszavágást elkerülendő inkább válasz nélkül hagyta, ellépett mellőle, hogy másik, alkalmasabb, méltóbb emlékezőtársat keressen a lelke mélyén őszinte szomorúságot gerjesztő helyzetben. Abban a pillanatban fel sem ötlött benne, hogy ez a próbálkozása is esélytelen lehet. Csak miután néhányszor körbefuttatta a tekintetét a jelenlevőkön, ébredt rá, hogy bármennyire is lenne mondanivalója Liviuval kapcsolatban, ez nem az az idő, nem az a hely, nem az a társaság, amikor, ahol és amelyben megnyilvánulhat, jobb lenne inkább a háttérbe húzódnia. Kissé idegennek is érezte magát ebben az összeforrottnak látszó közösségben, nem volt annyira jó, főleg nem bensőséges viszonyban a hangadókkal sem – a két PSI-vel, ahogyan a Pál-Sándor házaspárt a részlegen a nevük azonos kezdőbetűi miatt bensőségesen becézték⁴ –, hogy felszabadultan bekapcsolódhasson a beszélgetésbe, amely az általuk keserédes hangnemben felemlegetett helyzetekről, eseményekről, történetekről folyt, s amelyekben a túlontúl fiatalon elhunyt mérnök cselekvő vagy elszenvedő részesként szerepet játszott. Annak viszont igencsak örült, amikor a beszélgetés során kiderült, hogy a részleg további vezetésére ideiglenesen kinevezett párost, a gyakorlati ember Virágpistát, alias Floare Ștefant és az elméletit, Muntean Vasile fiatal mérnököt a melósok láthatóan és érzékelhetően jól fogadták és be is fogadták. Ez azért volt fontos számára, mert előtte mindketten mellette, vele dolgoztak az általa irányított osztályon, Virágpista eléggé nagy szakértelemmel, Muntean Vasi az elmélet és a gyakorlat összehangolásában még novíciusként ugyan, de kellő szorgalommal. Mint ahogyan a másik két, az emlékező társaságból kissé kilógó mérnökkolléga, Doina és Mirel is azon az osztályon dolgozott, amelyet ő irányított. Legszívesebben Virágpista mellé húzódott volna beszélgetni, a vele való viszonyt érezte egy idő óta a legőszintébbnek, legtisztességesebbnek, legközvetlenebbnek, de nem akarta őt kisajátítani magának, ha már képes volt ilyen hamar és ilyen természetesen beleolvadni az új közösségébe. Ezért aztán a tekintete néma parancsával maga mellé rendelte Mirelt, és mindketten odaálltak az alkalomra terített asztalnál ülő Doina mellé, hogy kísérletet tegyenek a megvigasztalására.

Ehhez azonban feltétlenül ismerniük kellett volna az okot, ami a tartósnak tűnő elkeseredését kiváltotta. Ennek kiderítése azonban kemény feladatnak ígérkezett. Mérnököcskénk számított is erre, ugyanis az elmúlt több mint négy év alatt megismerte már annyira, hogy felmérhesse, ez nem az a helyzet, amikor faggatni lehetne, mert konok egy némber, mindig megmakacsolja magát, ha rájön, hogy valaki az érzelmeinek rejtélyeire kíváncsi.

Azzal kezdte tehát, hogy lágyan, éppen csak érintve kötényruhájának szövetét, együttérzése jeléül a vállára tette a kezét, majd a hajához közelítve, inkább csak jelképesen megsimogatta a fejét. Mivel az egészet csak tapogatódzásjelleggel tette, nem számított azonnali, főleg nem olyan heveny reakcióra. Doina ugyanis egy pillanatra ráemelte a tekintetét, amely tele volt őszinte fájdalommal, majd a derekát átölelve, homlokát a hasának feszítve, a hüppögéstől el-elfulladva, szaggatottan kimondta élete nagy és addig igencsak jól álcázott, álfölényességgel elrejtett titkát: „Nagyon szerettem Liviut, főnök.” Néhány pillanat elteltével kiszabadította a könnyek és a szemfesték elegyétől maszatos arcát, zsebkendőjével kísérletet tett, hogy megszabaduljon a bőrét rútító kosztól, aztán az egyetlen értő hallgatóságának nagy meglepetésére monoton hangon, de szép magyar mondatokban maga elé darálta a talány megfejtését.

„Három éve jöttünk össze. Már jóval előtte idegesített, hogy mindig milyen komoly, s főleg, hogy milyen feszélyezett minden olyan társaságban, ahol nők is jelen vannak. Azt hittem eleinte, meleg a gyerek, azért. Puszta heccből ráhajtottam, hogy színvallásra kényszerítsem, de olyan volt, mint a csonthéjas dió, jóformán feltörhetetlen. Főleg nem a szokásos eszközökkel. Idegesített a kudarc, de nem lombozott le. Így aztán sikerült kitalálnom, hogyan közelítsek hozzá. Meggyőztem a szövödés Lacit, hogy szilveszter délelőttjén valamilyen megbeszélendő műszaki probléma ürügyén hívja oda hozzájuk. Jött is, de amint megérkezett, azonnal képben volt, hogy átverés. Láttam, hogy emiatt őszintén orrol Lacira, de szerencsére még reggeliben vettem egy üveg Zarea pezsgőt, kiengesztelésül kapott egy pohárral, s mert nyilvánvalóan ízlett neki, töltöttem még eggyel. Hárman voltunk bent a szövöde kis irodájában, Laci valamiért kiment, amikor ketten maradtunk, szinte ösztönösen megsimogattam az arcát, egyszerű biztatásnak szántam, hogy beszéljen, de ő elkapta a kezem és rászorította az ajkát, majd megfordította, és a tenyerembe lehelte felajzottságának minden forróságát, amitől engem is elöntött a melegség, s mint aki a begerjedt nőisége okán minden illendőséget elfelejt ilyenkor, az ölébe ültem, szorosan átöleltem a nyakát és szájon csókoltam. Vagyis csak csókoltam volna, mert az ajkai zárva maradtak, konokul összeszorította őket, miközben igyekezett elhúzni a fejét az arcom közelségéből. Nem erőltettem, de nem is engedtem el, csak lazítottam az ölelésen, közelről néztem a szemébe, nagyon kíváncsi voltam, mit takar az ellenkezése, hiszen nem férjül kértem, csak annyit szerettem volna megélni, hogy nőiségemet igazolandó, férfiként feloldódik mellettem. Állta a tekintetemet, sőt, az övében erősebb volt a fürkésző szándék, mint az enyémben. Sokáig, lehet, hogy egy percnél is tovább tartott a szemezésünk, akkor vadul és kapkodva csókolni kezdte az arcomat meg a nyakamat, megmarkolta a mellemet, a fenekem alatt pedig megéreztem a merevedését. Nincs rá magyarázat, hogy azonnal szerelmes lettem belé. Nem is volt szükség sok győzködésre a részéről, hogy összebújjak vele. Ügyetlenkedett eleinte, és kevésbé éreztem az igazán jót az együttléteinkkor, mint ahogyan az bárki tapasztalatlan esetében megtörténik. De könnyű volt a teljes odaadás, szinte már a tökély felé irányítani, hamar megtanult ellenvetések nélkül ráhangolódni a női akaratra és elvárásokra. Gondolom, mint minden szeretethiányban szenvedő férfi. Többnyire csak kéthetente egyszer találkoztunk, de az első néhány alkalmat követően minden azutáni összebújásunk csúcs volt. Munkált benne az őserő, különbül, mint az én Jeanomban, akiből pedig két ilyen kis alkalmi szerető is kitelt volna. Egy év elteltével haza akart vinni Baldára az anyjához, azt mondta, egyszerű parasztasszony létére biztosan megértene minket és elfogadna, meg hogy semmit nem jelentene számára az a tíz év, amennyivel én idősebb vagyok. Alaposan meg is sértődött, amikor határozottan nemet mondtam. De jól álcázta, mert tudott titkot tartani. Biztos volt abban, hogy ha kiderülne a kapcsolatunk, végleg elveszítene. Soha egy korty alkoholt le nem nyelt azon kívül, amit együtt elfogyasztottunk, s azt is mindig csak szeretkezés után. Olyankor csakis töményt ivott, hogy oldja a kilátástalanság okozta keserűségét. Amikor először összekucorodott a fájdalomtól, valamiért átjárt a félelem, hogy hamarosan elveszítem. Ez tavaly szilveszter előtt történt. Azt semmiképpen nem gondoltam akkor, hogy amitől rettegtem, annyira hamar, alig két hónap alatt beteljesedik. Majdnem bele is haltam. Ráadásul állandóan titkolnom kellett, mit érzek. Főleg otthon, mert Jean annak ellenére nem érdemelne tőlem egy nagy adag csalódást, hogy időnként engem is építőtelepi cimborájaként kezel. Ezért töltöttem az elmúlt hat hetet inkább a szövödében meg a kötödében. Ott a nőknek, akik kérdőn néztek rám, a férjem időnkénti gorombaságára tudtam kenni a legváratlanabb pillanatban felfakadó könnyeimet. S ők el is hitték nekem. Mert el akarták hinni. De itt most nem tudtam visszatartani. S az a simogatásod, főnök, még inkább megkavart. Mert az övéhez volt hasonló. De én téged nem akarlak szeretni. Bocsánat, menthetetlenül kikívánkozott belőlem ez az egész történet. Le van szarva minden s mindenki. Azt sem bánom, főnök, ha ezek után közhírré teszed. De tudom, nem fogod.”

Mérnököcskénk úgy gondolta, senki nem várhatja el tőle, hogy az utolsó megállapításra bármivel is reagáljon, mint ahogyan azt sem, hogy ezt a nem várt, rázúdított vallomást kielemezze. Valamilyen módon mégis illett tudtára adni Doinának, hogy nem közömbös a hallottakkal szemben. Azt gondolta legtermészetesebb gesztusnak, hogy rokonszenve és együttérzése jeléül ismét megsimogatja a kolléganő fejét. Meg is tette, s azzal lezártnak tekintette volna az ügyet, ha Mirel, akinek tartásáról leolvasható volt, hogy a számára idegen és érthetetlen hangfolyam miatt olyan feszült lett, mint egy túlspanolt hegedűhúr, meg nem kérdezi kissé ingerülten: „Domnu șef, ce a spus doamna?”⁵ Amitől meg is lepődött kissé, mert a fiatal kolléga a kérdés kimondásával hirtelen olyan pózba merevedett, mint egy vadászni kész ragadozó. De a következő pillanatban még nagyobb meglepetést okozott neki az, amit Doina mondott, és főleg az a kihívó, az előbbi érzelemkitörésre semmiben nem utaló hangnem, amelyen szólt: „Doamna spuse șefului că ești un flăcău dulce și că te place. Și că e curioasă dacă ești dispus.”⁶

Mirel ettől a két rövid mondattól megszűnt félelmetes ragadozó lenni. Az ámulattól testben és tudatban béklyózottan, szinte már bénultan meredt valóságos élő és érző szoborrá mellettük. Bizonyára beláthatatlan ideig úgy is marad, belekövülve a megkezdett mozdulatba, a csodálkozástól kiguvadt szemekkel, ha Doina váratlanul fel nem ugrik ültéből, s néhányszor lapockán nem paskolja: „Hai, mă, doară ești bărbat, ce dracu!”⁷

Mérnököcskénk addig is tudta, hogy előre soha nem látható, kiben mikor és milyen „hozammal” indul meg az érzelemáradat, de arra, amit a Liviu parasztászán történt eset begerjesztett, végleg nem számított.

Doina, aki az eseti vallomása után megszabadulni látszott a szenvedése egy részétől, s végre ismét kötetlenül, a szokott tempóban és hatékonysággal végezhette volna a neki kiszabott munkát, egy napon újra menekülni kényszerült a természetes környezetéből. Az okot csakis arra lehetne kenni, hogy valahányszor a nagy, közös irodában dolgozott, Mirel minden alkalmat megragadott, hogy körülötte lebzselhessen, de még úgy is megtette, hogy nem lett volna rá magyarázata. Valamennyi kolléga jelenlétében a legkülönösebb kérdésekkel nyaggatta, a legfurcsább megjegyzéseket tette a kolléganő maga tervezte és varrta eredeti öltözetére, a gesztusaira, a beszédmodorára, hanghordozására, még körömlakkjának színét sem hagyta szó nélkül. De a legidegesítőbb az volt az egészben, hogy minden ilyen ócsárolás-reprízt ugyanazzal a kérdéssel zárta: „És mit szól hozzá a férje?!”

Egy idő után már a béketűréséről elhíresült mérnököcskénket is zavarta az, aminek a többiekkel együtt fül- és szemtanúja volt. Meg is kérte volna Mirelt, hogy foglalkozzon a saját dolgaival, ám erre nem hivatkozhatott, ugyanis egyetlen korholó szava nem lehetett arra, ahogyan a mindenkori munkáját elvégezte, már kezdetben is csak néhány órányi felvilágosításra volt szüksége, hogy menet közben átvegye és eléggé hozzáértően elvégezze mindazt, ami előtte a vasasokhoz áthelyezett Virágpista feladatkörébe tartozott, ezért hát úgy vélte, nincs oka szólni, ha Doinát, akinek ez az egész bohóckodás szól, nem idegesíti különösképpen. Mert rá nyilvánvalóan nem volt hatással, legalábbis nem mutatta.

Úgy július táján, még a nagy szabadságolások előtt aztán végül ő is megunni látszott a macerát, s egy délelőtt, amikor Mirel akcióba lendült, a negyedévzárásba belegörnyedt kollégák előtt gorombán ráförmedt: „Ce ai mă cu mine, de n-ai pace când mă vezi?!”⁸

A válasz valamennyi jelenlevőre a tartós döbbenet erejével hatott: „M-am îndrăgostit rău de dumneata.”⁹

Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy Doinára is, de csodák csodájára, annak ellenére, hogy közvetlenül érintettként tőle lett volna a legkevésbé elvárható, ő ocsúdott a leghamarabb, felpattant ültéből, szapora lépteivel három másodperc alatt Mirel mellett termett, két oldalról megragadta a fejét, magához húzta, és hosszasan szájon csókolta. Megtehette volna, hogy az ajkaik egyszeri, rövid összeérintésével az egésznek jelképjelleget kölcsönöz, de ő, mert nem ütközött ellenállásba, kitartott, minden szemtanú számára nyilvánvaló volt, hogy a fiú, a kezdeményező érintésére, hamar megnyílt, testében amúgy passzívan elszenvedte a letámadást, de ahol kellett, ott mindent beleadott.

„Nem is rossz”, jegyezte meg egy perc múltán félhangosan Doina, miközben a saját asztala felé igyekezett, hogy folytassa az elkezdett munkát. És utána egész nap úgy viselkedett, mintha előtte semmi nem történt volna.

És bármennyire is furcsának tűnhetett volna akárki kívülállónak, a többiek is egyszerűen a maga természetességében lezajlottnak tekintették a fejleményeket, senki soha nem is kommentálta, az irodán kívüliektől sem jött visszajelzés, hogy bármiféle ismeretük lenne a történtekről, vagyis semmi nem szivárgott ki abból a kis közösségből. Mint ahogyan az sem érdekelte egyiküket sem, hogy annak a nyilvános csóknak lett-e folytatása, vagy nem. Mintha nem rájuk is tartozott volna egy keveset, milyen jellegű a kapcsolat a kollégák között.

A nagy hambár-irodában együtt dolgozók, mérnököcskénket is beleértve, talán végleg ki is törlik az emlékezetükből azt a júliusi csóktörténetet, ha néhány hónap elteltével egy másik, lényegében jelentéktelen, a többség számára mégis kellemetlen fejlemény egy pillanatra felszínre nem dobja és a megoldás eszközeként fel nem használja.

December eleje volt, szombat, Mirel mindenkinek elmesélte, hogy odahaza a szüleinél, Solovăstrun¹⁰ az egyik nagyobbacska süldő lába beszorult a disznóól padlózatának résébe és eltört, ezért nem tudott enni, szükségvágásra került tehát sor, ezért hétfőre senki ne hozzon tízórait, kóstolóként lesz véres, májas, disznófősajt, kolbász, tepertő, vendégül látja a társaságot. Azzal nem is lett volna semmi baj, jólesett, hogy együtt ettek, s ahogyan azt ilyen ételek fogyasztásának esetében azon a vidéken szokás, alaposan be is hagymáztak. Csakhogy a fiúnak nem pusztán erre a „kínálós” alkalomra pakoltak fel otthonról, így aztán ő másnap, harmadnap is a jóízű „disznóságok”-ból csomagolt magának tízóraira, be is evett belőle rendesen, nem sajnálva az ilyesmihez jóformán nélkülözhetetlen lila hagymát sem, ami a többiekben némi visszatetszést szült a maradandó kellemetlen szag miatt. De egyik sem akart akadékoskodni, jótékonyan figyelmeztetni Mirelt, hogy nem igazán illendő egyedüliként hagymát fogyasztani egy társaságban, mígnem pénteken Doina, aki a hét előző napjait a szövödében töltötte, közvetlenül érintett nem lett az irodában terjengő hagymaszag elviselhetetlenségében. Nem annyira a kellemetlen szagtól, mint inkább a többiek passzivitásától felingerülten szólt mérnököcskénknek, hogy főnökként esedékes lenne figyelmeztetnie a fiatalurat az illendőségre. Majd amikor azt tapasztalta a főnöke részéről, hogy holmi egyszerű kis mosolyba rejti a véleményét, amivel jelezni kívánta, jobban szeretné, ha ettől a dorgálás-megoldástól most eltekinthetne, mi több, a vállát vonta, kinyilvánítva, hogy valóban nehezen venné rá magát egy ilyenfajta szemrehányásra, mert a származásából eredően van még ugyan a fiúnak tanulnivalója, de majd csak valaki hozzá közelebb álló fokozatosan megneveli, odalépett Mirelhez, megfogta a kezét, amivel éppen a szájához közelítette az ételt, és az arcához közel hajolva szigorú, de mégis megnyerően kedves hangon azt mondta neki: „Măi, Mirele, dacă mai mănânci o dată ceapă în birou, nu te mai pup pe gură.”¹¹

Kijelentésének meg is volt az eredménye, s nem csak Mirelre vonatkozóan. Attól kezdve ugyanis, amíg együtt dolgoztak a nagy irodában, munkaidőben soha senki nem fogyasztott hagymát. Erre mondta mérnököcskénk Doinának a szilveszter előtti szokásos koccintáskor, hogy lassan olyan lesz a csapat számára, mint egy okos és jóságos nagymama.

„Csak Mirelnek hagymama”, válaszolta, miközben jelentőségteljesen mosolygott az ő kedves, mindenkor titkot tartani tudó főnökére.

Jegyzetek

1      Pomană (román) – ingyenes adomány, itt a görögkeleti és a görögkatolikus vallásban szokásos megemlékezésre vonatkozik, amelynek esetében pálinkát és kalácsot kínálnak a résztvevőknek.

2      Isten nyugtassa békében!

3      Te, mérnököcske, holtában is meg kell csókolnod a fenekét az elhunytnak, mert ha ő nincs, egyenesen a pokolba küldetlek.

4      A személyazonossági igazolványaik szerint Pál-Sándor Iosif és Pál-Sándor Irina. A PSI az 1980-as években a romániai ipari és gazdasági egységekben a tűzrendészeti szolgálat rövidítése volt. (Prevenirea și Stingerea Incendiilor, azaz a tűzesetek megelőzése és oltása.)

5      Főnök úr, mit mondott a hölgy?

6      A hölgy azt mondta a főnöknek, hogy te egy édes legény vagy, és kedvel. És kíváncsi, hogy hajlandó vagy-e.

7      Gyerünk, te, elvégre férfi vagy, mi az ördög!

8      Mi bajod van velem, te, hogy nincs békéd, amikor látsz?!

9      Csúful beleszerettem magába.

10    Görgényoroszfalu, Szászrégenhez közeli, románok lakta helység a Görgény folyó völgyében.

11    Te Mirel, ha még egyszer hagymát eszel az irodában, többet nem csókollak szájon.

‍