Hadakozás, önvédelem

A székely hadviselésről és honvédelemről szóló tudós és kevésbé tudós könyvekkel Küküllőt lehetne rekeszteni, olyan kötet azonban még nemigen látott napvilágot, mint amilyen Sófalvi András jóvoltából tavaly megjelent. A szerző, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum érdemes régésze ebben az irgalmatlanul nagy zöld könyvben majd másfél évtizedes kutatómunkája eredményét tárja elénk. Az 549 képpel (fényképekkel, rajzokkal, térképekkel) ellátott vaskos kötet nem csupán egy alapos, Udvarhelyszékről szóló régészeti monográfia, hanem a címben szereplő kérdés tágabb földrajzi keretbe helyezett történeti feldolgozása is, mert Sófalvi nagyon jól tudja, hogy a leletek és épített emlékek csak akkor kezdenek igazán „beszélni”, ha tanúságaikat az írott forrásokból, a néphagyományból, illetve a földrajzi és névtani kutatásokból származó adatokkal is kiegészíti. Ha nem csupán a tárgyi kultúráról és a székelység védelmét szolgáló épített környezetről esik szó, de arról a társadalomról is, ami azt létrehozta.
A könyv első kétszáz oldala tehát olyan rendhagyó munka, amely leginkább régészeti kutatásokon és terepbejárásokon alapul, kérdésfeltevéseiben mégis hamisítatlanul történeti. A szerző a szükségből kovácsol erényt, mert a középkori és kora újkori székelység önvédelmére, védelmi létesítményeire vonatkozó írott források meglehetősen ritkák, ráadásul az Árpád-kor vonatkozásában szinte teljesen cserbenhagynak a betűk. A hagyományos történetírás itt kudarcot vallana, de segítségére sietnek a szolgálóleányai, mindenekelőtt a folyton maszatos kezű Archeológia. Szerencsénk van, mert a régészeti adatokat itt nem egy történész próbálja értelmezni, hanem maga az ásató régész, aki esetünkben pontosan tudja, hogy mely következtetéseket lehet levonni, és hol van az a határ, ami mögött már az alkotó képzelet birodalma kezdődik.
A gondolatmenet kiindulópontját természetesen a módszertani alapvetés és a kutatástörténet képezi. Ahogy az nagyon gyakran megesik, az elődei működése iránt érdeklődő tudós nagyon sok rozoga szekrényt kinyit, amelyekből sorra potyognak ki a csontvázak. Nem csupán arról van szó, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek ásatási technikája messze elmaradt a maitól: a Haáz Rezső Múzeum adattára alapján úgy tűnik, hogy az Udvarhely környéki várásatások többségét végző Ferenczi István és Géza, különösen 1974 után, nem igazán helyezett nagy súlyt ásatásai és leletei dokumentálására. Ha nem maradt volna az a néhány rajz és fénykép (néha ásatási napló), a kutatóárkokat és szelvényeket valójában csak derékszögeik emelnék ki a székely várakat sűrűn lyuggató kincskereső gödrök sorából. Sófalvi Andrásnak tehát munkája során ezzel a nehéz örökséggel is el kellett számolnia, és hasznosítania belőle mindazt, amit lehetett.
A második fejezet, teljesen logikus módon, Udvarhelyszék településtörténetét vázolja, régészeti és történeti adatok kombinálásával, a közigazgatási változásokat, és a széknek Küküllő vármegye rovására történő fokozatos terjeszkedését is bemutatva. A szerző feltételezése szerint a székelységnek a területen történő megtelepedése (azaz a 12–13. század fordulója előtt) Udvarhely központtal létezett egy királyi magánuradalom, amely az Árpád-kor derekán erdőispánsággá alakult, és a Rika-erdőben található korai kővárakat ehhez a közigazgatási egységhez kellene kapcsolnunk. Külön erénye ennek a fejezetnek, hogy nem pusztán a településekre, hanem az azokat összekötő úthálózatra is figyelmet fordít, méghozzá úgy, hogy a térképi források mellett helyszíni szemlékre is támaszkodik. Így azonosította például Sófalvi András azt a Rika-erdőn át vezető régi utat, amely egykor az Udvarhelyt Brassóval összekötő főút volt, de mára dűlőúttá korcsosult.
A folytatásban a szerző európai kitekintéssel ismerteti a Magyar Királyság Árpád-kori határvédelmének, és ezen belül az erdélyi határvédelemnek elemeit és működését, majd az utóbbi témát egészen a fejedelemség-kor végéig áttekinti. Ugyan ez a fejezet kissé kilóg a kötet szerkezetéből, de enélkül nem lenne érthető mindaz, amit később az udvarhelyszéki jellegzetességekről mond. (Igaz, az már a kezdet kezdetén sem lehetett kérdéses, hogy ez a terület más kihívásokkal nézett szembe, és azokra más válaszokat adott, mint a közvetlenül az országhatáron fekvő Háromszék vagy Csík.) Fontos megállapítása ennek a résznek, hogy a Székelyföld szorosait (Gyimesi-, Ojtozi-, Bodzai-) ellenőrző várak nem a középkorban, hanem csak a 17. század első felében épültek fel, egészen addig az utak bevágásával, eltorlaszolásával is megelégedtek. Szorosan csatlakozik ehhez a fejezethez a székelyek hadászati szerepköréről szóló áttekintés, amely egyben társadalomtörténeti összefoglaló is, hiszen a hadkötelezettség a székely jogállás egyik kulcsfontosságú oszlopa volt.
A legtöbb újdonsággal érthetően az udvarhelyszéki védelmi elemeket bemutató fejezet szolgál, amely Sófalvi András és munkatársai saját terepmunkájára, ásatásaira épül. Az első nagyobb témát a várak képezik, főként azok az egyszerű szerkezetű, sok esetben csak egy gyűrűfalból vagy egy kőtoronyból és egy sáncból álló hegyi erősségek, amelyeket a Ferenczi-testvérek egy 11–12. századi (tehát a székelység megtelepedése előtti) kelet-erdélyi határvédelmi rendszer láncszemeiként azonosítottak. A Ferencziék által kiásott, de tisztességesen nem közölt, egyébként meglehetősen szegényes leletanyag és Sófalvi ellenőrző ásatásai azonban egyértelműen arra mutatnak, hogy ezek a várak csak a tatárjárás után épültek, félreeső helyeken, általában a környező települések menedékváraként, és legtöbbjüket a 14–15. század folyamán hagyták fel, amikor a külső támadásokkal szembeni védekezésnek más eszközei kerültek előtérbe. Ma már az is egyértelműnek tűnik, hogy a magyarság már a 10–11. században is ellenőrzése alá vonta a Kárpátok átkelőit.
Ezzel egyúttal az a – szintén Ferencziék által népszerűsített – nézet is megdőlni látszik, hogy a székelység, ez a szabadsághoz szokott büszke keleti fajta mindig is hadilábon állt a várakkal. A közösségi funkciójú várakra ez nyilvánvalóan nem volt igaz, sőt egyes erősségek, például az őskori földvár területén kialakított nagygalambfalvi vár esetében egyes kiemelkedő székely főemberek szerepe is szóba kerülhet. (Egy menedékvár pedig még az 1660-as években is épült, Bágy határában, a környező tucatnyi település számára.)
Akadtak Udvarhelyszék területén a fejedelemség korában olyan kastélyok, például az újkorban elusztult szentdemeteri Balási-kastély vagy a szentpáli Kornisok homoródszentpáli fészke, amelyek komoly külső védőövvel is rendelkeztek. A szék legkomolyabb megerődített helye azonban természetesen az udvarhelyi Székelytámadt vár volt, amelyet a fejedelmi hatalom építtetett fel az 1562. évi székely felkelés leverése után – és ez történetesen valóban olyan vár volt, amiért a székelyek nem rajongtak. Sófalvi Andrásék az utóbbi években sok eddig ismeretlen apró részletet kiderítettek erről az olaszbástyás-ágyútornyos reneszánsz erődről, de az épület esetleges előzményei még mindig homályosak.
Talán még a váraknál is izgalmasabb azonban azoknak az ún. hosszúsáncoknak a kérdése, amelyek egy, Zetelakától egészen a Persányi-hegységig húzódó, észak-déli irányú nagy töltésrendszert alkotnak. A Ferenczi-féle elmélet ezeket is az elképzelt 11–12. századi határvédelmi rendszer részének tartotta, azonban a szénizotópus kormeghatározás most kérlelhetetlenül kimutatta róluk, hogy az avarkorban (7–9. század) emelték őket, tehát legfeljebb másodlagos középkori használatukkal lehet számolni. Ezekről és az egyéb sáncokról (köztük egy római kori eredetűről is) minden eddiginél pontosabb felmérések is készültek. A kutató munkáját a légifényképezés mint a térségben korábban alig alkalmazott módszer is segítette.
A védelmi objektumoknak a kötetben tárgyalt következő típusával pedig a szerző igazán nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen a székelyföldi (vagy egyáltalán akármilyen erdélyi, magyarországi) védbarlangokról néhány oldalas terjedelmű szösszeneteken túl semmilyen szakirodalmi előzmény nem állt a rendelkezésére, a feladatot véleményünk szerint mégis csak sikerült példásan megoldani. A barlangoknak két típusát különíti el: a laza kőzetekbe mesterségesen bevájt üregeket, mint amilyenek a székelyudvarhelyi Budvár sziklafalában sorakozó likak, illetve a természetes barlangokat, amelyek Udvarhelyszék esetében kivétel nélkül a festői Vargyas-szorosban helyezkedtek el, és számos környező településnek szolgáltak vész esetén búvóhelyül. A szerző egyértelmű, ásatásokkal és néhány írott forrással is alátámasztott véleménye szerint ugyanis a barlangok feladata az volt, hogy török és tatár támadások esetén menedéket nyújtsanak a lakosság nem fegyverforgató részének. Tehát úgy gondolja, hogy a néphagyomány közlése helytálló. Míg a mesterséges üregeket egyelőre nem lehet a kora újkornál korábbra keltezni, addig a Vargyas-szoros egyes barlangjaiban már 14. századi leletanyag is előfordul. A használatnak ez a korai, a török támadások előtti horizontja egyben arra is figyelmeztet, hogy a menedékhelyek kialakításában a székely társadalom belső feszültségei is szerepet játszhattak, a fejedelemség-kor vonatkozásában pedig a talán az adóztatással szembeni ellenállás is hozzájárult néhány ecsetvonással az összképhez. Míg az emberek a támadás esetén a lakott településekhez közeli védbarlangokba húzódtak, anyagi javaikat Udvarhelyszéken a kora újkorban nagyon gyakran az úgynevezett tatárpincékbe rejtették. Ezek a mély méhkas alakú vermek mára jórészt elpusztultak, beomlottak, és Sófalvi András terepbejárásaiig szinte csak a néprajzi irodalom halvány utalásaiban találkoztunk velük.
A szerző utoljára a templomerődítéseket veszi sorra, amelyek főként a szék déli, török támadásoknak leginkább kitett részén jelentek meg, a 15. századtól, részben a korábbi század menedékvárainak feladatait átvéve. Udvarhelyszék azonban a Szászfölddel vagy éppen Háromszékkel ellentétben sosem lett a templomerődök földje. Szász mértékkel mérve is értelmezhető, kívülről több toronnyal védett, a fal belső oldalán melléképületekkel is bővített „klasszikus” erődtemplom itt csak kettő épült, a ma is álló székelyderzsi, és a 19. században jórészt lebontott homoródszentmártoni, amelynek azonban Sófalvi András ásatásai számos részletére fényt derítettek. A legtöbb helyen az erődítést csak egy, a szokásosnál magasabb, lőréses kerítőfal, esetleg egy robusztus, lőrésekkel, és tetején faerkéllyel („filegóriával”) ellátott torony képviselte, amely sokszor nem a templomhajó nyugati végébe került, hanem kapu- és harangtoronyként a védőfal részét képezte. A szerző kutatásának nagy érdeme, hogy a faévgyűrűs kormeghatározás segítségével ezeknek az épületrészeknek a korát megbízhatóan keltezni tudta, és olyan pontos és rendszeres, a funkcionális kérdésekre figyelő leírást adott az egyes elemekről, ami az eddigi kutatásban párját ritkítja.
A könyv második felét az elemző fejezetekben említett védelmi elemek részletes, a leletanyagot is bemutató adattára foglalja el, amit egy tárgykatalógus és válogatott történeti forrásokból álló függelék is kiegészít. Ez a nagyszerű kötet véleményünk szerint az ezredforduló után megélénkülő székelyföldi régészeti feltárások eddigi legnagyobb teljesítménye, amely nemcsak Udvarhelyszék védelmi elemeinek precíz ismertetése révén vitte előre a tudományt, hanem azzal is, hogy az elméletek otthonos felhőkakukkvárai helyett végre szilárd támpontokat adott, és utat mutatott más erdélyi vidékek kutatóinak. Mindez persze, ahogy azt nagyon becsületes módon Sófalvi András is hangsúlyozza, számos, különböző területen működő szakember együttműködése nélkül aligha lett volna lehetséges. Nekik köszönhető az is, hogy egészen modern természettudományos módszerek is a szerző fegyvertárába kerülhettek. A kötet azonban alapvetően mégis Sófalvi András roppant akaraterejét és szintetizáló képességét dicséri, aki sem a terepen, sem az íróasztal mellett nem hátrált meg a feladatok elől. Szerzőnk ugyanis egyike azoknak a ritka kivételeknek, akik a múlt kutatásának ezen a két nagy csataterén egyforma jártassággal és kitartással forgolódnak: igazi fehér holló, könyve pedig valódi mérföldkő, amely remélhetőleg csak az út kezdetét jelzi.


Sófalvi András: Hadakozás és önvédelem a középkori és fejedelemség-kori Udvarhelyszéken. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017.