Háború, béke, háború, béke…

Az ember hibáiból nem tanul sem évtizedek, sem évszázadok, sem évezredek alatt. Nagyképű kijelentés, és ki vagyok én, hogy ezt merem mondani? Senki vagyok, egy firkász, mondhatni kétségbeesett pacifista, aki mást nem tehet, csak annyit, hogy „mond”.

Tekintve a világ eseményeit, csak az elmúlt napokét, hónapokét akár, arra jutottam, hogy mindenféle elmélet és erőfeszítés, mely a béke elérését célozza, megdőlni látszik, és úgy tűnik, teljesen mindegy adott helyzetekben, hogy a társadalom a fejlettségnek éppen melyik fokán áll, egyáltalán hogyan s mihez képest mérhető emberi léptékkel ez a fejlettség? Háború és béke nem ciklikusan követik egymást, hanem párhuzamosan léteznek, de ha mérlegre kellene helyezni a két fogalmat, talán a háború többet nyom a latban. Igen, tudom, az olvasó most felkapja a fejét, hogyan, hiszen mi itt satöbbi. Igen, mi itt, látszólagosan védett és békés buborékunkban létezünk, ahol még tánczenét sugároz a rádió, van vaj, kenyér, netán víz, s még ki tudja, mi más, de az a kérdés, meddig? Körülöttünk egyre szorosabb a tüzes gyűrű, innen is, amonnan is rakétákat lőnek fel és át, robbanások fénye világítja meg a látóhatárt, emberek ezrei, tízezrei (és ezt fokozhatnám) kényszerülnek arra, hogy földönfutóvá váljanak. De mit tehetnénk ez ellen mi? – kérdezheti újra az olvasó, hiszen mi példásan élünk, békességben, s aztán meg akinek a nyakán a háború, az talán meg is érdemli. Így tehát minden támadás jelképes, és mindig a gonosz az, aki fegyvert ragad, vagy aki a rövidebbet húzza, az eleve bűnös? Úgy gondolom, ebben kár az igazságot keresni, főként, hogy ezekben a csatározásokban mindig az ártatlanok hullnak, számlálatlanul, megszámlálhatatlanul.

Nem, nem foglalok állást. Nem mondom azt, hogy ez vagy amaz az oldal jó. Nem hiszem, hogy van bűnösebb, és nem hiszem azt sem, hogy van, aki jobban megérdemli, hogy erőszakos halál legyen a jussa. Kövezzenek meg ezért, szép, évezredes szokás a megkövezés, s kiállni nem dicsőség, hiszen valójában túl sem lehet élni egy rendes kövezést. És igen, mit tehetnénk? Mit tehetnék én, elkeseredett, szinte már kétségbeesett pacifista? És az irodalom mindebben mire jó? Ki hallja a hangom, és hogyha hallja, érti, számít-e ez bármennyit is?