.svg)
Elek Tibor: Szerelmem, Erdély – Válogatott és új esszék, kritikák Erdély magyar irodalmáról. Gondolat Kiadó, Budapest, 2022.
2010-ben, amikor Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus Hídverő-díjat kapott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványtól, egy interjúban többek között arról faggattam, mi köti Erdélyhez. Válaszából idézek: „…ha Erdély nő lenne, akkor azt mondhatnám, hogy szerelmes vagyok bele, immár évtizedek óta és múlhatatlanul. Az Erdélyben születő irodalom pedig ma is éppolyan gazdag, sokszínű és jelentős értékeket teremtő, mint a korábbi évtizedekben, évszázadokban volt. Ráadásul legjobb alkotói úgy vannak ma is szinkronban a magyar irodalom egészében jelen lévő kortárs törekvésekkel, hogy közben a maguk írói világának szuverenitását, sajátosságát is megőrzik és felmutatják.” Azt hiszem, lényeglátó jellemzése ez az erdélyi irodalomnak, amely arra is választ ad, hogy miért kutatja azt évek óta ekkora elhivatottsággal Elek Tibor, mint ahogy arra is, hogy miért lett legutóbbi gyűjteményes kötetének címe az, ami: Szerelmem, Erdély. Még egyértelműbbé válik a címválasztás, ha a kontextust jobban megismerjük: Fodor István csíkszeredai fotóművész Amor Siculorum című könyvéről is értekezik Elek Tibor, és innen már tényleg csak egy lépés a Szerelmem, Erdély, és a túlságosan is lírai borítófotó is más megvilágítást nyer. Problematizálhatnánk, hisz az irodalomértelmezés a tudományos objektivitás területe, a cím viszont erős érzelmi töltetet generál, az egyes írások azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy ez a „szerelem” nem homályosítja el sem a szerző látását, sem tudományos igényét.
Pályája kezdete, a nyolcvanas évek közepe óta foglalkozik Elek Tibor az Erdélyben születő irodalommal (krédója szerint egyetlen magyar irodalom van, ezért ezt a meghatározást preferálja), írt monográfiát Székely Jánosról és Markó Béláról (nota bene: Gion Nándorról és Grendel Lajosról is), ebbe a könyvébe az elmúlt években született esszéiből, kritikáiból válogat, de az írásokat nem keletkezési sorrendjük szerint rendezi kötetbe, hanem a szerzők időrendisége szerint, ekképp egyfajta irodalomtörténeti áttekintést kapunk az erdélyi irodalom elmúlt ötven évéről: Sütő András 1972-es Anyám könnyű álmot ígér című kötetétől Gálfalvi György Kacagásaink című, 2016-os memoárkötetéig (de néhány régebbi előzmény is felbukkan). A kezdő- és végpont között olyan szerzőkkel foglalkozik, mint Király László, Székely János, Sigmond István, Mózes Attila, Ferenczes István, Szőcs Géza, Bogdán László, Markó Béla, Balla Zsófia, Fekete Vince, Lövétei Lázár László stb. Az egyéni pályaképek, esszéisztikus műértelmezések, kritikák mellett olyan összefoglaló jellegű tanulmányok is olvashatók a kötetben, mint a Lírai kötelékben és magánutakon Erdélyben, amely a rendszerváltozás utáni erdélyi írónemzedék „mustrája”: főként az Előretolt Helyőrség körét mutatja be, de a többi erdélyi líraműhelyt és fontos szerzői vállalkozást is, ugyanakkor mindezt a Magyarországon ugyanebben az időben zajló irodalmi folyamatokhoz is viszonyítja. Ebből az írásból, illetve a korábbi névsorból is látható, hogy Elek Tibor nyitott, nem irodalmi szekértáborokban gondolkodik, hanem értékekben. Ugyanilyen fontos a kötet másik összefoglaló, jelenségvizsgáló esszé-tanulmánya, …Az elszakítottság idején és ma. Magyar irodalom Erdélyben a rendszerváltozások előtt és után című, amely az erdélyi irodalom működésének, hangsúlyainak változását járja körül a megnevezett időszakban.
A kötetben kiemelt figyelmet kap Székely János és Markó Béla, akikről monográfia is született a szerző tollából, de Szőcs Géza munkássága is (róluk 3-4 írás is szerepel a kötetben, a többi szerzőről jellemzően egy).
E válogatáskötet legizgalmasabb, elméleti kérdéseket is feszegető írása a Magyar irodalom Erdélyben 1918–1989 – Hozzászólás Pomogáts Béla irodalomtörténetéhez című, amely felvillantja Elek Tibor bírálói szigorát (egyértelműen amellett foglal állást, hogy ezt a sziszüphoszi munkát egyetlen szerző eleve nem végezhette el hibátlanul), ugyanakkor ízelítőt kapunk saját irodalomtörténészi ars poeticájából is. Ez a határozott kritikai attitűd nagyon is jól áll a szerzőnek, például nem csupán a szerzői pályaképek gyakori elnagyoltságát, hanem terminológiai következetlenséget, pontatlanságot is számonkér Pomogáts művén, annak erényeit is elismerve: „Különösen az irodalom hátteréről, életéről, intézményeiről szóló bevezető áttekintései, összefoglalói hasznosak (még a szaktudósok is találhatnak számukra érdekes információkat, adalékokat), íróportréinak többsége azonban komoly kiegészítéseket, javításokat igényel”. Ez a bíráló hangnem azért is hat üdítően, mert a többi írás jobbára méltató, az adott művek/szerzők erényeit kiemelő, így kanonizációjukat megerősítő, elősegítő.
Az irodalomról vallott felfogásának, értékpreferenciáinak megismerését szolgálják a kötet végén található, annak szerkezetét némiképp szétfeszítő, vele készült interjúk is. (Elvileg megkérdőjelezhető eme interjúk helye a kötetben, ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy elméleti kérdésekkel jobbára csak interjúkban, kérdések által kiprovokálva foglalkozik Elek Tibor, ez indokolhatta a beszélgetések itteni publikálását). Például izgalmas, ahogy Máthé Éva kérdésére jelzi, hogy bár neki megvan a maga koncepciója, összességében a határon túliság egy lezárhatatlan vita, nyitott paradoxon: „Természetesen nincs határon túli magyar irodalom, miközben látjuk, hogy van”.
Bár fontosnak tartom ezt a kötetet, hiányolok az utóbbi évekből elmélyültebb, elemző munkákat Elek Tibortól (a kötet fontosabb írásai viszonylag régiek, 2000–2010 között születtek). Alighanem az ő esetében is felmerül az a probléma, hogy az intézményvezetés (a szerző a Bárka főszerkesztője 2009-től, emellett 2017 óta a Gyulai Várszínház igazgatója is) nehezen fér össze a filológusi munkával. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Szerelmem, Erdély Elek Tibor irodalomtörténészi énje életben tartásának igyekezetéből született. Így egyberostálva fontos könyv ez az erdélyi irodalomról, de a kötet anyagának egy része már ismerős a szerző korábbi kiadványaiból. Elek Tibor munkásságával abba a sorba kívánkozik, ahová Czine Mihály, Pomogáts Béla, Görömbei András, Ilia Mihály, Szakolczay Lajos, Márkus Béla, Füzi László, Fried István, Bertha Zoltán, Csapody Miklós, Pécsi Györgyi – nem erdélyiként ők az erdélyi irodalom legelhivatottabb kutatói. Elek Tiborban van kapacitás újabb monográfiára, fontos, összegző elemzésre, elmélyült kritikára, jelenségeket firtató esszékre. Most ínyencségként szívesen vettük a Szerelmem, Erdélyt, de főfogásra áhítozunk!
