György Alida feltalálja az ördögöt

Lehet-e élni pletyka nélkül, megmenekülve így a rontásoktól, de leszakadva a szomszédságról? És mit csinál egy család, aki leszakad a közösségekről? – Nem az a bajom, hogy nem tudom, hanem az, hogy azt érzem, nincs kitalálva. Persze ettől még nem gondolom úgy, hogy a témaválasztást csak a téma indokolná. Tehát nem állítom, hogy György Alida pusztán azért erről ír, mert erről akar írni. Igenis van róla mondanivalója, láthatóan ismeri a világot, amit megteremt, csak néha mintha elfelejtené kitalálni, mi lesz szereplőivel a csattanó után, vagy mi történik a sok elmúlt pár évben alatt. Az első szöveg esetében például sokáig az is zavaróan kérdéses, hogy ki beszél kihez. Kinek anekdotál a beszélő, kik képzeljék el? Itt ülnénk napestig – de ki az a mi? Hol vagyok, és mit hallgatok? Egyszersmind: hogy jövök én ahhoz, hogy idejöjjek?

Egy további kérdésem pedig az, hogy le kell-e írni egy megteremtett atmoszférát? Elcsukló hang és sejtelmes beszéd. Sejtelmesen beszélni ugyanis bőven elég, leírni, hogy sejtelmes beszédet fogunk olvasni: már sok. György Alida novellái tejszínhabbal adják a kávét, amit feketén kértünk. Okosan teremtenek meg ellentétes világokat, azok találkozási felületeit és egymásnak feszülését – ezt mindenképp el kell ismerni nekik. Okos az is, ahogyan a mások általi mondatok beékelésével játszik, ahogy ezekre reflektál. Azt mesélik, úgy mondják stb. – ez ráerősít a hitrendszer, a hiedelemvilág és főleg a babonák szabályszerűségeire, azok külső meghatározottságára, valamint világirányító, világalakító erejére.

A nyers nyelv egy gyermekperspektívával operáló akár egész novellakötetet is egyben tud tartani, ezt György Alida a Hármasszabályban megcsinálta, de működhet-e ez ott is, ahol külső szemlélő beszél? Mennyiben tudatos koncepció ez, és mennyiben szerkesztetlenség? És ha tudatosság van emögött, felmenti-e az alól, hogy a szövegekre érzékelhetően ráfér egy alapos szerkesztés?

Egy olyan zárt szöveguniverzumot tár fel ez a két novella, ahol a világ rendje a babonák rendje mentén szerveződik. Hogy az olvasó hisz-e bennük, vagy sem, ez nem érdekel különösebben. Ahogy az sem, hogy a szerző megköszöni-e a fájdalomcsillapítót. Hiszen a hit eleve vitán túli (vagy hát perspektíva kérdése, lehet vitán inneni) univerzum. Mi meg vitázni jöttünk, szóval számomra sokkal inkább a babonák által megteremtett atmoszféra az izgalmas, és az, hogy ha felvágjuk a szövegeket, mit találunk a szép huzat alatt? Szétszálazva a fekete és piros cérnaszálakat, mit találunk? Mennyiben vannak elvarrva ezek a szálak? Úgy érzem ugyanis, hogy ezek a szövegek inkább elégetik a cérnaszálakat ott is, ahol talán elvarrni kellene őket.

Elhangzott a Bréda Ferenc Irodalmi Kör 38. estjén.

‍