.svg)
– A gyári munka nem neked való – mondja a barátom, amikor lerakjuk a pingpongütőket. Sört rendelünk, az első korsó felét egy húzással legurítom. – A gyár… Tudod, milyen? Az önérzeteseket kiköpi. De előbb megrágja kicsit, megcsócsálja őket, nem úszod meg nyomok nélkül. Dolgoztam gyárban, hogyne dolgoztam volna. Kettőben is. A festödében lehúztam három évet, talán valamivel többet, nem emlékszem már pontosan. Olyan pillanatban kerültem oda, amilyenben te vagy most, megszűnt a munkahelyem, és én nem maradhattam kereset nélkül. Nem volt még se asszony, se család, de megszoktam, hogy van saját jövedelmem, otthonról rég elszakadtam, onnét nem vártam semmit. Jelentkeztem hát a nadrággyárba. Nézegették a papírjaimat, hogy én ehhez túlképzett vagyok, mit keres élelmiszermérnök a textiliparban? Mondom, megszűnt a cég, ahol dolgoztam, sürgősen munkára van szükségem. Felvettek a festödébe.
A tulajdonosok Németországból jöttek, amúgy arabok voltak, irániak mintha, perzsául beszéltek és valamennyit románul. Assim volt a kicsi főnök, magas, barna bőrű, fekete hajú, harmincöt vagy negyven lehetett. És volt az öreg, Ghebers. Na, azzal hamar összebarátkoztam, mert jól beszéltem németül. Az öreg meg, aki mindenkivel szigorú volt és morcos, hahotázva nevetett a vicceimen. Innen indult az irigység. Németül nem beszélt a gyárban senki, románul is rosszul a legtöbb, úgy szólították: Domnule Herr Ghebers. Ghebers lenézte a kétszer urazókat, de hát azért jöttek ide, mert olcsó a munkaerő, nem is foglalkozott a beosztottakkal, az Assim dolga volt. Engem viszont valamiért kedvelt, gyakran felhívatott az irodájába, s mint mondom, németül társalogtunk.
Hogy mit kellett csinálni? Három nagy részleg volt itt. A nadrágok megvarrva érkeztek, a raktárosok vették át az anyagot, amit a varroda küldött. Átadták a finiszálóknak, akik levagdosták a kilógó cérnákat, a bújtatókat. A bújtató az, ahol a varrás, kifordítás után marad még extra anyag, azt le kell vágni. Innét kerültek a nadrágok hozzánk, a festödébe.
Amikor elkezdtem a munkát, még manuális mosógépek voltak. A festést-mosást ugyanaz a gép végezte, beraktad a nadrágokat, feltöltötted a gépet vízzel, beállítottad a hőfokot. Minden anyagot más hőfokon kell mosni. Ott álltál mellette, vártad, mikor kéri a színezőt, mikor a mosószert, keményítőt, öblítőt. Amikor lejárt, hatalmas tekenőkbe szedtük ki a nadrágokat, raktuk át a centrifugába, onnan a szárítóba. Azon túl, hogy kellett mozgatni a nadrágokat, meg hordani és betölteni a folyékony szereket, amíg a gépek mentek, semmi dolog nem volt a következő programig. Én mentem is át mindig a csajokhoz, a vasalóba meg finiszálóba, szórakoztattam őket. Ha lejött Assam, mindenki gyorsan elkapta a felmosót, vedret, és törölték a padlót. Amikor a ruhát kiszedtük, minden megtelt vízzel, semmi értelme nem volt felmosni, mert amikor a következő rendet kivetted, ugyanúgy úszott minden, ezek azért szorgalmasan törölgettek. Kérdi Assam, én mit csinálok, miért nem súrolom a padlót, mint a többiek. Mondom, várom, hogy a gép kérje az öblítőt. De hogy a ruhát helyezzem a centrifugába összehajtva. Mondom, ennek az anyagnak mindegy, látja-e a címkét, ez nem gyűrődik. Az egyetlen, amire figyelni kellett, de arra nagyon, hogy egyformán legyen a súly elosztva, mert ha nem, az a hatalmas centrifuga aztán vert, mint apám keze…
Mindent ki lehetett tapasztalni, melyik anyagnak milyen hőfok, hány rotáció, milyen páratartalom szárításkor. Megvolt az is, hogy a vasalóba melyik anyag milyen nedvességtartalommal kell kerüljön.
A nagy váltás ott kezdődött, amikor a manuális gépeket automata mosógépekre cserélték. Jöttek a gyártótól, németül magyarázták a programozást. Én voltam az egyetlen, aki végighallgatta, még egy fiatal gyerek mintha értegetett volna valamit, a többi csak állt, és tátotta a száját. Attól kezdve nem kellett a gép mellett állnom. Mindent bepötyögtem előre, nem kellett várnom, hogy lejár a program és beállítsam a következőt, egyedül, amikor a festéket kérte, akkor kellett résen lennem. Volt egy nagyobb tartály, az abba kiengedett száz liter vízbe bele kellett rakni a festéket, beszívta, onnét a kiszedésig nem volt baj vele. Ezek a gépek már leeresztették a vizet és előszárítottak, többé nem úszott a padló, nem kellett állandóan felmosni. De a többiek nem értették az előre programozást, ültek tovább a gépek mellett, és nyomogatták a gombokat. A szárítóban is beállítottam előre a kívánt páratartalmat, csak szedtem ki a ruhát és toltam át a vasalóba. A kollégák egyenként a szájukhoz emelték az anyagot, tudod, amikor forró, kézzel nem érzed, hogy mennyire nedves.
Fütyörészve járkáltam ide-oda, amíg lejárt a gép, szórakoztattam a lányokat, meséltem a vicceket. Annyi viccet tudtam és tudok most is, hogy egy hétig megállás nélkül mondhatom… Nem mondom, egyik-másikat nem ismételtem el, de a félig ismerős viccen is pont olyan jót tudtak kacagni, mint az egészen újon. Nem volt titok, hogy Assam sorra veszi a mutatósabb lányokat. Milyenek a nők! Egy kirándulás a főnök mercijével a Bran kastélyhoz, egy vacsora valamelyik flancos étteremben, máris azt gondolják, na, most megfogtam az isten lábát, Aladdin varázsszőnyegén kirepülhetek végre a nyomorúságos életemből. Egyik-másikat valóban kinevezte rajonvezetőnek, pár száz lejjel több fizut kaptak, megvolt a boldogság. Egy szépecske, fekete hajú nő, Évának hívták, nekem is tetszett, legtöbbet körülötte forogtam a vasalóban, segítettem neki felhúzni a nadrágokat az állványra, le kellett csíptetni a nadrág szárát, fentről egy gép belenyomta a forró gőzt, azzal élet vasalt a nadrágra, csak összehajtogattuk, mehetett a csomagolóba. Évácska hatalmasakat tudott nevetni a vicceimen, hátradobott fejjel, a két szép fogsora között szinte a torkáig beláttam, már-már azt hittem, ebből lesz valami… Aztán egy hétfőn már nem a vasalóban volt, hanem átkerült a raktárba főnöknek, papucs helyett félcipőben kopogott fel-alá, Assam hetekig magyarázta neki az új feladatokat. Többé rám se hederített. Fél év után kirúgta, másik lány került a helyébe.
A gyári hierarchia a lehető legprimitívebb, a feletteseid folyton szívatnak. Ne így rakjad, mert azt úgy kell! Hiába magyaráztam, hogy nézze meg, ha kiveszem, ugyanaz az eredmény, mintha félórát elcsesztem volna a rakosgatással. Nem és nem. Így kell és kész. Végül meguntam, be akartam adni a felmondásomat. Herr Ghebers hallani sem akart róla. Aztán amikor elment szabadságra, Assam örömmel aláírta.
Nem volt rossz munkahely amúgy, a fizetés is tűrhető, aki tudta, beszervezte rokonát, ismerősét. Jött Moldvából egy kisasszony, állítólag vegyészmérnökit végzett, de tőlem azt kérdezte, a folyékony szappan úgy készül-e, hogy a kemény szappant lereszelik és feloldják. Képzelheted, milyen vegyész volt, mondogatták, hogy a diplomáját ezután küldik, szerintem a mai napig nem jött meg.
Én is bevittem egy jó barátomat, egészen addig dolgozott a textilgyárban, amíg ki nem költöztek az országból, tizenöt évnél többet is talán. Valami nagyobbacska főnök lett belőle. Persze én voltam a hibás végül. Azt nem mondtam, hogy a forró gőzökkel belélegzel egy csomó vegyszert is. Pista barátom tüdőkapacitása hatvan százalékra csökkent, krónikus tüdőbaja van, amit élete végéig kezelni kell. De hát mit mondhattam volna, ahogy én eljöttem, előtte is nyitva volt az ajtó. Csak Pista életében kényelmes volt és megalkuvó…
De téged ismerlek, te nem vagy az. Neki se fogj a gyári munkának, mire megszokod a munkafolyamatot és megtanulsz mindent, kikészülsz, eleged lesz. Vagy megversz valakit. Lenyomunk még egy meccset? – pattan fel a székről.
Nézem, ahogy nyújtózik, melegíti a csuklóját. A második meccsen is szarrá ver. Nem értem. Erős, egészséges, jó kiállású férfi. Otthon ő takarít, mos, tereget. Vasal. Vasalja az asszony ruháit. Csörög a telefonja. Gyorsan elköszön, hogy mennie kell. Viszi az asszonyt vásárolni. Ez nem férfi. Ez egy bábu. Egy igazi papucs.
Én biza kérek még egy sört. Az én szombat délutánomban nem parancsol senki.
