.svg)
A kisgyermek, ki voltam, szeretett fabulálni. Komolyan és hittel mondott nagyokat – amit ugye ő maga valónak képzelt – egy bizonyos gyárról, ahol sok vele egykorú apróság, azaz újszülött között igen elemében érezte magát. Nem táltos, hanem valódi lovak vontatta díszes hintóval utazgattak a „bajtársak” napestig, száguldott néha a jármű, a bakon pedig maga a mesélő ült, kezében tartva a gyeplőt…
Hogy távlatot is adjon az elbeszélt, vele és társaival megtörtént eseményeknek, mintegy emlékezetből idézte fel a kisgyermek a „régmúlt” történeteket, amelyek különös helyszínen, a bubagyárban estek meg vele és társaival.
Nem emlékszem, készen kapott szó volt-e számára a bubagyár, de lehetségesnek tartom, hogy a jó humorérzékű apa nyelvi leleménye volt – mondjuk, az elcsépelt gólyamesét helyettesítendő. Előtagja ugye használatban volt, hiszen anyanyelvjárásában bubának mondták a kisbabát, de a gyár hozzákapcsolásával bizony szokatlan irányba terelte a szó jelentését, s hangulata is a játékos és a groteszk minőségek felé tartott. Az ilyet magáévá tehette hát könnyen a kisgyermek. Különben apja-anyja a szülőfalu vegyeskereskedéseiben találván meg egzisztenciájukat, a gyárral még csak nem is gondoltak.
A szomszédos kisvárosban ugyan a 19-20. század fordulóján tucatnyi gyár volt, de azok bizony szesz- és sörgyárak valának a krónika szerint, amelyekből aztán a 20. század közepére, egy békésnek egyáltalán nem mondható rendszerváltás nyomán már csak hírmondónak hagyott egy-kettőt az államosítást sikeresen (!), az erőszakszervek bevonásával végrehajtó élcsapat, a kommunista párt, illetve a pártállam…
A faiparnak volt létjogosultsága mifelénk, ennek hallható jelét nap mint nap érzékelte még a kisvároshoz közeli falvak lakója is, valamiként benne volt tehát az életében a gyár, a harangszó mellett ehhez igazodott a mezei munkát végző nép, mondván, hogy dudál a gyár. Viszonylag sok embert foglalkoztatott a fafeldolgozó üzem, no meg igazi gyár, nevezetesen bútorgyár is működött, ahol kivitelre is termeltek, s ahol számos, a szomszédos falvakból is ingázó jó szakember találta meg számításait, hasonlóképpen a helyiiparban, s amit még gyár néven emlegettek, az a lecsógyár volt a szocialistának mondott iparosítás előtt.
Ennek bejelentése pediglen 1967-ben hangzott el szülővárosomban, Kézdivásárhelyen, egy pártfőtitkári látogatás alkalmával. Eme látogatás pedig a városka egykori piacteréből főtérré átalakított központjában esett meg egy pénteki napon, az 1967. év június 16-áján. Azon a húszezres tömeggyűlésen, úgymond erőteljesen s többször megtapsolták és megéljenezték a főtitkárt, sőt az első számú elvtárs kedvébe járva, hórába, azaz román körtáncba kezdtek a székely népviseletbe öltözött vendéglátók, s maga a vendég is lejtett egyet velük…
Az ágyúöntő Gábor Áron híressé vált, ma is közszájon forgó szavaira emlékeztetően lehetett volna mondani akkortájt, hogy márpedig Kézdivásárhelyen lészen ipar. Sőt lett is e látogatást követően. Elsőként készruhagyár. Nem sokkal ezután keményítőgyár meg csavargyár.
Sürgetett az idő. A gyorsan alkalmazható munkások toborzása azonnal elkezdődött. Ugyanígy a szakiskolába küldhető, tizennegyedik életévükben járó leánykák körében is, akik aztán az általános iskolai tanulmányaik végeztével színtiszta regáti román nyelvű környezetbe kerülve tanulták a szabás-varrás mesterségét sok-sok könnyhullatás közepette. Mert az anyanyelvi környezet teljes hiányát még a számukra idegen konyha „termékei” is tetézték.
Az erőltetett iparosítás megkezdése a magyarlakta vidékeken tulajdonképpen a bukaresti kommunista pártpolitika „előremutató” tervét, a románosítást s végső soron a homogenizálást rejtette magában…
1968 márciusában kezdték el építeni, s hol máshol, mint a város peremén ama készruhagyárat, gondozott kertes családi házak s gyümölcsösök közvetlen közelében vagy éppen ezek helyén (!), s a következő év augusztus 22-én, a román történelmi évforduló előestéjén fel is avatták, minthogy részleges kapacitással megkezdhette a termelést. Dudaszó nélkül.
Panasz és jajszó viszont vala tömérdek az építkezés egész ideje alatt. A lakosság panaszát a helyi hatóságok ha meg is hallgatták, megoldásig nem jutottak. Lett is ebből kifolyólag országos ügy. A központi magyar nyelvű ifjúsági lap, az Ifjúmunkás és annak riportere, Gálfalvi György vállalta, hogy azon melegében felgöngyölíti a tragikusan végződő, felháborító kézdivásárhelyi esetet.
Történt ugyanis pontosan egy hónappal a készruhagyár átadása után, hogy az építőteleppel határos magánház gyümölcsösében holtan találtak egy tizenhét éves szakiskolás tanulót. Az építkezést ugyanis többnyire megyén kívüli építőipari munkások végezték – s mellettük gyakorlatukat végző szakiskolások is dolgoztak –, mondhatnók, vendégmunkások, akik sok esetben szegték meg a törvényeket viselkedésükkel az ideig-óráig egzisztenciájuk helyszínéül szolgáló városban. Különösen a magántulajdon tisztelete volt elhanyagolható előttük. Végső elkeseredésében az egyik gazda saját telkének kerítésén belül szögesdrótakadályt állított fel, s áramot vezetett bele, amit egy figyelmeztető táblán jelzett is. Az áldozat egy röviddel előbb gyakorlatra érkező szakiskolás tanuló lett, aki feltételezhetően „tapasztalt” társai biztatására hatolt be a teleppel határos magánterületre, ahol a végzetes áramütés érte. Minden emberi élet elvesztése pótolhatatlan, amint a tettéért elítélt gazda börtönéveit sem pótolhatta semmi…
A korabeli megyei lapban nemigen találni híradást az esetről. Közli a lap azonban a megyei pártbizottság október 4-én elfogadott felhívását, s a mozgósító célú dokumentum bizonyára nem véletlenül szól a megye gazdasági életének megvalósításairól, s ezen belül különös hangsúllyal az építőiparban dolgozók feladatairól és felelősségéről. Hogy aszongya: kommunisták, KISZ-tagok, szakszervezeti tagok, építőipari dolgozók, fokozzátok erőfeszítéseiteket, vessétek latba teljes munkaképességeiteket a beruházási feladatok teljesítéséért, s így tovább. Ugyanitt kimondatik: rendkívüli feladatok hárulnak a kézdivásárhelyi ipari negyed építőire, blabla-blabla… (Megyei Tükör, 1969. október 4.)
1971-ben aztán Kézdivásárhelyről széles ölelésű körképet is készített Gálfalvi, és ebből sem maradhatott ki a szóban forgó felforgató eset (Háromszék Párisa. In. Gálfalvi György: Szülőföldön, világszélen. Riportok. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1974; újraközölve: Világszélen. Helyzetjelentések. Csíkszereda, Bookart, 2020, 125–150.). Az irodalmi igénnyel megírt riport ezért is figyelemre méltó. Az akkori iparosítás előnyeit egyoldalúan tálaló tárgyalásmód helyett a megélt valósággal szembesítette az olvasót.
Ez is egy, az irodalom által megragadott mozzanat a bennünk élő gyárról. De ha a napjainkban születő versben és prózában is, úgymond nyomokban fellelhető ama teljesebb valóságkép, azt esetenként érdemes lenne kiemelni az irodalomról szóló beszédben. Nemkevésbé azt, amit íróink-költőink – akár azok is, akiknek nevelődése eme kistérségben történt meg egynéhány évtizeddel ezelőtt – máris megformáltak műveikben a gyáripar, illetve a rendszerváltás utáni magánosítás során lezajlottak témakörében, illetve az sem kerülhető meg véleményem szerint a mai irodalom részéről, ami az emberi dimenzió, a mentalitás- és értékváltások vonatkozásában ment végbe a Székelyföldön a gyárvilág körülményei között.
Mára különben a szóban forgó végvidéken avagy világszélen az ipari létesítmények egyike-másika még nyomokban sem maradt meg, egyszerűen azt mondhatni, hogy gyár állott…
