.svg)
Nagy Dóra-Anna
Szeptember 5., csütörtök / 1. nap
Szeptember 5-én, csütörtökön kezdődött az E-MIL éves írótábora, amelyre mi (Kassay Anna, Hochhauser Ronald, Szélyes-Pál Dániel, Szilágyi Máté Sámuel és jómagam) a Méhes György tehetségkutató pályázat díjazottjaiként lettünk meghívva. Sztánára érkezve finom, csendes, vidéki idill fogadott; apró házak, körülöttünk dombok, erdő és kora őszi, meleg napsütés. Délután 5 körül érkeztünk, ezért ez csak amolyan fél nap volt, de így is részünk volt egy-két emlékezetes programban.
A tábori megnyitót Szántai János tartotta és ezzel el is kezdődhetett a mulatság. Ezután egyből következett a vacsora, ami nagyon, de tényleg nagyon finom volt, még palacsintát is kaptunk desszertnek, amit közvetlen előtte megjósoltunk az asztalnál.
Vacsora után részt vettünk a tábor első hivatalos írásműhelyén, amely így elsőre könnyed, de izgalmas volt; verseket legóztunk össze szakaszonként és néhol vitatkoztunk. A műhelyt Lövétei Lázár László tartotta, ahogy az összes többit is a táborban, amiért hálás vagyok neki. Igazi csapatmunkában vehettem részt, tömény, építő jellegű kritikával megfűszerezve.
A kis csapatunk dinamikája nagyon szerencsésen alakult, kacagtunk, beszélgettünk és szórakoztunk; minden, ami egy ilyen írótáborba kell.
Az első nap nagyon hamar eltelt, de összességében tartalmasan, és tökéletes indítása volt ennek a gazdag és hangulatos hosszú hétvégének.
Kassay Anna
Szeptember 6., péntek / 2. nap
Automatás neszkávé, műanyag kiskanál, kihalt vonatállomás. Így indult számomra az EMIL írótábora: csütörtök éjjel Csíkszeredában a Mangaliából érkező szerelvényre várva.
A vagon tömve, ledőlni esélytelen. A tengerről hazatérők csomagokkal, gumipapucsokkal és fokhagymaszaggal halmozták el a teret.
Eme sanyarú körülmények között, írói kötelességemnek eleget téve aktívan szenvedtem a helyemen reggel négyig, amikor felszabadult két ülés, s azokra ledőlve fennségesen pihenhettem vagy két órát.
Nyolc húszkor futott be a vonat Kolozsvárra. Boros Lóri érkezett is értem, fehér ló híján fehér Daciával. Egyed Emese és Cseke Péter professzorok megtisztelő társaságában utaztam Sztánára. Az út első felében megfejtettük, hogy Emeséhez kacskaringós szálakon rokoni kapcsolat fűz, így ennek örvendezve beszélgettünk egy darabig. Aztán udvariasan engedélyt kértem, hogy aludhassak, ők pedig készségesen megadták az engedélyt.
Megérkezve a Kék Iringó vendégházhoz, a Méhes György-pályázat többi díjazottját a teraszon sütkérezve találtam. Hozzájuk csatlakozva elfogyasztottam két kávét, miközben kikérdeztem őket a tegnapi napról. Megkönnyebbülésemre, irodalomtörténeti írásokba foglalandó eseményekről nem maradtam le, az azonban jól érződött, hogy a társaság már felvett egy közös ritmust, komfortosan mozognak együtt. Iparkodtam, hogy én is ráérezzek.
A délelőtti program a tábor idei fő témáját, az írói hagyatékok megőrzését körbejáró előadássorozat volt. Antal Balázs moderálásával a diskurzust a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) muzeológusai, Rózsafalvi Zsuzsa és Török Dalma indították, akik múzeumuk és kézirattáruk rendszerezéséről, működtetéséről beszéltek, valamint a hagyatékok gyűjtésének, megőrzésének és kiállítótárggyá való rekontextualizálásának lehetőségeit mutatták be. Erre reflektálva, itthoni vonatkozásban az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) részéről Bogdándi Zsolt ismertette az EME irattárának történetét és jelenlegi állapotát. Bartha Katalin Ágnes a Szabédi Emlékház gyűjteményének bemutatásával kapcsolódott a témához. Az előadások között az elhangzottakra reagálva spontán diskurzus alakult ki, a közönségben ülő érintettek az erdélyi hagyatékmegőrzés nehézségeiről kezdtek vitázni. Csendben, de aktívan fülelve igyekeztem megérteni a felmerülő, igencsak komplex kérdéseket, melyekre, úgy tűnt, még kerestetnek a válaszok. Közben folytatódtak az előadások is: a digitális irattárok és könyvtàrak eszközeiről és jelentőségéről számolt be Radics Péter, a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) munkatársa és Ferenczi Szilárd az Iskola Alapítványtól (a Digitéka-projekt vonatkozásában).
Új információk tömkelegétől, a számos fontos és aktuális kérdésfelvetéstől kimerülve ültünk az ebédlőasztalhoz az előadások után. A kiváló töltöttkáposzta mellett, köret gyanánt az elhangzottakat emésztgettük.
Később a filagóriában meghallgattuk a délelőtti előadók (Cseke Péterrel, Egyed Emesével és Kalla Zsuzsával kiegészülve) kerekasztal-beszélgetését Demeter Zsuzsa moderálásával. Lényegében az előadás közben elindult diskurzus folytatódott szervezett formában. Megosztották megfigyeléseiket és tapasztalataikat elsősorban a múzeumszervezésről és egy irodalmi múzeum lehetőségeiről Erdélyben. Ki pesszimistán, ki pozitívan nyilatkozott a témáról, az azonban egészen egyértelmű volt, hogy a jelenlevőknek mind szívügyük és céljuk dédelgetni, óvni, méltó helyen őrizni az erdélyi magyar szerzők írásos és tárgyi hagyatékait.
A szimbolikus kerekasztaltól mi, a pályázat díjazottjai, egy másik, ugyancsak szimbolikus asztalhoz telepedtünk Lövétei Lázár László költővel, hogy félkész szövegeinket faricskáljuk, csiszolgassuk közös erővel. Elképedve döbbentem rá, hogy milyen kollektív, közösségi tud lenni a magányosnak titulált alkotói folyamat. Vitázni, segíteni, ötletelni, mélyen tisztelve és elismerve egymás munkáját – ennél üdítőbb, inspirálóbb élményt nem is kívánhattam volna.
Vacsora után aztán oldott hangulatban, különböző méretű és tartalmú üvegekkel a kezünkben hallgattuk a Cancer Culture Collective koncertjét. A folk-funky-alternatív rock fúziós zene nagyszerűen megalapozta az este hangulatát. Az utolsó szám, az undercover-coverként felvezetett Bob Dylan-dal Bob Marley-nek öltöztetett feldolgozása tökéletes lezárásnak bizonyult, valahogy azt üzente, hogy itt különböző féle és fajta stílusok, szerzők és dudások gond nélkül megférnek egy csárdában. Az este további része is ezt igazolta: fontos és komoly beszélgetések folytak nosztalgikus hahoták mellett, ping-pong- és szópárbajok pattogtak baráti előzékenységgel, új és régi ismerősök, kezdő és tapasztalt firkászok osztották meg megosztanivalóikat.
Emberbőrben látni az addig csak papírról ismerni vélt erdélyi alkotókat, végigkacagni történeteiket – ebben állt számomra az este varázsa.
A hosszú nap után végül alváshoz készülve (valódi ágyban, ezúttal!) a kintről beszűrődő danolászás és a szobatársam duruzsoló hortyogása volt a bizonyosság, hogy jó helyen vagyok.
