Gregor Samsa Pókemberré változik

‍„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”

                                             (Franz Kafka: Az átváltozás)

Amikor egy reggel Gregor Samsa

nyugtalan álmából felébredt,

újra hajléktalanként találta magát a szeméttelepen.

Utolsó emléke erről a városrészről,

hogy elütötte egy teherautó,

aminek az állt az oldalán:

„Egyet fizet, kettőt vihet!”

Akkor tehát nem is álmodott,

hanem az imént leélt két másik életet?

Utazóügynökből rovarrá változott,

mint ahogy Kafka megírta a novellában,

apja megsebezte egy almacsutkával,

lassan belehalt,

most megint hajléktalan,

de akkor visszatért,

vagy ez egy újabb metamorfózis?

Amint ezen töprengett,

egy tükröt talált pár méterrel arrébb.

Furcsa módon nem tört szilánkjaira,

mint ahogy azok szoktak ilyen helyeken.

Szemügyre vette magát benne,

majd elégedetten felsóhajtott, hogy semmit sem változott.

Akkor talán túlélte a balesetet,

volt egy szörnyű álma,

de összerakták és hazahozták épségben.

Örömében már szájon csókolta volna magát,

de az üvegtárgyat nem tudta felemelni:

szellemkeze áthatolt az üvegen.

Vér nem serkent, üveg nem törött,

a Logika faképnél hagyta,

üzenetet sem hagyott,

a Valóságérzet meg bújócskát játszik vele.

Meg kell keresni ezt a két gonosztevőt,

itt számonkérés lesz!

Elbújt az első szemétszállító kocsi alján,

s ment vele egyenesen a városba,

New York felhőkarcolói közé.

Este be akart térni egy bárba,

hátha ott találja ittasan őket,

de amint megpillantotta a lakosságot, elámult:

körülötte mindenki ceceléggyé változott,

ő maradt egyedül ember.

S mint akkor, álmában,

most is menekülőre fogta

a New York-légypapíron.

Rohanás közben orra bukott,

térdét elhorzsolta,

amelyből barna nyálkás folyadék serkent.

Eszébe jutott apja seggberúgása,

azután is ez történt,

s pont így rohant az ágy alá.

Most majdnem az Empire State Building falának csapódott,

kezét kitartva sikerült megállnia

az utolsó pillanatban,

ám ekkor furcsa dolgot vett észre:

a keze tapadt a falhoz.

Gondolt egyet, s elkezdett mászni az épület oldalán.

Már ki tudja, hány órája mászott.

Közben eleredt az eső,

s úgy tetszett, nem is tornyot,

egy fűszálat hódít,

mely folyton csak növekszik.

A belső szervei is átáztak már,

igazából senki sem üldözte,

akkor miért mászik még mindig?

Nem úgy ment, mint Mózes a Sínai-hegyre,

nem kényszerítette semmilyen belső hang,

már rég a felhők fölött volt,

így nem láthatta a föld élő térképét sem,

meg mit is segít egyáltalán madártávlatból nézni a világra.

Mit keres egyáltalán itt?

A csúcsot? Sose éri el.

A talaj? Nagyon messze van.

Addig-addig gondolkodott,

hogy már alig volt tapadás a tenyere alatt.

Lemászni nem volt már ideje,

marad a g-gyorsulás…

„Hát akkor ennyi! Utoljára nézzünk szét,

aztán ugorjunk!”

Most nézett először körül.

A sok lakásméretű kaptárrekeszben

rovarcsaládok vacsoráztak,

kihallatszott beszélgetésük:

„A fiunk emberré változott,

már nem keres semmit,

mi meg undorító friss kaviárt eszünk,

meg kell szabadulni tőle!”

Gregor meghallotta az ismerős szavakat,

és mint aki már semmit sem veszíthet,

elengedte a falat.

Zuhanása közben

Franz Kafka feje terítette be az égboltot,

éhes száját kitátotta,

s egy nagy levegővétellel

orkánt idézett elő.

Az ablakokat kitörte,

a milliárdnyi rovarcsaládot mind elragadta,

s a raj Gregort hátára véve

alászállt a bélpoklokra.

‍