Gőzmozdonyon

Apám nyugdíjas lett, de nem vált meg a mozdonyoktól. Átkérte magát a fővonalról a városi gőzösre. Ez a masina úgy haladt, mint egy kormos, füstös villamos. Döcögött Posványos-elfekvő utcáin a kertek alatt.

Egyik nap apám egy varjúval állított haza. Berepült a mozdonyablakon, neki a kazánajtónak.

Ki gondolná, hogy ilyen jövedelmező mozdonyvezetőnek lenni?

Anyám nehezen tudta megkopasztani a madarat. A sok fekete tokot nem lehetett rendesen kihúzni a bőréből.

Amikor másnap megfőtt a varjúhúsleves, anyám a szám elé tartott egy kanálnyival. Nem nagyon akaródzott lenyelni. Édes-keserű íz ömlött szét a számban. Talán finomnak találom, ha nem tudom, mi az. A tudás olykor felülírja az érzékelést.

– Nézd, Sziporka, milyen gyönyörű sárga a leve.

Igen, mintha aranypénzek úszkáltak volna a fazék tetején.

Apám megjött a szolgálatból. Ledobta a vasszagú gúnyát. Nekigyürkőzött, súrolóporral megdörzsölte kormos kezét, megmosta az arcát, majd vacsorázni kezdett. Nem káromkodott, nem akart egy tányért se a falhoz vágni. Ritka pillanat, hogy ennyire elfáradt!

A sparhelt tetején gőzölt egy fazék víz, fürdésre előkészítve.

– Áztatnám a lábamat – szólt.

Anyám hozta a lavórt, teleöntötte forró vízzel.

Felajánlottam, hogy megmosom a lábát.

Apám szemöldöke mozdításával jelezte: rendben.

Leguggoltam és nekifogtam. Az ujjam beletévedt a bokáján egy lyukba.

– Hogy az a kaporszakállú! – rúgott a lavórba.

Kicsapott a víz, csörömpölt a szappantartó a kövön.

– Tizenkét évesen nem vagy már szaros gyerek, figyelhetnél jobban! – szentségelt apám.

Hosszú csönd után összeszedtem a bátorságomat, és félve megkérdeztem: mi az a lyuk?

Egy ideig hallgatott, leeresztette a dühét, aztán vontatottan belekezdett.

– A háborúban Nagyváradról személyvonatot hoztam Biharkeresztes felé. Pontosan emlékszem, ’44. június 2-án. Az ilyen nem megy ki az ember fejéből. Brit repülők szálltak fölénk. Ha lett volna géppisztolyom, a rosseb essen beléjük, leszedtem volna őket! Lőtték a mozdonyt. A fűtőm rám dőlt. Megtántorodtam. Jani bácsi, a sarokba! Eltalálják, kiáltottam a robajban. Meleget éreztem a vállamon. Felnéztem. Jani bácsi fejéből szakadt a vér. Összetalálkozott a tekintetem a pilótáéval. Röhögött, az anyja keservit. Vészfék, leugrottam a mozdonyról. Rohantunk az utasokkal a kukoricásba.

Ganéba léptem, gyanítottam, úgy tocsogott a cipőmben a lábam. Odanéztem, bugyogott a vér. Az isten pofozza fel, az a golyó fúródott srégen a bokámba, ami Jani bácsival végzett.

Összeestem. Valaki motorra rakott és bevitt a nagyváradi kórházba. Lefektettek egy műtőasztalra. Megszólalt a sziréna. Tettek egy kört a repülők, visszafordultak, és bombázni kezdték a csendőrlaktanyát és a kórházat. Omlottak a falak, a műtőasztal megroggyant. Az orvosra rádőlt egy oszlop. Most már neki kellett volna sebész, nem nekem. Ma sem értem, hogy maradtam életben!

Sűrű por gomolygott, nem láttam, honnét került elő megint a férfi, aki segített. Kitámogatott és beletett az oldalkocsis motorjába. Az utcán füstölgő járművek, sebesültek körvonala látszott, mintha egy dübörgő, szürke felhő szakadt volna le az égből. Elképzelni sem tudja, aki ilyet még nem látott.

Vajon a mi házunk áll-e még a Sebes-Körös partján, s hogy én talpra állok-e még valaha, tanakodtam.

Apám a két tenyerébe temette a koponyáját, törölgetni kezdte a szemét. Nem gondoltam, hogy ő is tud könnyezni. Lehunytam a szemem, nehogy szégyenkeznie kelljen saját gyengesége miatt.

Anyám vette át a szót.

– Egy ápoló volt, aki hazahozta apádat, azt mondta, ne reménykedjek, nem éli túl. Vérmérgezést kap. Ellátatlan a seb. Később szóltak, hogy menjünk az Ulmann Palotába, ott alakítottak ki ellátóhelyet, de lemondták, mert túl sokan várakoztak és kevés volt a kötszer. Tíz nap elteltével a zsidó gimnáziumban ideiglenes kórházat csináltak, ott vették ki a golyót. Nem varrták össze, magától gyógyult be a seb. Fáj, ha belenyomod az ujjad.

Anyám suttogni kezdett:

– A nyavalyás oroszok! Az angolok lebombáztak előttük mindent, ők meg bevonultak.

Anyám kiküldött, hogy apám meg tudjon rendesen mosdani.

– Mi van ezekkel az oroszokkal? – kérdeztem anyámtól, amikor apám felváltva hallgatni kezdte az Esti Krónikát meg a Szabad Európa Rádiót.

– A háború végén a németek menekültek a szovjetek elől, bejöttek hozzánk, hogy főzzünk nekik.

– Miért hozzátok? – érdeklődtem.

– Máshová is bementek, sokan voltak. Hoztak csirkét, mindenfélét. Leverték a csizmájukról a sarat az udvaron. Kezet mostak, késsel-villával ettek. Elköszöntek.

Utánuk beállítottak az oroszok. Hoztak azok is mindent. A sáros lábukat a szőnyegbe törölték. Köpködtek, a csontokat szétdobálták. Kitörték a székek lábát, hintáztak rajtuk. Az orrukat a földre fújták. Hát ez van velük. Ez!

Néhány nap múlva tán magába szállt apám, hogy ő sem vétlen – szólhatott volna előre a golyónyom ügyében –, megkérdezte: elmegyek-e a gőzössel egy körre. Hát persze, persze!

Éjjel sehogy sem tudott rajtam maradni a paplan. Attól nem kellett tartanom ’68-ban, hogy a szemem közé lő egy ruszki repülős, ők voltak a felszabadító hősök, de mondjuk, a mozdonykazán azért a szemem közé köphet. Mi van, ha apám nem képes megzabolázni a fújtató vasparipát?

Korán reggel hagytam végre megnyugodni a paplant.

Indultunk apámmal szolgálatba. Apám feladott János bácsinak, a fűtőnek, aki átvett és letett az olajos deszkára. Meleg volt és orrfacsaró bűz, mint egy műhelyben. Apám is felszállt. A fűtő bereteszelte az ajtót, apám meghúzott egy kart.

A mérőórákban megmoccantak a mutatók. Felhorkant és nekiveselkedett a masina.

– Fúj, de otromba! Isten ments’ ezzel a tűzokádó ördöggel incselkedni! De azért úrnak lenni fölötte, nem semmi hatalom! Elindultunk, szörnyű erővel gyűrte maga alá a síneket a csühös. Imbolygott a kapatos járgány és oldalra dőlt. Remegett a talaj, én is remegtem.

– Ne félj, kislányom! Nem siklik ki – magyarázta apám –, ha kijutunk a kanyarból, belelendülünk, simán haladunk.

A mozdony magasából Posványos-elfekvőn összezsugorodtak, lelassultak a járókelők, lovas kocsik, teherautók.

Az udvarok végében szemétdombok éktelenkedtek. Deszkadarabok, rozsdás lavórok, kimustrált bútorok. Remek búvóhelyek, ha megint jönnének az oroszok. Ki mászna be egerek, patkányok közé gyanús személyeket keresgélni?

Annál is inkább, mivel elöl – ahol látszottak – jól mutattak a kertek. Ahol elöl szép, ott hátul is szép, gondolhatnák a járatlanok.

A fapados vagonok nyitott ablakai pipáztak: a huzat beszívta és kifújta rajtuk a mozdonyfüstöt. Szorongtam, hogy a forgatagban valaki a mozdony elé lép, vagy valaki nekünk jön autóval, és széttrancsírozzuk. Nem tudunk megállni, se kitérni. A sínek az úr, nem apám, fogtam fel.

A piacnál ellepték az utasok a szerelvényt.

– Szilágyi úr! – szólította meg apámat egy asszony hatalmas kosarakkal a karján. – Megállna az Eperfa-közben?

– Nem, majd a megállóban, jóasszony!

– De főnök úr, hogy jutok akkor haza a tanyára ennyi csomaggal?

– Rendben, de csak most az egyszer – bólintott apám.

Az asszony feladott két almát, nem látta, hogy én is ott vagyok.

Apám utasított: ne nagyon mutogassam magam!

Apám is meg János bácsi is nekem adták az almájukat.

– Elég neki egy! – tette vissza az almát János bácsi kezébe apám.

Zakatolva hasítottuk a levegőt. Ha lett volna szélkerekem, biztos szárnyat ereszt, és annak, aki a huzatcsináló mozdony mellé tévelyedik, összeborzolja a haját, nyakába kapja a szoknyáját is. Meresztgetné a szemét a füttyös kalauz!

– Jaj, nem lesz valami galiba, ha ilyen gyorsan megyünk? – riadoztam.

– Dehogy megyünk gyorsan, kislányom! Semmi ez ahhoz képest, ahogy a fővonalon robogunk – legyintett apám.

A városon túl megláttam egy hosszú épületet, félig a földbe építették.

– Mi ez? – ámuldoztam.

– Raktár, hadászati vésztartaléknak: konzervek, gyógyszerek, miegyéb, ha kitörne a háború.

– Fegyverek? Kitör a háború? – tudakoltam.

– A fészkes fene tudja! – vetette oda apám.

Engem a sarokba parancsoltak.

János bácsi fogta a lapátot, kinyitotta a szertartályt, ahol a szenet tartották. Kitárta a szemben lévő kazán kapuját is, hogy megtömje a falánk jószágot.

A mozdony kohóhasában szörnyű parázs perzselt, tűzvész habzsolta a szenet.

Kipirult az arcom.

János bácsi a kazánra tett egy lábas vizet, bele zöldségeket. Most már magát akarta jóllakatni.

– János bácsi, küldött magának egy kis laskát a feleségem, ezt is főzze bele, meg ezt a szalonnabőrt, babérlevelet.

– Köszönöm szépen, főnök úr – szólt illedelmesen a fűtő.

Rotyogni kezdett az ebédje.

Érdekes, amióta apám nem főnök volt, csak mozdonyvezető, elvtárs helyett úrnak szólították. Apám a fűtőt meg bácsizta, pedig egyidősek lehettek. Miért? Vajon miért?

A rang, hogy főnök-e vagy csak vezető az ember, meg a babérlevél, a szalonnabőr, a laska szabályozza a megszólítást, ahogy megállapítottam.

Megérkeztünk Virágvölgy végállomásra.

János bácsi megette a levest, én a zsíros kenyeret, apám a bőrsajtot. A kalauz átment a talponállóba ölelgetni az eladónőt.

Ittunk az ártézi kút hideg vizéből, de leginkább a szomjas gőzmozdony tartályát kellett megitatni egy magas, hosszú karú, forgatható csapból, a vízvevő kútból.

Maradt egy kis időnk a visszaútig. Apám bemutatta nekem a szutykos ördögi masinát.

– Na, idefigyelj, Sziporka, most olyat tanítok neked, amilyet nem hallottál és nem is fogsz hallani többé.

A mozdonykazán közepében, ebben a hatalmas vascsőben van a tűzszekrény, abban ég a szén. Az alsó részén a rostélyba hullik a salak, és onnan kap levegőt a tűz, mint otthon a kályhában.

Csak itt nem a szoba levegőjét melegítjük, hanem a kazánvizet, amiből gőz lesz.

A mozdony oldalán van a gőzhenger dugattyúval, ami a gőz nyomásától mozog. Ezt az erőt a hajtórúd viszi forgattyúval a kerekekhez – mutatott apám egyenként az alkatrészekre. A fáradt gőz, ami már elvégezte a munkáját, a kéményen távozik.

Nem értem, miként, de értettem! Masiniszta vér zubogott bennem, de színésznőnek teremtett az ég. Kár lenne fekete szénpor mögé rejteni fehér arcomat, kék szememet.

Akkor hallottam először a fáradt gőzről, mint ami valóban létezik. Kifújt, semmire sem jó – legfeljebb az eget festeni, szagosítani –, ezért ez a neve.

Igyekeztem meghálálni, hogy apám továbbadta nekem a tudományát, ezért kíváncsiskodtam egy kicsit:

– Apám, miért lettél mozdonyvezető?

– Hej, a rossznyavalya üssön bele, nem biztos, hogy jól tettem! – válaszolta. – Nyolcan voltunk fiútestvérek. Anyánk mindnyájunknak kiosztotta a mesterséget. Hentes, lakatos, sofőrből kettő is, egyebek, nekem a cipészség jutott. Be is íratott tanoncnak, de gondoltam: a fene akar suszter lenni, mocskos cipőket fogdosni!

Elszegődtem villanyszerelő-tanoncnak. Miután végeztem, a Fő utca sarkán, az Orsolya-szüzek rendházában dolgoztam. Falikarokat szereltem végig mindenhová.

– Nagyon szép, pontos, az Úrnak tetsző munka! – dicsért a rendfőnöknő, s közelebb hajolt hozzám. Félreértettem, azt hittem, meg akar puszilni. Viszonozni próbáltam. Megdöbbent és azt mondta, ők nem érintkeznek férfiakkal.

Az orrom alatt somolyogtam. Elhatároztam, csinálok nekik egy hatalmas, díszes csillárt. Lássa csak meg: a férfiak munkája is ér annyit, mint az apácák imája!

Az apácarendházhoz tartozó Anna-templomba szereltem fel ezt a csillárt a plafonra egy magas létráról.

Mégis számít az ima! Egy csoda ért. Nem is egy, kettő!

Megütött az áram: tüzes ostorral csapott rám. Volt annyi eszem, hogy kirúgjam magam alól a létrát. Lezuhantam. Nem tört el egy csontom se. A csillár is a helyén maradt a kampón, a létra se esett szét.

A főapáca keresztet vetett és nyújtotta a kezét. Hagyta, hogy megcsókoljam. Elámultam, főként mert akkor még nem fájt semmim, pattogtam, mint egy gumilabda. Ismét felmásztam a létrára, és befejeztem a munkát. Lássa csak mindenki, hogy én elnyűhetetlen vagyok.

Később a barátom elcsábított a vasúthoz. Anyáddal Kolozsvárra költöztünk. Ő szívesen jött, mert ott született. A Kolozsvári MÁV Műhelyben szereztem mozdonyvezetői bizonyítványt, 1942-ben.

A háborúban egy alkalommal nem akadt, aki leváltson három napon át, a fűtő is kidőlt mellőlem. Éreztem, hogy elalszom, végem. Akkor megjelent előttem anyám halott nővére, Sára néni és azt súgta: Gyurka, Gyurka, ébredj, vörös a jelző! Kinyitottam a szemem. Tényleg vörös volt. Megálltam.

A háború után, amikor már a térképek többsége is románnak jelölte Erdélyt, tudtuk, hogy kihúzzák a földet a lábunk alól, átkeresztelik a neveket, betolakodóknak tekintenek, és többé nem tartoztunk se oda, se ide, akkor átköltöztünk. Győrig meg sem álltunk. Állást kaptam, lakást, mégis visszakértem magam a határ mellé, hátha csoda történik, a békeszerződés megment, s akkor azonnal tudjunk visszamenni Váradra, ahová az egész életem kötött. Nem történt csoda. Minden elveszett, ’47-ben odalett a remény. Az halt meg utoljára.

Káderképzőbe küldtek Pestre. Amikor elvégeztem, Posványos-­elfekvőre helyeztek állomásfőnöknek.

Apám olykor János bácsira pillantott, mintha neki is mesélné.

A fűtő érdeklődést erőltetett a vonásaira, bólogatott is, ám a semmibe nézett, miközben hangosan csámcsogott almaropogtatás közepette.

Én legalább próbáltam megérteni, de a szavakból egy félelmetesen keringő massza keletkezett az agyamban. Szédültem, imbolyogtam, mint a búgócsiga, a ringlispíl, a kereplő. A „földet kihúzzák a lábunk alól”, „átkeresztelik a neveket”, „betolakodó”, „nem tartozunk többé sehová”… Ezek úgy szóltak még a múltból is, ahogy apám felidézte, mint az átokszavak.

Elérkezett az indulás ideje. Mi hárman, masiniszták, Virágvölgyön felszálltunk a mozdonyra. Apám meghúzott egy kart. A mérőórákban megmoccantak a mutatók. Felhorkant és nekiveselkedett a mozdony, elindultunk haza Posványos-elfekvőre.

Néhány év múlva kivonták a forgalomból a szörcsögő vaslovat.

Apám aggastyánként éjjelente felugrott az ágyból.

– Kívül is, belül is lő az ellenség! – lihegte.

Kapta a baltát. Az ajtó mögé húzódott és várta, hogy lecsapjon, ha be akar törni az ellenség. Szakadt róla a veríték. Anyámat megfenyegette, mert szerinte kiment az ellenfélhez alkudozni.

Elmeosztályra kellett vitetni.

Mentünk látogatni. Elborzadtam. Eszméletlen volt nyugtatókkal telenyomva, s mindkét csuklójánál a rácsos ágyhoz szíjazva. Borostáján ételdarabok száradtak, a pelenkájában tocsogott a trágya, mint cipőjében egykor a vér. Feldagadtak az öklei, bokszkesztyűre emlékeztettek. Lelke mélyén tán mérkőzésre készült.

Mentem az Erdélyből áttelepült elmeorvosért.

– Apám is nagyváradi, így bánik a földijével?! – estem neki. – Mennyi pénzt kell adni, hogy ne így bánjanak vele?

– Amennyit akarnak.

Az orvos feloldotta a szíjat, nekilátott apám kézfején vénát keresni. A rengeteg szúrás ellenére sem talált.

– Hagyja békében meghalni! – mondtam.

– Nekem kötelességem ellátni a beteget, törvény szabályozza – oktatott ki.

Hat héten át haldoklott.

Jött a Nagyváradról áttelepült elmeorvos.

– Noapte bună! – jó éjszakát! – rikkantotta apám fülébe búcsúzóul.

Apám biztos nem gondolta, hogy a ’90-es évek végén az utolsó előtti mondat, amit Posványos-elfekvőn hallani fog, román lesz.

– Megjártad az utadat, apám, megharcoltad a harcodat, Isten veled! – fogtam a kezét.

– Hová tetszik menni? – kérdezte a szemben fekvő öreg.

– Nem én megyek, hanem apám – válaszoltam.

– Mozdulni sem tud. Hová?

– A másvilágra.

Ránéztem apám lábára.

Bokáján a golyó ütötte lyuk kifekélyesedett, elevenen oszlott. Úgy szivárgott belőle a sűrű fekete vér, mintha soha abba se maradt volna.

Vannak sebek, amelyek látszólag begyógyulnak, de valójában együtt élnek az emberrel, míg meg nem hal.

‍