Górecki

Mielőtt a német haderő lerohanta volna Lengyelországot, a sziléziai Rydułtowy bányászvárosnak húszezer lakosa sem volt. Egy bő fantáziával megáldott hangszerkészítő, amatőr muzsikus, szobrász, festő, költő és „paraszt filozófus”, Paweł Hajduga volt a kisváros szellemi zászlóvivője. Szívesen felkarolta a tehetségesnek látszó gyerekeket, fiatalokat. Kiemelkedett közülük az 1937-ben odaköltözött Górecki család törékeny egészségű egyszem fiacskája. Bár apja és nevelőanyja kezdetben egészen értetlenül vették tudomásul Henryk zenei érdeklődését, tíz-tizenegy évesen már rövid zongoradarabokat komponálgatott. Hajdugától hegedülni is tanult. Mondják, 43/44-től az autodidakta „polihisztor” döntő hatással volt a Górecki gyerek személyiségére, akiben kicsírázott az önmaga iránti igényesség, jól szót tudott érteni a vidéki közemberekkel, bányászokkal, kézművesekkel, zenészekkel, s a kétkezi munkát is megszerette: bútorokat készített. Meg persze egyre elkötelezettebben élte bele magát Szilézia és egész Lengyelország kulturális hagyományaiba. Érzékeny lelkű fiatal volt, talán azért is, mert egy gyermekkori csípőbalesete nyomán egész életére bicegett, hátrányos helyzetben érezte így magát korosztálytársaival szemben.

A sztálinizmust követő kulturális enyhülés éveiben Henryk Mikołaj Góreckiből a lengyel zenei avantgárd vezető alakja lett – Lutosławski és Penderecki mellett. Pedig a felnőttkor küszöbén képzetlenségére és túlkorosságára való hivatkozással minden zenei főiskola elutasította. Végül Rybnikben egy középfokú zeneiskola tanárképző szakán talált megértésre, itt a zongora, hegedű és klarinét mellett már az ellenponttal, az összhangzattannal és a hangszereléssel is ismerkedhetett. Három év alatt „letudva” a négyéves tanfolyamot 1955-ben elnyert egy ösztöndíjat a Katowicei Zeneművészeti Főiskolára, ahol zeneszerzés szakon tanulhatott tovább. Kezdetben – viszonylag hosszú ideig – a disszonáns modernizmus jegyében született szeriális művek kerültek ki a keze alól, és Luigi Nono, Stockhausen, Alfred Schnittke, Penderecki és Kazimierz Serocki művészete is ihletforrás volt Górecki számára. Jó pár év teltével azonban talán maga is ráérzett számos korai alkotása kísérleti vonásaira, a túlmérnököltségre, a szerialitásból – vagyis a sorozatszerűségből és kitervelt csoportosítottságból – fakadó emberidegenségre.

Az ötvenes évek végére a korábban teljességgel apolitikus Góreckiben – bizonyára a lassú politikai olvadás és a kortárs zene fokozatos térnyerése hatására – fokozatosan kritikus érzékenység alakult ki a zenei szabadság és a társadalmi létezés közötti összefüggések terén. Ha nem is kürtölte szét, egyre inkább állást mert foglalni bizonyos művészetpolitikai jelenségekkel kapcsolatban. Az avantgárd hagyományok vonalán kifejlő szerkesztési módszerét ezzel párhuzamosan fokozatosan egyféle letisztult spiritualitás és az ezt tükröző minimalista hangzásvilág váltotta fel. Górecki szimfóniái – kivált a második (Kopernikusz születésének 500. évfordulójára) és a harmadik (a „Fájdalmas dalok”) – jól mutatják, miként formálódik és válik mind általánosabbá a szerző nyomott hangulatú, a vezértémát egyre intenzívebben és „monomániásabban” sulykoló kompozíciós stílusa, az intellektualizmus és elmélyültség olykor a kedélybetegségig komor, jószerével nincs moduláció, alig van ritmusváltás, a dinamikát jobbára a hangszerek és hangszercsoportok egymás utáni belépése vagy leépülése valósítja meg.

Karol Woytiła krakkói érsek 1977-ben megbízást adott Góreckinek egy Szent Szaniszló halálának kilencszázadik évfordulóját emlékezetessé tevő zenemű megkomponálására. Az akkor még erősen szocialista Lengyelország bizonyos zenész köreiben rögtön ördögöt kiáltottak, „klerikális reakcióval” vádolva az akkor zenefőiskolai rektor Góreckit. Amikor a krakkói érsekből egy év múlva II. János Pál pápa lett, Górecki helyzete még bonyolultabbá vált. A Lengyelország patrónusa emlékének szentelt kompozícióból született azonban szerzőnk egyik legismertebb opusza, a Beatus Vir, amelynek bemutatója 1979 júniusában volt Krakkóban – a pápa jelenlétében. Egyetlen neves lengyel karmester sem vállalta a dirigálást, így maga Górecki állt a pulpitusra. „Bár vezényléstől elszokott karja az első rész végén majd’ leszakadt – foglalja össze az eseményeket Jenny Gábor –, az előadás jól sikerült. A bemutató után a pápa szűk körben fogadta az elgyötört, de boldog zeneszerzőt, aki a több éve rá nehezedő nagy tehertől megszabadulva, a Szentatya karjaiban végül elsírta magát. Ő maga később így nyilatkozott erről: »kemény menet volt, de életem legnagyobb kalandja«.”

‍