Gondolatok a szakadék mentén

A növények hallgatása a harmadik magyar válogatáskötet, amely Wisława Szymborska Nobel-díjas lengyel költő műveiből szemelget, a Csodák vására (Európa, 1988) és a Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997) után; mindhárom tartalmában vannak átfedések. Korábban Csajka Gábor Cyprian, Csordás Gábor, Fodor András, Gergely Ágnes, Kerényi Grácia, Szokolay Károly, Kovács István, Nagy László, Gömöri György és Reiman Judit tolmácsolásában ismerhettük meg ezt a lírát; ezúttal a letisztult, kiforrott fordításokat Csordás Gábornak és Kellermann Viktóriának köszönhetjük.
A kötetcím, bármennyire figyelemfelkeltő, elsőre kevéssé tűnik reprezentatívnak, én legalábbis egyféle ökoköltészetre számítottam a borító láttán. Annak a versnek az elgondolásai azonban, amely ezt a címet viseli, Szymborska lírájának fő jellegzetességei fele nyitnak, s így érthető a választás: a vers alanya a növényekkel próbálna párbeszédet folytatni, mint akikkel e világon „Utazásunk közös” – de a kommunikáció egyirányúsága nem frusztrációt szül benne, hanem a növények hallgatását és érdektelenségét az ember irányába, a világaik közötti átjárhatatlanságot elfogadja mint alapvető relációt. Az elfogadás pedig nem azt jelenti, hogy a versek lírai énje ne lenne tele kérdésekkel: sőt, egyfolytában kérdez, elmélkedik arról, hogyan gondolható el más léptékben is a világ. Amelyben ott a halál, a hiány, a kettészakadás, a gyűlölet és a rettegés – és amelyben mégis lehetséges a folytonos rácsodálkozás és a szívósság is: „Csoda, ami majd kiszúrja a szemünket:/a mindenütt jelenvaló világ” (Csodák vására). Tömör, tárgyilagos, a létezés mikro- és makroszintjének kíméletlen, fájó, bosszantó szabályszerűségeivel mély belátással, fanyar humorral vagy épp ötletességgel szembenéző költészet.
A versbeszéd enyhén modorosan és ironikusan óvakodik a megrendülés közvetlen kifejezésétől, de korántsem takarja el a megrendülést: „A látvány mérsékelt iszonyt kelt.” Aki egy döglött ganajtúró láttán gondolkodik el filozófiai távlatokban a halálról meg az ember viszonyáról az élő és élettelen létezőkkel, az nem lehet érzéketlen a „kis” szenvedések irányában: „Ez a döglött ganajtúró az úton/remekül fest és csillog itt a napon./Nem kell többet gondoljunk annál, amit látunk:/látszólag semmi fontos nem történt vele./Ami fontos, állítólag ránk tartozik./Az életben, amit csak mi élünk, csak a miénk a halál,/a halál, mely kényszerű elsőbbséget élvez” (Felülről nézve). Az utolsó két sorban kifejeződő birtokviszony nem az ember felsőbbrendűségét állítja, hanem azt, hogy csupán az ember tagolja így a világot fogalmai által, aminek követkeménye, hogy minden más élőlény tapasztalata kívül esik. A vers épp e két léptéket – az emberét és a ganajtúróét – láttatja egyszerre az ironikus átfordítás segítségével. Az Érkezés is hasonló módon, szikár iróniával fejezi ki a szomorúságot: „Ezen a tavaszon megint korán jöttek a madarak./Örvendj, értelem, téved az ösztön is”, mert a madártetem „…a kő mellett hever,/amely a maga ősi, együgyű módján,/az életet elhibázott kísérletnek tekinti.”
A versek egy csoportjában a figyelem kiindulópontjai a hétköznapi, a jelentéktelennek tetsző dolgok. Feltárul a világban levés sűrűsége, hogy egy „röpke pillanatnak is burjánzó múltja van” (Cím nélkül talán). A vers belegondol egészen a legapróbb dimenziókba (Kilátás porszemmel,Mikrokozmosz). E ráközelítő figyelem számára mégsem láthatatlanok a történelem, az idő, az emlékezet folyamatai (Századvég), fontos a világról mint egészről való gondolkodás is (Lehet, hogy mindez), az alternatívákról szóló gondolatkísérletek (Változat, A hiány): ezeket a távlatokat építik a részletek, mégsem simulva el bennük. Szymborskánál a részletek feledhetetlenek, önértéke van egy falevélnek, egy kavicsnak, a macskának. Nem idegen tőle a talányosság: a kötetindító ekphraszisz (Bruegel két majma) beszédhelyzetében a lírai én álmában az emberiség történetéből felel a láncra vert majmok előtt. Máskor a világtörténelmet átfogó pillantásra ad apropót egy gyermek születése (Megkezdett történet), vagy az az ötlet, hogy a Természet ismétli, reciklálja régi korok embereinek arcát, „abból halászgat, ami alámerült/a felejtés tükreiben” (Forgalmas utcán támadó gondolataim). A rombolás epizódjait rögzíti, gyakori téma a háború (Vietnám, Vég és kezdet), úgy ír 9/11-ről, hogy közben a hallgatás lesz a legalázatosabb gyász és döbbenet jele: „Csak két dolgot tehetek értük –/leírom ezt a zuhanást,/és nem teszek hozzá utolsó mondatot” (Fénykép szeptember 11-éről). A hiány egy antik torzó (Görög szobor), egy értelmiségi dolgozószobájának berendezése (Az öngyilkos szobája) leírásán, egy városi rom falán maradt tükör funkciótlanságán (Tükör) vagy egy háziállat perspektíváján (Macska az üres lakásban) keresztül lüktet.
Szymborska lírája folyton figyelmeztet a felülnézet torzító hatására. Teszi ezt konkrét helyzetből kibontva, amikor a vers beszélője egy emeleti ablakból néz egy nőt meg egy férfit, de az észrevétel általános érvényre is szert tesz: „és aki fentről néz le,/annak a legkönnyebb tévednie” (Perspektíva). Elhangzik, hogy: „Szeretem a térképeket, mert hazudnak./Mert elzárják a durva igazságot előlem./Mert nagylelkűen, kegyes humorral/feltárnak az asztalon előttem/egy nem e világból való világot” (Térkép). Megint az irónia működik, hisz Szymborska legtöbbször abban érdekelt, ami a modellen, a nagy narratíván kívül esik. Ezért úgy figyel a világra, hogy közben más-más vonatkoztatási rendszerekből kísérli meg a működését elgondolni. Azaz nemcsak belehelyezkedik E/1-ben egy másik lény vagy dolog perspektívájába (Lót felesége, Egy kislány lerántja a terítőt, Macska az üres lakásban, Prospektus – utóbbiban a nyugtató tabletta beszél), hanem egy olyan gondolatkísérlettel játszik el, amely megengedi azt, hogy önmagaként lépjen be egy másik látószögbe, legyen az az angyaloké (Vígjátékok) vagy a mi világunkat másik világokkal összehasonlítani képes entitásé (Itt), mert a hang végig az övé. Így érzékelhető marad a határ, a különbség is, nem a másikban való feloldódásról van szó. „Úgy alakult, hogy vagyok és nézem” – írja a Cím nélkül talánban, és úgy érezzük, Szymborska egyik szemével mikroszkópon, a másikkal távcsövön keresztül lát mindent.
Bármennyire kegyetlennek tűnik szenvedéseink közepette, a világnak sokféle történései és ciklusai arról tanúskodnak, hogy „az élet folyik tovább” (A valósághoz hűen). A gyászoló lírai én rezignáltan állítja, hogy „Nem haragszom a tavaszra,/hogy újra beköszöntött” (Búcsú a látványtól), és az élet körforgásának a felejtéssel együtt járó iszonyatát is szigorúan kimondja: „Akik tudták,/miről volt szó,/át kell adják a helyet azoknak,/akik keveset tudnak./És a kevésnél kevesebbet./És végül semmit” (Vég és kezdet). Abban, ahogyan Szymborska ír, nem érzünk közhelyességet, naivitást, olcsó vigaszt. Egyszerűnek tűnő szövegépítési módszere, könnyed eleganciája nem rejti el, hogy – mint az Autotómia zárlatában áll – „A szakadék nem vág ketté./A szakadék körülvesz minket.”

Wisława Szymborska: A növények hallgatása. Fordította Csordás Gábor és Kellermann Viktória. Horizontok sorozat, FISZ–Kalligram, Budapest, 2021.