Gondolatfutamok egy német irodalom kapcsán

‍Szubjektív kísérletek az eredendő és a képzelt térről, objektív idézetek mentén

         In memoriam Gerhardt Csejka

Szirti sasként keringünk megfeszülve lassan végeláthatatlan ideje az előlünk formáit állandóan változtatva menekülő és így gyakran megragadhatatlan/csak időlegesen megragadható erdélyi szász/bánsági sváb/bukovinai német/romániai német irodalom és irodalmak fölött. Le-lecsapunk, időről időre fel tudunk mutatni egy részletet, egy töredéket, tesszük ezt főként németül, magyarul, románul, és utána újra és újra felszállunk, valami szent tébolyodással keringünk tovább, néha már-már észre sem véve, hogy szemünk előtt elperegtek az évek, s ahogy objektív tárgyunk, a zsákmányállat, úgy szemünk is megváltozott, hozzáöregedett.

„A kortárs romániai német irodalom az együtt élő német nemzetiség irodalma Romániában. […] A romániai német irodalom nyelvét illetően egy számszerűleg szerény olvasóközönségre korlátozódik – legalábbis az országon belül. Ezzel egyidejűleg nyelve összekapcsolja őt a német nemzeti irodalmakkal […]”¹

Sokszor és sokféleképpen csaptak le a fentebbi idézetre, mely Peter Motzan irodalomtörténet-igényű, de „csupán” a romániai német líra 1944 és 1980 közötti tendenciáit, alkotóit és szövegeit számba vevő munkájából származik. Olyasfajta megállapítás ez, mint amilyenfélét a Kántor Lajos és Láng Gusztáv írta romániai magyar irodalomtörténet első néhány oldalán olvashatunk. Az „együttlakó nemzetiségek” (naţionalităţi conlocuitoare, ca să nu uităm acest termen) és Románia teret jelölnek, a kiindulás eredőjét, mely a társadalmi, politikai és természeti közeg ezen irodalom/irodalmak számára. Az állam területe határozza meg a látásmódot, a kategorizálás mikéntjét és hogyanját, itt vagyunk/voltak hon, így az irodalom az irodalomtörténeti (jó pozitivista) meghatározás szerint ilyen irodalom. Erdélyi, bánsági, bukovinai – de főként romániai. A szerző születése, származása, hovatartozása az eredő, a válogatás, a beválogatás kritériuma, az irodalomtörténésznek és irodalomkritikusnak egyszerű dolga van, pontosabban egészen addig van egyszerű dolga, míg meg nem látja a nyelvet. A Motzan-kötet második fejezetének nyitó- és zárómondata között (mert ezek szerepelnek az idézetben) imbolygunk, keringünk részben azóta is. Hiszen nyelvileg ez az irodalom (hogy ne mondjam, ezek az irodalmak), olvasóit tekintve, egyfelől részben szűkösségre ítélt, másfelől pedig benne áll a német irodalmak hagyományában. Egy újabb tér körvonalazódik, a német nyelvű irodalom és irodalmak tere, a maga(/maguk) egységességében vagy éppen a maga(/maguk) töredékességében. A kategorizálás kényszere, a besorolás tipologizáló vágya vagy éppen a kultúrpolitika igénye, továbbá az irodalom és valóság összefüggésének képzete vitt és visz bennünket néha ma is az eredendő tér ideája felé. A tér felé, mely adott, valóságos, megkérdőjelezhetetlen. Ebből fakad az irodalom, így ez a tér az alapvető kategória. Non plus ultra.

„Az irodalom a nyelv művészete, és mint olyan, mindig is létharcot vív mindazzal, ami ugyanazon a nyelven születik, teljesen függetlenül attól, milyen országhatárok között történik is ez. Paul Schuster nem csupán Oscar Walter Cisek mellett kell érvényesüljön, hanem egyúttal Heinrich Böll és Günter Grass mellett is.”²

Az első, Peter Motzantól származó idézetből, annak is utolsó mondatából kihagytam egy idézett részletet. Az 1980-ban megjelent könyvében a szerző fejezetzárásként saját mondatát kiegészíti, visszafordul a nyelvhez, rácsap egy, a Neuer Weg hasábjain megjelent szövegre, mégpedig nem másra, mint Gerhardt Csejka (1945–2022) írására. Erre csapok le én is itt, kiegészítve azt a Motzan által nem idézett következő mondattal is, mely tovább árnyalja az 1971-ből (!) származó szöveg állítását. Már a hetvenes évek legelején a Romániában születő német irodalom egyik kiemelkedő, a maga valódi jelentőségében talán sosem igazán elismert kritikusa és értője az irodalom nyelvben való létezésére irányítja a figyelmet, és teszi ezt úgy, hogy felmutatja a saját maga (és később persze mások és általunk is) használta fogalom (romániai német irodalom) eredendő vagy származási térre vonatkozó esendőségét. Azt fogalmazza meg már akkor, hogy a nyelv az, mely kijelöli a teret, széltében-hosszában ebben élünk, és ebben, az éppen adott nyelvben szorosan egymás mellett állnak – mindenféle vélt vagy valós határokon túl – az említett szerzők. Az sem véletlen, hogy Csejka, a német irodalom kiváló ismerője, éppen Böllt és Grasst említi példaként, a második világháború után létrejött 47-es csoport (Gruppe 47) két kiemelkedő szerzőjét. A csoport és ezek a szerzők (hogy a többieket most ne is soroljuk) a hetvenes évek elejére a kortárs német nyelvű irodalom meghatározó alakjaivá váltak, jelenlétük, hatásuk megkerülhetetlen a korszak német irodalmát tekintve. A bádogdob (Die Blechtrommel, 1959) és a Biliárd fél tízkor (Billard um halb Zehn, 1959) és természetesen a csoport más szerzőinek rövidtörténetei (hogy ne csak a regényekre utaljunk) olyan munkák, melyek hatással voltak az ekkor éppen kibontakozó és szárnyaikat próbálgató, Romániában született német szerzőkre, többek között az ugyancsak egy csoport (Aktionsgruppe Banat) keretében színre lépő Richard Wagnerre, Johann Lippetre vagy az ekkor már szintén az irodalmi prérin jelen lévő Franz Hodjakra. Gerhardt Csejka mindezt már a hetvenes években kiválóan érzékelte, s később is így látta, amikor 2016-ban egy temesvári konferencia után hosszan sétálgattunk a Béga-parton, majd több korsó sör mellett éppen ezekről a hetvenes évekről mesélt vagy tett megjegyzéseket pár hónappal később az egyik első német nyelvű tanulmányszövegem margójára. És szintén azon a Béga-parti sétán Cărtărescu, Manea, Vighi németre való fordításáról beszélt, a műfordítás kihívásairól, vagy éppen Győrffy Ákos szövegeinek mélységéről, akinek egyik kötetét (Akutagava noteszéből, 2006) Adamik Lajossal közösen fordította németre (Aus Akutagawas Notizblock, 2006). Ott tágulni kezdett a nyelv, kiszélesedett a horizont, nyelvek között léteztünk, s mintha a nyelvi határok is elmosódtak volna.

„[…] Bernd Burger bevonult a fürdőszobába, leült a vécére, és egyik cigarettát szívta a másik után. Ez járt a fejében: alapjában véve bármit feladhatok, csak a nyelvet nem, melyre feltétlenül szükségem van, először is azért, hogy el tudjak játszadozni valaminek a gondolatával, másodszor pedig, hogy fel tudjam jegyezni, mit is adtam fel. Cigarettázás közben végig ezen a mondaton töprengett Bernd Burger, míg Melitta be nem lépett a fürdőbe.”³

Kicsit imbolyogva keringeni, majd lecsapni a vécén üldögélő Bernd Burger mondatára, miszerint bármit is feladhatunk, csak a nyelvünket nem. Burger annak a Franz Hodjaknak a főhőse, regényfigurája, aki nélkül nehéz elképzelni, hogy az írásomban kerülgetett német irodalomról beszéljünk. Több mint ötven esztendeje van jelen szerkesztői munkájával, verseivel, prózájával, esszéivel a német irodalomban, és nyelve, látásmódja mit sem változott. Pontosabban Hodjak szövegeinek változásán lemérhető vagy éppen mérhető meg az író nyelvben való léte. Már a Határkövekben (Grenzsteine, 1995), majd a Homokkal teli bőröndben (Ein Koffer voll Sand, 2003) is az emigráció, a kivándorlás vagy elvándorlás problémáit ragadja meg, ironikusan, mégis rendkívül pontosan. Az önéletrajzi ihletettségű szövegeiben immár explicit tetten érhetjük⁴ mindazt, mely a későbbiekben tendenciaszerűen is láthatóvá válik a német irodalomban/irodalmakban. Bernd Burger a vécén arra jut,⁵ azért van szükség a nyelvre, azért nem adhatja fel a nyelvét, hogy el tudjon játszadozni a gondolattal, hogy le tudja jegyezni, mit adott fel: a teremtés felismerése, erre a felismerésre való rámutatás történik meg. Annak felismerése, melyet Csejka korábban nem szépíróként, hanem kritikusként vagy irodalomtörténészként fogalmazott meg, miszerint az irodalom eredője a nyelv. És itt már, ezen kötetek születésénél nehéz lenne a korábbi fogalmakat használni, mivel még annyira sem fednék a lehetséges valóságot, mint amennyire korábban tették azt. Ekkor már egyre nehezebb indokoltan használni – a korábbi értelmében – az erdélyi szász/bánsági sváb vagy a romániai német irodalom terminusait. Az irodalom, a szöveg keletkezési tere megváltozott, csak nyelve maradt ugyanaz. (Merthogy itt van a fránya valóság: Hodjak, Csejka és még sokan mások kivándoroltak.) És ebben az irodalomban – legyen az a Hodjaké vagy másé, magyar szerzőket is említhetnék – terek születnek, képzelt terek, melyek immár egészen máshonnan, másfajta nézőpontból teszik lehetővé, hogy erről az irodalomról beszéljünk. Ezt az irodalmat már nem a társadalmi valóság, a kultúrpolitikai elvárás vagy igény mentén tudjuk a térvonatkozás kapcsán kategorizálni. Olyan képzelt terek születnek (és születtek minden bizonnyal korábban is már), mint Mordor, Középfölde, Sinistra vagy éppen Erdély vagy a Bánság, poétikai megalkotottságuk hasonló, és végre befelé fordulunk, az irodalom belső logikája felé. Kérdéseink, imbolygó keringésünk erre irányul, erre csapunk le, még ha olykor nem is olyan egyszerű feladni, mit feladni, inkább átformálni vizslató szemlélődésünk.

„hol volt, hol nem volt…, fing er an, ein könig. der lebte in einem großen königreich. in dem königreich war alles rot. alle andere farben waren verboten. der könig liebte die farbe rot und erlaubte keine andere farbe als diese. […] der könig starb und prinzessin piroschka heiratete ihren prinzen und war sehr glücklich. és boldogan éltek, míg meg nem haltak, schloss mein vater sein märchen.

– werden unsere tränen auch alles wieder bunt machen in rumänien?, frage ich papa. der lächelte und gab mir einen kuss auf die stirn.”⁶

Az utolsó idézet, amelyre lecsapok, hosszú válogatás eredménye. Thomas Perle novelláskötete Ausztriában születik, ott jelenik meg, és mégis, mégis, a képzelt tér ugyanaz, mint Hodjaknál vagy éppen másoknál. Az idézett részletben magyar nyelvű betétek vannak, más szöveghelyeken románok, vagy éppen román és magyar vegyesen. Szerkesztői instrukció megadni a szöveg magyar fordítását, és hát botorkálok a nyelv(em)ben, keresem a formát, a lehetőséget, és nem a német szövegrészekkel van gond, hanem a Szöveggel. Mert nem erősen tűri a fordítást. Holott éppen a novella többnyelvűsége, ennek a többnyelvűségnek a megjelenítése jelöli ki a teret. A nyelv jelöli ki terét, részben a megírt történet kapcsán, részben a szöveg természetes nyelve(i) mentén. Thomas Perle szövege a német irodalom része. De azt is mondhatom, hogy egy másik német irodalom része is. Ahogyan megemlíthetem Claudiu M. Florian Zweieinhalb Störche című regényét, mely Németországban jelent meg, majd maga a szerző megírta/lefordította (?) a saját szövegét románra (szinte másfélszer hosszabb a román kiadás a németnél a többnyelvű részek átírása/magyarázata miatt), mely aztán Vârstele jocului címmel jelent meg. Két nyelv, két irodalom, két regény? Vajon? A magyar fordítás a román alapján készült, de látható és „tetten érhető” különbségek miatt vajon tényleg egy regényről beszélhetünk? És a képzelt tér egyértelműen Erdély. Egy képzelt Erdély. Vagy hogy még tovább lépjek a példák terén, ezért is volt nehéz az utolsó idézet kiválasztása, mit kezdünk Cătălin Dorian Florescu Der kurze Weg nach Hause és Wunderzeit című, németül írt regényeivel? Igazán kitekerve a fogalmat, mondhatnám azt is, e két szöveg is a „romániai német irodalom” része. Az emlékekben élő és a jelen nézőpontjából elképzelt Bánság és Temesvár regényei ezek. Közben meg a német irodalom szerves részei. Közben meg egy német irodalom kiemelkedő részei.

***

Úgy tűnik, csak a kérdéseim maradnak, miközben továbbra is ott keringünk imbolyogva szirti sasként szent tébolyodással a képzelt terünk fölött, és immár azt sem mondhatom, hogy nyelvembe zárva, vagy ennek az irodalomnak a nyelvébe zárba. „Om trăi şi om vedea, nicht wahr?” – írta nekem egyik utolsó levelében Gerhardt Csejka, és lefordíthatnám ezt is magyarra, csak abban a pillanatban eltűnne mögüle Csejka és a kérdés értelme is.

Jegyzetek

¹          Vö. „Die zeitgenössische rumäniendeutsche Literatur ist die Literatur der mitwohnenden deutschen Nationalität in Rumänien. […] Durch die Sprache ist die rumäniendeutsche Literatur auf eine zahlenmäßig bescheidene Leserschaft beschränkt – zumindest im Inland. Gleichzeitig verknüpft sie die Sprache mit den deutschen Nationalliteraturen […]” Peter Motzan, Die rumäniendeutsch Lyrik nach 1944, Dacia Verlag, Cluj-Napoca, 1980, 10, 24. [A magyar szöveg a saját fordításom.]

²          Vö. „Literatur ist Sprachkunst und als solche immer Daseinskampf mit allem, was in derselben Sprache geschaffen wird, ganz gleich, zwischen welchen Staatsgrenzen. Paul Schuster hat nicht nur neben Oscar Walter Cisek zu bestehen, sondern auch neben Heinrich Böll und Günter Grass.” Gerhardt Csejka, Eigenständigkeit als Realität und Chance, Neuer Weg, 1971. 03. 20., 5. [A magyar szöveg a saját fordításom.]

³          Franz Hodjak, Homokkal teli bőrönd, ford. Szenkovics Enikő, Exit Kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Kolozsvár–Budapest, 2020, 242.

⁴          Ami ebben a nyelvben működik, a másikban nem, vagy legalábbis ott ingunk a két nyelv között, ahogy erre Gerhardt Csejka is utalt egyik levelében: „Lustig fand ich, wie du das Wort »ertappen« verwendest, in Situationen, wo es nach „deutschem Sprachgefühl” eindeutig danebenschlägt, wo meiner Meinung nach Verben wie vorfinden, entdecken oder erkennen besser passen, weil es um nichts Kriminelles, Sträfliches, Unzulässiges geht.” [Viccesnek találtam, hogy az „ertappen” (tetten ér) szót használod azokban a helyzetekben, ahol a „német nyelvérzék” szerint egyértelműen célt téveszt, ahol véleményem szerint az olyan igék, mint vorfinden, entdecken vagy erkennen [megtalálni, felfedezni, felismerni] jobban illenek, mert nem valami bűncselekményről, bűnözőről, megengedhetetlenről van szó.] Magánlevél, 2017 januárja.

⁵          Történik valami a vécén. A vécén való teremtés nem csupán Hodjak gondolata, s ha átlépjük itt a nyelvi határokat, Cristian Popescu Arta Popescu című kötetének a költészetről szóló írása így kezdődik: „A költő Popescu első irodalmi zsengéi 7 éves korára datálódnak. Egy kis késsel karcolgatta őket a szülői ház vécéjének ajtajára. Csak a befogadás naiv hiánya magyarázhatja, hogy szülei hetente kétszer lefestették az ajtót. Hiába, / Mindenesetre ezek a versek a mai napig a fővárosi nyilvános vécék ajtajain terjednek. Bárki elolvashatja őket.” („Primele încercări literare ale poetului Popescu datează de la frageda vîrstă de 7 ani. Le scrijelea cu un cuţitaş pe uşa veceului din casa părintească. Doar o naivă lipsă de receptivitate poate explica faptul că părinţii săi vopseau uşa de două ori pe săptămînă. Oricum, acele versuri circulă şi astăzi pe uşile tuturor veceurilor publice din Capitală. Oricine le poate citi.”) Cristian Popescu, Arta Popescu. Poem 1987–1993, Societatea „Adevărul” S. A., Bucureşti, 1994, 9. [Köszönet és hála az idézetért és a szövegért.]

⁶          Thomas Perle, wir gingen weil alle gingen, Exil Verlag, Wien, 2018, 130–132.

‍