.svg)
„Igazság! alszol? vagy meg is halál?”
(Petőfi)
álmomban egy nyári délután
gombfociztunk mátyás királlyal.
csattogott a gomb, az asztal és
a nevetésünk az égbolton.
fogadtunk, pedig tiszta volt, hogy
semmi esélyem nincs ellene.
kezei könnyed, sötét szárnyak.
baljában lüktető igazság,
jobbjában pedig ott rostokol
az egész fekete sereg. és
mélyen ülő izgága szeme
szüntelen követte a gombot.
fogadtam vele egy ezresbe,
ha már úgyis rajta az arca,
hadd vigye. én biztos valami
hülyeségekre szórnám csak el:
könyvek, sör, latté és sajtburesz.
nála sokkal jobb kezekben lesz:
felvirágoztatja abból a
hazai reneszánsz kultúrát.
nyerésre áll, mondjuk hagyom is,
ennyit tehetek az országért.
kérdem: lesz a földön igazság?
annyit mond, károgva: soha már.
nem adom fel, tovább faggatom.
szándékkal lövök egy kapufát,
majd kérdem: azt hogyan éli meg,
hogy a történészek szemében
nem épp vitathatatlanok a
politikai döntései,
de a nép körében legendás
uralkodó: ez ám a branding!
regék és mondák beszélik el,
micsoda alázat és jóság,
éleslátás és bölcs tisztesség
gyűlt össze egyetlen királyban,
aki mindig a nép pártján állt.
de most vajon kihez pártolna,
és az igazság vajon kihez?
rám tekint, s becsavar még egy gólt.
az igazság fekete szurok
– mondja –, ragacsos folyadék, és
mindig a győztes oldalára
csordogál. minden mást feléget.
benne fő készre a történet
és puhul emészthetővé, hogy
saját ízlés szerint tálalja
az utókor, friss kakukkfűvel.
kissé szíjas, talán csípős is,
de ha nincs más, hát nem válogatsz.
ha száraz vörössel öblíted,
utóíze egész kellemes,
és többet bír el a gyomrod is.
hárít, passzol, kapura céloz,
nem talál, átveszem csatárral,
és most elszántabban támadok.
de akkor minek a körítés,
minek a furfang, a kalandok,
minek a göncök, az álruhák,
krónikák meg humanizmus?
minek a könyvtárak bordáin
súlyosan trónoló corvinák?
minek a nép szemével látni,
hogy munkál az igazság? minek?
gyöngyözik arcán a verejték,
végignyalja éles ajkait,
elvigyorodik, majd hirtelen
labdát szerez, s rögtön belövi.
akárhogy csapkodsz eveződdel,
nem háborog a nép tengere,
csak higgyék: övék az igazság,
hogy az ő oldalukon csorog.
mit számít pestis vagy kolera,
mit a kultúra vagy pallosjog,
ha elhiszik, hogy a sorsukat
kellőképpen megérdemelték.
közterhek, ólomsúlyú adók
hamar tollpihévé változnak,
csak morzsolj egy csipet haragot
a kapkodó tyúkok közé, azok
felcsipegetik, s rikácsolva
éltetik neved pirkadatig.
aztán a szomszéd pitvarára
is szórj belőle, s engedd össze
a kakaskodó jószágokat.
ekkor érkezz meg dicsőséggel,
s tégy rendet közöttük. fontos, hogy
felváltva oszd ki a büntetést,
mert aki látja a másikat
elbukni, hazamegy s vidáman
kifőzi a saját igazát,
és hajnalig lubickol benne.
balommal, ha tükröt emelek,
s megpillantják benne arcukat,
azonnal elbűvölik maguk.
édeseim, sóvár nárciszok.
utána jobbommal tehetek
bármit, mert már egyszer meglátták
magukat bennem, s onnan többé
nem vezet visszaút soha már.
mert ki szeretné beismerni:
a tévedés birkanyájai
fürödtek a nézeteiben?
ki akar szégyenbe öltözni?
lejárt az első félidő, hát
térfelet cserélünk, pedig már
rég mindegy, hogy melyik oldalról
mér rám végzetes vereséget.
már nem hagyom magam, világos:
innen övé a meccs. hallgatunk,
csak a suhogó karjait és
kitartó csattogást hallani,
egész a játszma végéig. nincs
hosszabbítás, pedig kérdeznék
tőle még annyi mindent: milyen
volt az ő korában kolozsvár,
mennyire volt élhető város,
meg hogy bírta ki a fogságban,
hiányzott-e neki a bátyja,
és az apja tényleg román volt?
kérdeznék, és mesélnék neki
annyi mindent, de ő nem ér rá,
megrázza tollát és elköszön,
várják már, dolga van odaát.
elrugaszkodik, széles szárnyáról
elegáns sötétség pereg le.
csőrében virágzó reneszánsz,
magával viszi az ezresem.
röptében elterül az égen,
mint húsleves tetején a zsír.
nem felel senkinek soha már.
itt járt és itt hagyott. milyen kár.
