Goethingen 9. Búcsúkörök

A kútkáva hamuval és ősszel telik

Alina és Lilly, a Goethe Intézet önkéntesei elvisznek forralt borozni az adventi vásárba. Mert az nem lehet, hogy ez az élmény kimaradjon (amúgy persze minden adventi vásár egyforma). Lilly be akarja mutatni a barátait, de a nagy tömegben nehezen találjuk őket. Egy nagydarab fekete négert kell keresnem, ez az utasítás, a körözött személyleírása, és politikai korrektség ide vagy oda, ez alapján szúrom ki egyből az etiópiai vendéglő tulajdonosát, Jamalt. Hatalmas kezében eltűnik az enyém, meg különben is a derekáig érek, de nagyon barátságos. Bevágódom a kivilágított óriáskerék alatt kígyózó sorba, hogy szert tegyek egy adventi vásáros feliratú ragacsos bögrére, amikor Alina mögém furakodik, és azt mondja, hogy ők nem erre gondoltak, menjünk innen gyorsan az igazi forraltborozóba. Az igazi forraltborozó a berlini Zille Hofra emlékeztet, azoknak pedig, akiknek ez nem mond semmit, úgy kell elképzelniük, mint mondjuk a feketetói vásárt a Mátyás-ház belső udvarába gyömöszölve. Az eleve keskeny udvar falai mellett ócska és drága régiségek, pipák, nagyítók, kulcsok hevernek külön dobozokban, kitömött állatok és gyertyagyűjtemény, tükrök, kalapok és edénykészletek, sétapálcák, esernyők – minek is részletezzem. A felsorolt tárgyegységek gazdagon szűkítik a teret, miközben az udvar fölé függesztett fénygirlandok a sötét éggel negatív ólomüveget képeznek. Így fest a szeánsz helyszíne. Ízlelőbimbóink mellett látóidegeink is kényeztetve lesznek, mielőtt fogyasztói lennénk az ínycsiklandozó Glühweinnek, amely létrehozatalának is tanúi lehetünk. A művelet a tűz felizzításával és az üst tűzhelyre helyezésével kezdődik, majd a süvegcukor olvasztásának és csepegtetésének lassú folyamata alatt házigazdánk furcsa, patkoló fogóhoz hasonló tárgyat mutat, amiről elmondja, hogy a kockacukor feltalálása előtt ilyennel hasítottak szilánkokat a cukortömbből. Alkimista módon görnyed az üst fölé, nem kóstolgat, csak a párhuzamosan fortyogó alkoholmentes puncsból. Amíg az anyag érik, bőrkötényének szíjára akasztja a merőkanalat, és merően nézi, ahogy az alkoholba áztatott süvegcukrot nyalogatják a kék lángok. Kész Götterdämmerung-jelenet. Közben körbejárnak a fűszerőrlemények, le lehet tüdőzni fahéjat, szegfűszeget és csillagánizst, hogy végül ezen kis műsor után ki-ki az üsthöz járuljon bögréjével. A kedélyes álldogálás közben a Goethe intézetes Alina megpróbál velem magyarul beszélni, majd elénekli a Kis kece lányomat, spanyol szerelménél teljes sikert aratva. Ach, Budapescht a legseb varosch!
Másnap Annehoz vagyok hivatalos, uzsonnára. A búcsúétkezések napjait éljük. Előtte még meg kell vásárolnom azt a cipőt, ami a polgármesterrel való találkozásra nem jött össze. Találok is egy sötétkéket narancssárga talppal, nagyon kedvemre való, kár, hogy kicsit szorít. Nem baj, majd harisnyával fogom hordani. Anne is meg van elégedve vele, amikor lehúzom az előszobájukban, hogy német szokás szerint belelépjek a vendégpapucsba. A nappaliban van terítve, tea, kávé, csokoládé meg mindenféle tálkák vannak az asztalon, amit már körülül Suse (akivel közös napunk után a cinkosok összetartozásával lapogatjuk egymás hátát) és egy festőnő. Anne a beleegyezésemmel mutatta meg Petrának a Szezon után című animációs filmem, így most arról faggat. Kíváncsi a technikai részletekre, meg hogy meg lehet-e ebből élni. Merthogy neki nem megy valami jól, a szociális segély a fix jövedelme, amellett még elad egy-egy képet, amit az interneten árul. A művészeknek mindenütt és mindig nehéz volt, mondja. Azon kapom magam, hogy beszélgetek, három német nővel egyszerre, pontosabban beszélgető partnerük vagyok, abból a zárkózottan nyitott fajtából, aki meggyőződésből és meggyőzően bólogat. Nem úgy, mint az argentin Daniel, aki minden nap ott ül a színház büféjében, miután megnéz minden előadást, sört kortyolgatva szemlélődik, és általában szóba elegyedik a színészekkel. Körülbelül úgy beszél németül, mint a húgom Berlinben, hároméves korában. Egy némethez hangzásában igen hasonló sajátos nyelvvel hozza zavarba az őt megérteni akarókat. Nagyon könnyen szocializálódik, odamegy mindenkihez, lelkesen kérdez, de csak kivételes esetben érti meg a választ. Wie bitte?, kérdezi, közelebb hajol, mintha csak nem hallotta volna, aztán azt kérdi: was?, majd waaaaas?, végül, amikor már feladod és azt mondod: egal, széttárja karjait és mosolyogva vonogatja a vállát. De azt, hogy nedvességmérő műszerek felszerelésével foglalkozik Buenos Airesben, nagyon szépen el tudja mondani. Feuchtigkeitsmessgeräte, mondogatja büszkén. Én akkor veszem észre, hogy elengedem magam, és nem a formára, hanem a tartalomra figyelek, amikor becsúszik egy-egy magyar igen. Ez nálam mindig az azonosulás jele, amely egyrészt arról árulkodik, hogy magyarul gondolkodom, másrészt, hogy teljesen átadtam magam a beszélgetésnek, megfeledkezve arról, hogy az nem magyarul folyik. Ez nyilván azoknál, akiknek sikerült igazán elsajátítani egy idegen nyelvet, nem így működik. Közben a kávézós asztal körül már Herta Müllernél tartunk, akit itt mindenkinek ajánlok olvasásra, aki Romániáról érdeklődik. A svábok kapcsán elmondom, hogy a német állam fejpénzt fizetett Ceaușescunak minden kivándorló után. Bizonyítéknak szerencsére ott van a Wikipédia Freikauf von Rumäniendeutschen című cikke, ahová a kereső eljuttat minket a Kopfgeld, Rumänien, Ceaușescu hívószavak beírása után. És ha már a romániai németek helyzetéről van szó, elmondom azt is, hogy egy szász felmenőkkel rendelkező barátom ingatlan-visszaszolgáltatási kérelmét nemrég utasították el, mivel a román törvények szerint az erdélyi szászok kollektíve még mindig háborús bűnösök. Tehát büntetés jár nekik. Nem csodálkozom, ha ezek a disztingvált hölgyek hiányos nyelvtudásom rovására írják azt, ha nem értik, amiket itt összehordok. Van, ami érthetetlen, és van, amit nem lehet megérteni.
Közben Annét Ulrike, a Goethe igazgatónője hívja telefonon, hogy megbeszéljék a ma esti búcsúvacsorával kapcsolatosakat. Szeretne mindkettőnket meghívni a lakásomhoz közeli amavi olasz étterembe. Engedélyt kér arra, hogy hozhassa a férjét is, valamint hogy szabad utat adhasson a Göttinger Tageblatt újságírójának, aki az utolsó pillanatban egy visszapillantó interjút akar készíteni velem. Furcsa, hogy két egymás utáni nap hossza egyforma, a mai mégis olyan, mint a csomagom, amelyen ugrálni kell ahhoz, hogy minden beleférjen, a holnapiban pedig csak egy helyben ülök majd, és nézem az elsuhanó tájat. Annetól hazafelé menet teszek egy búcsúkört a történelmi városközpont körül, a várfal romjain húzódó sétányon. A Stadtwallon bokáig gázolok a sárga avarban, és ebből ha nem lenne naptáram is tudnám, hogy lejárt az itt töltött hónapom. Tegnap Anne eljött velem a pályaudvarra, megvenni a vonatjegyem. Az volt a kérésem, hogy olyan lehetőséget válasszunk, amellyel megszakíthatom az utam, és egy pár órára kiszállhatok Bécsben. Anne nagy igyekezetében nem december 1-ére, hanem november 30-ára kérte a jegyet, és amikor ez kiderült, azt éreztem, ez az egyébként elhanyagolható mínusz egy nap nemcsak az ittlétemet rövidítette meg, hanem személyesen engem is. A búcsúkörrel érintem kedvenc turkálómat, ahol három képkeretet vásárolok. A terv, hogy vendéglátóimnak lerajzolom emlékbe egy-egy közös történetünk jelenetét. Annénak hannoveri kiruccanásunkról azt, ahogy éppen kifordult ernyővel igyekszünk az állomás felé a vízszintesen zuhogó esőben. Susénak azt, ahogy a kórház halljában, a homályba burkolózó közönség soraiból hallgatjuk férjének és barátjának gitárjátékát. Ulrikének pedig az aranylovat, amit első nap mutatott nekem egy kapu fölött. A turkálóban a gyakran látott fehér szakállú hajléktalan éppen az elárusítóval konzultál arról, hogy melyik zsebrádiót válassza társául a nehéz napokra.
Az amaviban kiderül, nem csak én készültem búcsúajándékkal. Ulrikétől egy Göttingenben játszódó krimit kapok ajándékba, Annétól pedig Daniel Kehlmann Gaussról és Humboldtról szóló regényét. Meg egy kis adventi kalendáriumot. Ezeket akkor adják át, miután az újságíró hölgy illedelmesen visszautasította a vacsorameghívást, és dolga végeztével távozott. Ez az a pillanat, amikor ránkszakad a barátság, amikor tudatosul bennünk, hogy fellélegzünk egy idegen távozásakor. Vörösborral koc­cintunk és családi karácsonyainkról mesélünk. Aztán megöleljük egymást és megállapítjuk, milyen szép elköszönés az Auf wiedersehen, vagyis a viszontlátásra. Ígérettel búcsúzni.
Budapestre éjszaka érkezem, a pár órás bécsi kószálás után. Beesem az ágyba, és másnap délig alszom. Anne levele vár a postaládámban, amelyben megírja, hogy éjjel lehullt az első hó. Fényképeket is mellékel, hadd lássam a mézeskalácsházakat porcukorral a tetejükön. A hó megvárta, hogy eltűnjek a színről, majd függönyként ereszkedett le mögöttem. De remélem, hogy ez egy több felvonásos darab.