Goethingen 8. Suse

Egyik nap Susanne Köwingre, a kulturális központ könyvelőjére bíznak. Mondom Anne-nak, hogy ez a Suse olyan, mint a szatmári nagynéném, aki szintén könyvelő, és most szokott vissza a dohányzásra. Suse nem szív napi ötnél többet, de a hangja legalább olyan, mint a Marguerite Duras-é. Egész nap gyógynövényes cukorkát szopogat. Erős kézfogásával első nap helyet csinált magának a szívemben. A sarokban dolgozott, egy tartógerenda alatt, és megéreztem, hogy engem vizsgál a szemüvege fölött. Hunyorító tekintetét nem kapta el rólam, csak takarékosan elmosolyodott, amikor odanéztem. Biztos voltam benne, hogy nem adna értem két zseb mogyorót. Hát milyen Stadtschreiberin ez, még németül sem tud rendesen. Egy kókler. Valami kis protekciós, nyilván. De második betoppanásomkor már felállt, hogy kezet fogjon. Amikor megdicsértem a kilátást, azt mondta, az a képernyővédője. Háztetők, fakoronák. Még az esőt is szereti innen nézni. Ahogy pattognak a cseppek a cserepeken. Elnyúlt, szürke magasnyakú pulóverben van. Ilyen kézfogós, turkálóból öltözködős ez a Suse. Ő ér be leghamarabb az irodába, „elszívja” a kávéját, fordít egyet a naptáron, és megoldja az összes problémát, amit tegnap hazamenés előtt rózsaszín cédulán felragasztott a képernyő keretére. Amikor születésnapja van, narancsot és csokis mézespogácsát hoz. Én is kapok. Ha nem veszek többet, elteszi, különben megszárad. Maradjon holnapra is, Ammar úgysem volt ma bent. Ammar Hatem a KAZ fizetett önkéntese Szíriából, akit Ulrikénél ismertem meg, az internacionális vacsorán. Szóval, örömmel veszem, hogy Suse protektorátusa alá helyeznek.

Kibejárat
A Terminekalenderemben az áll: délelőtt főpróba a Deutsches Theatherben. Előtte a fődramaturggal kávézunk az üvegfalú büfében, csapdossák a falakat az esőhullámok. Jó hangulata van a délelőtti színháznak, az adrenalin szinte szűrhető a levegőben, mindenki kettessével veszi a lépcsőfokokat a büfétől az öltözőkig, ajtók csapódnak, idő van. Amikor már éppen belefeledkeznék ebbe az örvénybe, a tekintélyes úrtól érkezik a kérdés, hogy pontosan mire is volnék kíváncsi. Pislogok át az asztal fölött Suse-ra, ő pislog vissza rám. Végül kénytelenek vagyunk bevallani, hogy nem készültünk (Suse közösséget vállal). Nem vagyok újságíró, mondom, beszéljen nyugodtan arról, amit fontosnak tart. Legjobb védekezés a támadás. A komparatisztika-filozófia-germanisztika szakot végzett Chefdramaturg lemondóan fordul az ablak felé, és lenyomja magában a lejátszó gombot. Elmondja, hogyan készülnek az előadások, mit tartanak szem előtt (a profizmust és a műfaji sokszínűséget). Nem jut sok idő egy darab próbáira, egy évadban közel harmincat játszanak, három színpadon. A Mein Kampftól a Nem félünk a farkastólon át különböző revükig mindent szinten és műsoron kell tartani. Merthogy többféle igényt kell kielégíteni, ilyen a göttingeni kőszínház kultúrpolitikája, a kecske is jóllakik és a káposzta is tovább zöldell. America First(Marilyn Monroe naplói) a darab címe, amelynek főpróbájára nemsokára beülünk. Ezt a darabot ünnepelni fogják: több regiszterben szólal meg, miközben a klasszikus dramaturgiára épül; szórakoztat, miközben társadalomkritizál; erősen aktualizált „amerikarikatúra”, miközben a slágerekben az aranykor nosztalgiája éled fel. Marilyn Monroe a főszereplő, az ikon karakterére épül a szövegkönyv. A musical és vaudeville műfajokat ötvöző két és fél órás darab dalbetéteit a társulat tagjai adják elő. A zenekari árokban a nyolctagú bigband korabeli Broadway-számokat játszik. Amikor már bent ülünk a sötétben, megállapíthatjuk, hogy láthatólag jó a hangulat a színpadon is, a színészek játszanak. Marilyn szenved, miközben minden férfi a lábai előtt hever. Hiteles. Olykor több van belőle, egója, fölöttes énje és a függőségektől és fóbiáktól terhes ösztönénje egyaránt ott jön-megy a színpadon. Jackie Kennedyt férfi játssza, a first lady jellegzetes kosztümjében, amelynek jelenetenként változik a színárnyalata. Az 50-es éveket idéző tapétás színfalak a diszharmonikus személyiség töredezett lelki struktúrájára játszanak rá. A végkifejletet már nem láthatom, pedig elnézném még egy darabig ezeket a villogó és vívódó dívákat és dámákat. Amikor otthagyom őket, a két nő éppen hamburgert habzsol az ágyra roskadva, mert nem tudnak dönteni, kié legyen J.F.
A demokráciakutató központhoz nincs kedvem. Zuhog az eső. Feltorlódott bennem a kötelező részvétel iránti ellenérzés, lázadásra utaló magatartás jelei mutatkoznak. Elmegyünk, megmondjuk, hogy fáradt vagy, aztán lelépünk, dolgozza ki a stratégiát Suse. Rajta is látom, hogy legszívesebben hazamenne, ő csak egy könyvelő, hol vannak ilyenkor a programfelelősök, az ingerdömping értelmi szerzői. A demokráciakutató központban elérek állóképességem határához. A kerekasztal mellé leülő igazgatónő, a titkár, a kutatást irányító szakemberek kérdésére nem tudom elmondani, mi a helyzet most Magyarországon. Nem tudok egységes választ adni arra, hogy mi a magyar közvélemény a migrációs válságról. Nem tudok Orbán rendszerének buktatóira dióhéjban és élesen rávilágítani. Nem tudom megjósolni, hogy mi lesz a tavaszi választások eredménye.1 És azt sem tudom, hogy ha minden marad a régiben, marad-e minden a régiben. Voltaképpen csak a homályt tudom megerősíteni. Egyedüli dolog, amit tehetek, hogy nem állítok olyasmit, amit nem állíthatok. Nem állítom azt, hogy Magyarországon diktatúra van, sem azt, hogy nincs sajtószabadság. Korlátozások vannak és kellemetlen emberek. „Unangenehme Zeitgenossen”, ahogy a német mondja. Állíthatom, hogy rasszizmus ugyanúgy van, mint másutt, és hogy radikalizálódik a jobboldal, ahogy midnenütt, ahol szegénység van. Abban egyezünk meg, hogy a civileknek meg kell erősödni. Nem vagyok magyar állampolgár, mondom végül. Én lenni magyar kisebbség, Románia. Romániára felcsillan egyikük szeme. Ő Lengyelországból származik és a rendszerváltásokkal foglalkozik. Talán ebből ki lehetne hozni valamit. De már felálltam, és Suse is felállt. Sajnálom, mondom, nagyon fáradt vagyok. Apolitikus, antiszociális és apatikus lettem. Suse az épületből kiérve meglapogatja a vállam. „Ez tényleg sok volt mára”, mondja. Most szépen hazamész pihenni, jön a hétvége, és ha mégis elmennél holnap valahova, szeretettel meghívlak a férjem koncertjére.
Másnap este felvesz a kulturális intézet előtt. Az autóban dohányfüsttől erjedt a levegő. Fekete bőrkesztyűben vezet. A férje, David, gitártanár. Michael nevű barátjával és kollegájával együtt alkotják a Tea for two nevű gitárduót. Az esemény az egyetemi klinikák halljában lesz. Nem csak betegeknek. Egészen retro hely, mintha a román posták egyikében járnék. Cement, szürke olajfestékkel lemázolt korlátok, rögtönzött kis színpad bordó drapériával a háttérben. Kis pulpitus szakadozó jelű mikrofonnal Suse anyósa számára, aki saját verseiből fog felolvasni. „Gondoltam, ez a része is érdekelhet.” Ahogy nézem, én vagyok az egyedüli hatvan év alatti hallgató. És az egyedüli, aki nem ismeri Erika Nolte költőnőt. Suse családismereti gyorstalpalót rögtönöz a fülembe. „Ebben a családban mindenki bolond egy kicsit.” A „fiúk” Bach 15 Invencióját írták át két gitárra, ebből fognak előadni, a mama verseket olvas – majd meglátom, milyenek, ő talán csak annyit mondana, hogy neki túl romantikusak. Aki egy ilyen helyre szervezi a felolvasóestjét, az mégsem lehet annyira idealista, gondolom, és valóban, a helyzetnek megvan a maga sajátos humora – például kiváló ritmusérzékkel esik le valahol a cementfolyosón egy kilincs. A rövid, váltakozó hangnemű darabok a versekhez hasonlóan különböző ritmusképlettel bírnak – még a kibicsaklások is egy húron pendülnek. Amellett, hogy a gitárjáték is hagy némi kívánnivalót maga után, a bekapcsolva hagyott mikroport felerősíti a költőnő kortyait, hiába sikerült leóvatoskodnia a vizespoharat a pulpitusról. A Gy. Szabó Béla metszeteit idéző költői képek itt, ebben az egészségügyi szférában olyan szürreálisan hatnak, hogy megesik a szívem az emberiségen. Miután gratulálok a zenészeknek, Suse hazavisz. A kesztyűtartóból előkotorja a Tea for two nekem dedikált cd-jét. Davidnak és Michaelnek nagyon jól esett, hogy eljöttél – mondja. De látom, hogy igazából neki.


1 A szerző 2017. november 1–30. között volt a Goethe Institut Göttingen, Stadt­schreiberin ösztöndíjasa. (Szerk. megj.)