Goethingen 4. Kortárs szobrok

Egy túlgondolt Fachwerkhaus

A németóráknak minden nap kétszer örülök: először menet, másodszor jövet. Iskolába sem fáj a láb, mert önként jár oda, és a friss reggeleken egy rugaszkodással ott van a patinás villanegyed monumentális intézetében. Jövet meg – amikor nemcsak a német nyelvvel kapcsolatos megvilágosodásaimtól hemzseg a fejem, hanem a csoporttársak sokszínűsége okozta kultúrsokktól, olyan kellemes fáradtság bizserget, mint egy jó úszás után. Hazafele megkerülöm a Johanniskirchét, a hátánál ott a telefonfülke, ingyen elvihető könyvekkel. Olykor benézek, böngészem a polcokat. Az elavult szak- és nyelvkönyvek között van egy pár klasszikus, a kortársak közül inkább bestsellerek és ponyvák, a szerzőket nem igazán ismerem. Egy középkorú pár nyit rám, amint épp az alsó polc előtt guggolok, hátrakapom a fejem, és szabadkozó reflexszel – mint akit valamin rajtakaptak – kedélyes „guten Tag”-ot kívánok. „’Tag”, feleli a nő, és benyújt egy könyvcsomagot, amelyet a szabadpolcra tervezett betenni. Ha érdekel, esetleg nézzem át, mondja, van közte hangoskönyv is. Flann O’Brientől az Úszikkétmadáron is ott van, híres német színész előadásában, de végül üres kézzel és elégedetten távozok. Tapasztalatból tudom, hogy hátizsákjaim űrtartalma nem fog növekedni a hazautazásig, sőt. Valahogy mindig kevésbé férnek be ugyanazok a holmik, miután teleszívták magukat friss levegővel. Elhaladok a dohánybolt kirakata mellett, de nem tudok nem megállni. Pipák, szipkák, szivarok, cigaretták rafinált megvilágításban, színes fémdobozkák, dohányok, dohányvágók, pipaszurkálók és öngyújtók különböző méretekben! Hajdani gyarmatáru-kereskedések auráját, ráérős pöfékelések emlékét örökítik át rohanó, ízetlen világunkba. Egzotikus földrészek kesernyés vadsága a kontinentális civilizáció ízléses csomagolásában – nem tudom megállapítani, ennek a pakknak valójában melyik része a rajongásom tárgya, mint ahogy azt sem, hol gyökerezik bennem ez a rajongás.
Érdekes, hogy a városnak két Lichtenberg-szobra is van. Az egyik a Piac-téren, a Gänseliesel (A libapásztorlány) szomszédságában, alacsony, törékeny alakot formáz. A gerincbántalmaktól gyötört filozófus kezében rezesen fénylik egy gömb. Leveszem a kesztyűmet, hogy megsimogassam, azt mondják, szerencsét hoz. A gömbön ott van a + és a – jel is – tetszik, hogy a szerencse nem kizárólag pozitív előjellel jár. Lichtenberg gömbje korántsem örvend olyan népszerűségnek, mint szomszédja, Libás Lizi, aki műemlékvédelmi okokból csak egy másolat, az eredetit a városi múzeumba szállították. A szobrot ugyanis, amely 1901-től állt a város főterén, mint szerencsehozó kabalát hamar kisajátították maguknak az egyetemisták, olyannyira, hogy a város vezetősége egy időben kénytelen volt csóktilalmat hirdetni. Ezt természetesen zsinórban szegték meg a diákok, akik minden sikeres vizsgájuk után megmászták a csúszós talapzatot (a liba csőre egy vízsugár forrása), felvirágozták és össze-vissza csókolták a libapásztorlányt. Most már csak a sikeres doktori védés után teszik ezt, családjuk és vezető tanáruk körében, a témájukhoz illő maskarába öltözve. Ez a csók, a szerencsehozónak kifejezett hálán kívül valami olyasmit jelent, mint eljegyezni magunk a város jelképével, „habilitált”, megbecsült tagjává válni ennek a makrotársadalomnak. Szóval a velem egy növésű (és talapzat nélkül a földön álló) Lichtenberg-szobor ugyanúgy a város „családtagja”, mint a Grimm-mesehős libapásztorlány. Közadakozásból született, ledöntött és beolvasztott diktátorszobrok anyagából öntötte ki egy albán szobrász. A göttingeni filozófus ábrázolása tehát magában foglalja Lenin, Sztálin és Enver Hodzsa porhüvelyének reprezentációját is. Legalábbis nyomokban. Lichtenbergről úgy beszél Lilly, akinek az apja szervezte a gyűjtést, mint egy kortárs közéleti figuráról, aki tudománynépszerűsítő tevékenysége miatt a fiatalok körében is megbecsülésnek örvend. Mint mondjuk Stephen Hawking. Megveregeti a lángelme vállát, együttérzéssel simogatja meg a púpját, miközben említést tesz az öreg my-fair-lady-történetéről is (egy tizenkét éves virágárus lánnyal), majd tanácsolja, hogy olvassam el a Fércmű-irományokat (Südelbücher), mert vagány olvasmány. Ha csak elképzelem, hogy otthon a Bolyai téren bármelyik harminc év alatti vásárhelyi lakos a János vagy Farkas kőtérdét simogatná, miközben a drámák – ne adj isten az Appendix! – tanulmányozására intene… Igaz, hogy hozzájuk nem csak kapcsolatilag, de alkatilag is közelebb áll a hasonlóan távolságtartó Gauss.
A másik Lichtenberg-szobor egy kevésbé sikerült gyurmafigurához hasonlít, eldugottabb helyen is van. Az egyetemi könyvtár bejárata előtt üldögél egy padon, közel Günter Grass halához. Itt az író életművében visszatérő motívum, a Butt, vagyis a lepényhal egy égbe tartott kéz markában lapul. Bár ebben a felidézett térben kézenfekvő lenne most rögtön belépni a könyvtár ajtaján, még egy kitérőt kell tennem, folytatva Göttingen köztéri szobrainak sorát Günter Grass másik alkotásával, a Göttingeni Hetek emlékművével. Mint korábban már írtam, ez a csoport azokat az egyetemről kiutasított tanárokat jelöli (köztük a két Grimm-testvért), akik a Hannoveri Királyság ellenében hirdették a demokráciát. Grass egy G betűt és egy 7-est komponált egységbe, és kiadójával, Gerhardt Steidl-lal közösen leplezte le a szobrot az egyetemi kampuszon. Mindig tudtam, hogy nem ördögtől való, ha valaki több mindenhez ért, a reneszánsz ember nem halt ki a reneszánsszal. Nem tudok ellenállni az újfent kínálkozó párhuzam kísértésének, és elképzelem az apámat, mondjuk 1999-ben, A pálcikaember kétnyelvű megjelenésének évében, amint az általa tervezett Székely Vértanúk emlékművét leplezi le a vásárhelyi Székely Vértanúk terén, akkori kiadójával, Káli Király Istvánnal, aki a szobor létrejöttének anyagi hátterét biztosította. „Minden olyan emlékmű, amely csak a múltra reflektál, korlátozott értékű. Amennyire csak lehetséges, hatékonynak kell lennie a jelenben is”, mondta Günter Grass 2011-ben, mondta volna 1999-ben az apám.
Belépek hát a csúnyábbik Lichtenberg-szobor mögött a könyvtárba, ahol előzetes egyeztetést követően vár Tömösvári Emese könyvtáros. Narancslé, kávé vagy sütemény – bárhová belépek, ez a kínálmány. Beszélhetünk magyarul is, a kollegának semmi kifogása ellene. Emese tizenkét éve nem él Magyarországon, és mint mondja, ez több szinten is eltávolodást jelent. Nem szívesen nyilatkozik közügyekről (ennek felettébb örülök), a könyvtárat mutatná meg inkább. Megállapodunk abban, hogy a göttingeniek szinte minden irányba nyitott emberek, talán a város országon belüli elhelyezkedése miatt is. Egyetértésben vonulunk le a földszintre, ahol megismerkedem Gyöngyvérrel. A könyvtár személyzete nemzetközi, erre törekedve van, ahogy arra is, hogy az olvasók különböző igényeit kielégítsék. Közösségi tanulásra és egyéni elvonulásra egyaránt találhatók kialakított terek, de akinek a fekvő pozíció hatékonyabb, az ágyat is talál. A budapesti Széchenyi Könyvtárban is tevékenykedő restaurátor megmutatja a savmentes dobozokban tárolt pergamentöredékeket, a közelmúltban bekövetkezett németországi könyvtárkatasztrófák túlélőit. A kölni levéltár a metróásatások miatt szakadt be, a weimari könyvtárban tűz ütött ki (és majdnem odaveszett Luther bibliája és Humboldt jegyzetei). A laborban két csoportba válogatják a felgyűlt anyagot: „csak” állagmegőrzésre és a nagyobb munkát igénylő helyreállításra.
Míg a két magyar nő a Corvinákkal kapcsolatos semmihez sem fogható élményeit osztja meg egymással, belépünk egy kis műhelybe, ahol egy önkéntes lány gót betűket fest egy sérült pergamenre. Mosolyog, szőke, derékig érő hajfonattal. Ezt a képet már láttam valahol, beégett a tudatomba vagy archetípus a tudattalanomban. Szórakozottan a lábára tekintek, ami hatalmasnak tűnik. Eszembe jut, mit mondott a rosszmájú Márai a német nőkről: egyebet sem tesznek, mint ülnek otthon és növesztik a lábukat. Előttem van, ahogy ez a Liesel vagy Annerl hetven évvel ezelőtt romokat takarít. Majd még korábban, amint piros arccal a levegőbe lendíti a karját. Az ország palimpszeszt-jellegére minden sarkon felhívja valami a figyelmem. Valahogy átlátszóak a rétegek, ettől olyan gazdag, telített itt a levegő. Mintha ugyanabban a dimenzióban mozognának szellemek és kortársak. „Közismert dolog, hogy emlékeink, a magunkról alkotott kép csalóka tud lenni és gyakran az is. Hagymahántásnál – vagyis írás közben – héjról héjra, mondatról mondatra lesz a dolog kivehető és kibetűzhető, így lesz az eltűnt dolog ismét eleven”, írja Grass Hagymahántás közben című önéletrajzi regényében.