Goethingen 2. Falak és arcok

Az óváros máris úgy fest, mint egy adventi vásár helyszíne, mint aminőket a mézeskalácsos dobozokon látni: a gerendavázas házak körülállják a macskaköves utcákat, egyenetlen falaikkal mintha roskadoznának – csakhogy ezt évszázadok óta így csinálják. Mindegyik aljában üzlet működik, az összes létező árkategóriában. Ruha- és könyvesboltok, nálunk is ismert drogérialáncok, kézműves- és biotermékek, kávézók és pékségek, nemzetiségi vegyesáru-kereskedések, indiai, thai, olasz, török, görög éttermek. Tulajdonképpen semmi rendkívüli, illetve a rendkívülinek ez a formája Nyugat-Európában nagyon gyakori. A Günter Grass-archívum aprócska épületére véletlenül bukkanok, mintegy mellékesen ékelődik két magasabb Fachwerkhaus közé. Ez a keskeny, zegzugos kis ház középkori, rusztikus csapszék benyomását kelti. Szomszédságában van a világhírű kiadó és ott lakik tulajdonosa is, Gerhard Steidl. Grass könyveinek publikálási jogát 1993-ban vásárolta meg, ebből finanszírozza egyéni projektjeit, művészkönyvek, fotóalbumok professzionális tervezését és kivitelezését. A város legrégebbi házában (14. század) berendezett archívum galériaként is működik, állandó tárlatanyagát a képzőművészként is ismert Günter Grass grafikái képezik. Ahogy az ablakon belesek, jelenleg éppen a százéves Heinrich Böll előtt tisztelegnek – előzetes egyeztetés híján azonban most nem tudok bemenni.
Elered az eső, de elég belépnem a kulturális központba (K.A.Z.), máris kapok ajándékba egy ottfelejtett ernyőt. A 18. századi falépcsős épületben inkubátorház működik, melynek keretein belül különböző szakkörökre lehet beiratkozni. Éppen egy salsa-órának van vége, a faltól falig tükrös táncteremben már öltözködnek a hetvenes, de annál fittebb hölgyek. Az alagsorban kerámiaműhely és hangszigetelt dobterem van. A tető alatti irodában Anne kávéval kínál, hogy közben megbeszélhessük a programomat. Egy kitöltött táblázatot csúsztat az orrom alá, ez lesz a Terminekalenderem, amely tartalmazza a novembert lefedő események időpontjait és helyszíneit. Ezek között vannak ajánlottak (film, színház, muzsika), és olyanok, amelyeknek eleget kell tenni, mint pl. a polgármesterrel vagy az íróprojekt partnereivel való találkozás. „Du bist unser Versuchskaninchen”, mondja Anne, mármint hogy én volnék az ő kísérleti nyuluk, és bármilyen félreértés elkerülése végett sietve hozzáteszi, hogy: magyarul is létezik ez a kifejezés, ugye? Most még abban a fázisban vagyok, hogy különösebb reakció nélkül hagyom, hogy megessenek velem a dolgok, úgyis minden esemény premierszámba megy, nem tudok felkészülni arra, amit nem tudok elképzelni. Ahhoz még egy pár napnak el kell telnie, hogy lássam, hogy minden jó, és pihenést rendeljek el magamnak a hetedik napon. A német előzékenység sokszor körülményeskedésnek tűnik, de egy olyan világban, amelyben órarend szerint járnak a buszok, nem erőn felüli elvárás a másiktól sem, hogy rendelkezzék az ideje fölött. Korán megtanulják az együttélés egyszerű és íratlan szabályait, a jól segítés képességének fejlesztése gyerekkorban elkezdődik. Először engem is feszélyezett az e-mailen kapott kérés, hogy jelöljek ki két időpontot a hét két napján, amikor felhívhatnak telefonon, hogy megbeszéljük a találkozást. Tehát én mondom meg, hogy mikor érek rá arra, hogy megbeszéljük, hogy ők mikor érnek rá. Ettől egy nem-német nyilván agyvérzést kapna.

Együtt megyünk ki Annéval a régi városháza elé, a Gänselieselhez (a város kabalájának számító libapásztorlány szobra), hogy megnézzem, milyen is az, amikor a helyi napilap főszerkesztője (aki hogy, hogy nem, Günter Grasshoz hasonlít) borsólevest főz. A „Senkinek nem kell egyedül (l)ennie” 40 éve a Göttinger Tageblatt jótékonysági kampánya. Az évente megrendezett akcióban helyi politikusok és az egyetem elnökasszonya is segít a diákok által főzött leves osztásában, a befolyó adományokat pedig eljuttatják a helyi rászorulóknak. Ebben az országban tabunak számít a magány, nagyobbnak, mint a szegénység, mondja Anne. A Mühlkanal és a Leinekanal, vagyis a malomárok és a Leine-kanális partján láttam olyanokat, akik mindkét tabut megtestesítik. Egészen otthonias arcok voltak. Úgy is mondhatnám, hogy az alkoholizmus eltörli az egyént és egyformává tesz. Ezek a kanálisok rejtetten, bélcsatornaként táplálják a várost. Környékükön más emberek járnak, mint a mutatós főutcákon, olyanok, akik kerülik a nyilvánosságot, nem ülnek barátnőjükkel kávézók kirakatába, hanem többnyire egyedül és állva isznak meg egy sört, egy épület kiszögellésének takarásában. A nálam levő fényképezőgépre gyanakodva néznek: „Ugye, én nem leszek rajta a képen?“ Behúzott nyakkal közlekednek, mert szégyellik maguk. Nem bevásárolni mennek, hanem vesznek egy kenyeret, nem bankkártyával fizetnek, hanem apró után kutatnak a zsebükben. Nem mosolyognak, mert hiányos a fogsoruk. És különben sincs okuk mosolyogni. Ne gondoljam, hogy a németeknek nem ugyanolyan nehéz toleránsnak és korrektnek lenni, mint bármely más népnek a világon, mondja Anne. De hisznek abban, hogy dolgozni kell a lelki restség leküzdésén, persze, van ebben nagymértékű kompenzálás is, a világháborúban betöltött szerepük miatt. De azt soha többé! Van olyan is, akiből teljességgel hiányzik a szociális érzékenység, vannak egész közömbös és elzárkózó régiók is – a keleti blokk, vagyis a volt szocialista részek jobban félnek attól, hogy valamin osztozni kell, hiszen nekik is csak nemrég óta van min. Göttingen liberális környéke szerencsére mindig érzékenyen reagált a társadalmi válságokra, és erős civil szférájával, szakszervezeteivel kivette részét a karitatív munkából. Olyan is van, aki pénzadománnyal könnyít a lelkiismeretén, és – ilyen felajánlásokból tavaly 80 000 euró gyűlt össze a levesosztáskor.
Göttingen a második világháborúban erős nácimag volt, és különböző vélekedések vannak arról, hogy Németország többi városához képest miért csak tessék-lássék bombázták (a ledobott két bombából csak az egyik robbant fel, a hét légitámadásnak pedig összesen 107 áldozata volt). Egyesek szerint jó eséllyel járt ide egyetemre a bombázórepülő jobb belátásra tért pilótája is, hiszen volt cserediákság az angliai Cambridge és Oxford, valamint a német Heidelberg és Göttingen között (így egyfajta „Gentlemen’s agreement“ volt az, ami megóvta a várost). Göttingennek, az egyetem megalapítása után nem volt stratégiai jelentősége a háborúkban, a város vezetősége mindig megpróbálta kiküszöbölni a militáns hangokat. Még a várfalat is lebontották, megfosztva védelmi funkciójától – ma egyszerűen Wall (Fal) néven képez egy töltés magasságú sétányt az óváros körül. A Göttinger Tageblatt fiatal újságírójától pedig azt hallottam, hogy a város megőrzését előretekintő önös érdek is vezérelhette: itt éltek Európa legjobb fizikusai és kémikusai, akiknek a tehetségét az amerikaiak hosszú távon szerették volna kamatoztatni. Szóval a hamarosan aktuális adventi vásár díszletei között, ebben a nem is olyan régen náci központban, a Jüdenstraße fele visz a lábam. Elhagyom a Tánc című szoborcsoport alatt üldögélő tangóharmonikást, aki nemzeti aurám ihlető érintésére leleményesen szövi bele az Az a szép, akinek a szeme kék dallamát a La cumparsita vérpezsdítő ritmusába. (Mhm, ez a bizonyos Babits Mihály-effektus, amikor is a költőembrió titkos figyelmeztetéssel irányítja Szekszárdra édesanyját, hogy leendő versében az alliteráció kijöjjön.) Ahogy szertefoszlik hallójárataimban ez a zenei koktél, újabb szimatot fogok. A Jüdenstraße irányából a We Are The World körvonalazódik, hát ez már valóságos dallamlabirintus. A hangzáshoz gyönyörű, néhol már túlkapásnak ható vizuális elemekkel dúsított látvány társul: egy nyitott ajtajú kocsmában fekete férfiak bajor sört iszogatnak, közben derűsen purparléznak némettel kevert anyanyelvükön, és szemük sarkából néha rápillantanak a Nürnberg–Ingolstadt meccs közvetítésére. A derűs arc németül Sonntagsgesicht, vagyis szó szerinti fordításban vasárnapi arc. Ilyen vasárnapi arcot kapok egyet én is, elteszem, még jól foghat.