Ginsberg ujjlenyomata

A Kaddish egyik dedikált példányaAzt hiszem, én írtam először esszét magyarul a beatnemzedékről és ezen belül annak leghangosabb és leghíresebb alakjáról, Allen Ginsbergről. Ez a rövid, magát a jelenséget inkább szociológiailag, mint esztétikailag elemző írás az újvidéki Híd 1962/6. számában jelent meg és váltott ki némi érdeklődést a vajdasági fiatal magyar írók között, akik ezt a havonta megjelenő, egyre színvonalasabb és nyitottabb folyóiratot olvasták. Ginsberg 1956-ban adta ki Howl (Üvöltés) című hosszú versét, az amerikai kapitalizmus és konformizmus elleni lázadás litániáját, ebben hangot adott egy egész nemzedék keserű csalódásának és frusztrációjának. Bár a költemény szellemisége távol állt tőlem (magamat forradalmi romantikus bőrbe bújt klasszicistának véltem), hogy Ginsberg rendkívüli nemzetközi hatását bizonyítsam, mintegy esszém függelékeként ugyenebben a Híd-számban közzétettem egy Üvöltés-részletet montreáli barátom, az ugyancsak ’56-os emigráns Vitéz György fordításában. (Vitéz teljes fordítása csak egy sokszorosított füzetben látott napvilágot.)
Ezt az újvidéki magyar folyóiratot Magyarországon kevesen olvasták – elő lehetett rá fizetni, de ezt a lehetőséget alig ismerte valaki. Részben ennek tudható be, hogy Budapesten csak jóval később, 1967-ben fedezték föl a beatmozgalmat, főleg Sükösd Mihály jóvoltából, aki kiadott róluk egy könyvet és Orbán Ottóval újra lefordíttatta az Üvöltést. Maga Ginsberg (egy sikeres prágai Majális királya és 1965-ben Csehszlovákiából kiutasított anarchista) először 1980-ban látogatott el Magyarországra, akkor már sem a beatnikek, sem a hipsterek nem jelentettek különösebb újságot, nem hiszem, hogy ez a látogatás (amit Ginsberg később többször megismételt) különösebben felborzolta volna a kedélyeket.
Nem volt tehát számomra ismeretlen az 1964 őszére már megszelídült, tibeti buddhizmust tanuló és „Krisna Harit” kántáló költő, akit „élőben” a Harvard egyetemen tartott előadóestjén láttam először. Itt egy zsúfolásig megtelt nagy teremben Allen Ginsberg először saját verseiből olvasott (illetve énekelt), magas hangján jól olvasta verseit, az est mindaddig sikeresnek tűnt, amíg Ginsberg meg nem próbálta szintén versíró homoszexuális partnerét, Orlov­skyt a közönségre erőltetni. Bár Ginsberget erősen megtapsolták, Orlovsky két versét a többségében fiatalokból álló közönség csak elég gyér tapssal méltányolta.
Másodszor egy New York-i könyvesboltban találkoztam Ginsberggel pár hónappal a harvardi fellépés után. Ez a Greenwich Village nevű hippinegyedben történt, ahol aznap éjjel aludtam látogatóban, Csernus Ákos barátom vendégfogadó ágyában (éjjelente ő egy francia rádiónak dolgozott, tehát reggelig szívesen átadta széles fekhelyét), és másnap reggel azért mentem be a helyi könyvesboltba, hogy megvegyem Ginsberg újabb, Kaddish c. verseskötetét. Pár perccel később Ginsberg is belépett az üzletbe. Nem számítottam a szerző megjelenésére, de „üssük a vasat, amíg meleg!” felkiáltással odamentem hozzá, bemutatkoztam, és kértem, hogy dedikálja nekem könyvét. Ginsberg elmosolyodott és nem csak a nevét firkálta be a könyvbe, hanem meglepetésként egy többszirmú virágszálat (nefelejcset vagy százszorszépet?) is belerajzolt, végül pedig rányomta feltűnően piszkos hüvelykujját a Kaddish címlapjára, mintegy jelezve, ez az aláírás valódi, rendőrileg van hitelesítve!, meg lehet keresni az ismert marihuána-fogyasztó ujjlenyomatát a rendőrségi nyilvántartóban. Sajnos ez a szerző által különös módon hitelesített verseskötet már nincs birtokomban, pár éve eladtam jó pénzért egy angliai árverésen.