Géza, mégis kék az ég
XXXIV. ÉVFOLYAM 2023. 17. (871.) SZÁM – SZEPTERMBER 10.„Mi van az ablak mögött?”
Roberto Bolaño
Kezdetéhez közelít a vég, amikor ezt írom, még zöldek az ágak. Hogy is mondjam. Nem vagyok teljesen tisztában erényeimmel, bűneimmel talán annál inkább, de Géza, nem csak kék az ég, hanem millió színben ég, ahogy a James Webb Űrteleszkóp is mutatja. Éshát, éshát: a világvége valójában sosem igazi világvége. Ebben az évadban is sokat fogok gondolni halálra, születésre. Meg, persze, arra, hogy ha (nem) volt ősrobbanás, ugyan mi nem volt előtte?
Öntudatom sántít, mint klímaváltozásban az évszakok, de ha a vers bevezetés, ha a vers lehetőség, akkor odamegyek ehhez a fához, és rátapasztom a tenyerem. Üzenek. Hallgatok. Adok-kapok. Néha csak azért hívlak fel, hogy letedd és visszahívj magadból kikelve. Néha csak azért, hogy kikeljek magamból. Minden érintésben lehet erotika, de az erotika nem mindig érintés. Világos? Minden tekintet lehet szerelem, az egész világ szerelem, de a szerelem… az édes, de kevés, mint a vers. Idegen, furcsa erdő. A kövek mozgása láthatatlan, a micéliumhálózatok követhetetlenek, az idegdzsungelek útjai kifürkészhetetlenek, a féreglyukak (versek) felizzanak, kiköpnek, Jónás (magad is vers – a vers maga), majd el is tűnnek, mint az önigazolás, és hát semmi nem az, aminek akarod. Mert ki vagy te, hogy csak úgy odamégy egy fához, és hozzáérsz? Meg fog ölni ez a szerelem. Meg fog ölni ez az irodalom.
A nyelv nehéz, kerüli az emlékezést. Mindenesetre jó volt. Hej de jó volt, részegen haza, másnaposan vissza, bella ciao, éljen az anarchia (a vezércikkbe most aztán ezt is jól beleírtam vala)! Jó-jó, voltam én is költő, a vezércikkbe foglaltak nem tükrözik a szerkesztőség állását és pontjait, amikor ezt írom, hullámzik a tenger, jövünk is, megyünk is, mint a szerencse, voltál te is, voltunk mi is tátongó újhold, vakító telehold, hogy is mondjam, az irodalommal is mi legyen akkor. Mert póz ez is, mint az összes többi. Bizakodó vagyok, de azért – mint gazdátlan korsó sörnek a szeptemberi napon – megvannak a kételyeim. Ha egy kozmosznak vége szakad, hazudj, költő, hazudj világvégét, almafákat. Hogy valahol kihajthasson egy új kozmosz, a semmiből (értsd: a kvantum-habból). Hazudj, hogy valami igaz legyen végre.
Így, a vége felé, azért mégis kéknek tűnik az ég. Vidám egy világvége.
És most, mikor ugyanúgy, mint mindig: semmi nem az, aminek látszom – azért azt kell mondjam, hogy megtisztelő volt veletek lenni, ama nagy Űrnek vendégeként, fél lábbal a fekete lyukakban, miközben utunkon mindegyre virágok hullottak. És akik elmentek, azok is minduntalan kacsintgatnak vissza. Ilyen az élet. Ilyen az irodalom. Ilyen a szeretet. Ilyen a halál. Ilyenek vagyunk. Hogy ki voltam én ebben, sőt, mi volt ez bennem, majd elválik, mint tenyér a fától. Szemeimet a hegyekre emelem, és majd megírom ezt is, miután elengedtem. Köszönöm, addig is.
A nyelv, az könnyű. Amikor csak ezt mondom, és te elhiszed: az újjászületés fullasztó virágpora vagyunk. Ahogy véghez közelít kezdet, mondanám: veni, vidi, benji… de semmi nem bizonyos, a halál sem.