Gertrúd és Fox eltüntetése

Bach Máté munkája

(Részlet A katona és a démon című regényből)

Levetkőzünk és lefekszünk, előzőleg eloltja a lámpát is, a függönyt is elhúzza, ne zavarjon a holdfény, csak cigarettánk parazsa világít a sötétben. „– Mi történt Gertrúddal? – kérdezi megint, láthatólag élénken foglalkoztatja dédapám, az évek során beavatottá váló, szőke német szeretőjének a sorsa. Azt már sejti, hogy utolsó aggkori szerelmét, nagyanyámat leszámítva, az életüket vele darab ideig összekötő nők élete nem volt sem nyugodt, sem veszélytelen. „– Azt elfelejtettem mondani, hogy amikor elmentek Norvégiából és magára hagyták a kísértetházat, vitték magukkal Foxot is, egy ideig Genfben pihentek, majd Amerikába hajóztak, ahol egy fél esztendeig együtt lépett fel dédapámmal sikeres vendégjátékain. Képzeld el a gyönyörű amazon, Gertrúd, mint bűvészinas és médium! Amikor már elegendő pénzt kerestek, béreltek egy gőzöst, és elindultak, a kutyával együtt, Fox már elválaszthatatlan volt tőlük, a régóta tervezett világkörüli útra! 1934-ben majdnem egy esztendeig hajóztak, megfogadva Olaf még 1914-ben elhangzó tanácsát. Az útról sajnos nem maradtak feljegyzések a naplóban, ez az esztendő is valamiért kimaradt, de feltételeztem, a hajón dédapám külön feljegyzéseket is készített. Indulásuk előtt egy genfi bank széfjébe helyezte letétbe bőrkötéses naplóját, de nem valószínű, hogy utazásaik során ne vezetett volna naplót, de még ezeket a feljegyzéseit vagy noteszeit sem sikerült előkerítenem. Ha egyszer elmegyünk Felsőtáborba, rászánunk egy-két hetet, együtt olvassuk el az egész naplót, más előkerült feljegyzéseit, megmaradt leveleit, Olaffal és Gertrúddal, erre már felületes olvasás után is rájöttem, egész levelezése fennmaradt, saját leveleinek másolatát is gondosan megőrizte, tehát ezek alapján is rekonstruálható a német énekesnővel és a norvég illuzionista mágussal kialakuló, különös, sok szempontból akár bizarrnak is nevezhető kapcsolata! S megpróbáljuk felkutatni az esetleges, titkos rejtekhelyeket is, mert ilyenek biztosan vannak, vagy a könyvtárszobában, a padláson, a hálószobában, vagy a pincében. A felsőtábori háznak tágas, több helyiségből álló pincéje is van. Az első helyiségben asztal is volt, itt akár dolgozhatott is, a másodikban tárolták a zöldséget és a gyümölcsöt, nagy polcokon, legalól a krumplit, s itt volt a káposztáskád is. A harmadikban a boroshordók. A padláson halmozta fel váltakozó cirkuszainak megmaradt kellékeit, s hatalmas, vasalt ládáit, amelyek évtizedekig elkísérték kalandozásain a világban. Lesz ahol rejtekhelyeket keresni, megnyugtatlak. De vissza naplója későbbi bejegyzéseinek ide vonatkozó közléseihez. Annyi bizonyos, hogy jártak Közép- és Dél-­Amerikában, lementek egészen a Tűzföldig, majd időztek Új-Zélandon, Ausztráliában, Új-Guineában, a Salamon-szigeteken, Tahitin és más polinéziai szigeteken, Malájföldön, Szumátrán, Jáván, Borneóban, Celebeszben, Japánban, Kínában, s a hajót elhagyva, hosszabb időt, több hónapot töltöttek Tibet széljárta fennsíkjain, majd Indiában utazgattak, s csak 1935 telén tértek vissza Genfbe. Ezek a feljegyzések azért is érdekelnek, mert regényt szeretnék írni útjukról, az utólagos emlékezések fantasztikusan érdekesek. Tahitin sámánokkal is találkozott, s benyomásairól utólag annyit ír, hogy valószínűleg tudhattak repülni. Erről a legendák is szólnak, a Salamon-szigeteken például, írja, a varázslók madárrá változnak és repülnek, Polinéziában a maori hős, Tauhaki és családja, de bizonyos hawaii hősök is, a szivárványon, vagy egyszerűen papírsárkányt használva, rendszeresen látogatják a felső régiókat, hogy megtalálják szellemasszonyukat vagy kiszabadítsák a halottak lelkeit. A szivárvány mitikus funkciója közismert, jegyzi fel dédapám tűnődve, egy későbbi feljegyzésében, Indonéziában, Melanéziában, Japánban is, de szerepel a mezopotámiai hagyományok között is, s a szivárvány hét színét az indiai és mezopotámiai vallási felfogásokban a hét éggel azonosították, a szimbolikát éppúgy megtaláljuk a judaizmusban is, de a polinéziai hagyományok tíz, míg az új-zélandiak tizenkét, egymás fölé helyezett égről beszélnek. Ezek a kozmológiai elképzelések minden valószínűség szerint indiai eredetűek, de akkor hogyan terjedtek el, teszi fel a logikus kérdést, az Indiával semmilyen összeköttetésben nem is álló, távoli szigeteken? A hős – meditál dédapám lucidusan, 1944 késő őszén, felsőtábori házának dolgozószobájában, s már hallani a közeledő Vörös hadsereg katyusáinak ugatásait –, nyilván az egyik égből a másikba vándorol, mintegy lépcsőzetesen halad felfelé. Szellemasszonyok segítenek neki megtalálni a helyes utat. A sámánok nem tesznek mást – vonja le a következtetést, majdnem öt esztendővel később, 1949. június 13-án, a mindent eldöntő nagy kísérlete előtt –, mint helyreállítják, ha rövid időre és ha csak és kizárólag önmaguk számára is, az ég a föld között, az aranykorban még létező és mindenki számára járható hidat, amikor a két világ között még lehetséges és eleven volt az érintkezés. S a sámán, a varázslók, a beavatottak – jegyzi fel –, vissza is tudtak térni. A polinéziai és a melanéziai szigeteken elterjedt repülési legendákat egyértelműen a sárkányrepüléssel magyarázza. Igen, a sámánok ismerték a sárkányrepülés titkát, ez valószínű sámánról sámánra szállhatott, a szigeteken viszonylag sok a hegy, szeles az idő, egyértelmű, hogy a sámánok sárkányrepülőkkel röpdöshettek ide-oda, mindennek a titkát azonban nem tárták fel a köznapi halandók előtt, különféle mágikus szertartások eredményének tűnhetett, titokzatos és elkábult híveiket elbűvölő, levegőbe emelkedésük és a szelek szárnyán való ringatózásuk. Érdekes, hogy sámánizmusról szóló fantasztikus könyvében Mircea Eliade is erre szavaz! Bár dédapám erről közvetlenül nem ír, akkor már bizonyos értelemben módosulhatott a felfogása, s a másik világot sokszor, önkéntelenül is azonosítja, a sámán legendákban és mezopotámiai, indiai, japán hagyományban létező égi világgal, majd a keresztény túlvilággal. Bár időnként következetesen, továbbra is a másik, párhuzamos világról, a rejtett dimenziókról beszél. 1949 júniusában, sorsdöntő, legalábbis számára mindent eldöntő kísérletére készülve, ha átmegy a másik világba, kockáztathatta, hogy nem fog tudni visszatérni, s egy másik dimenzió foglya marad, feljegyezi találkozásukat Tibetben, egy barlangban, a világtól elvonultan élő lámával! Akkor már kifejleszti hipnotikus és telepatikus képességeit, elképesztő szuggesztiók előidézésére és tanulmányozva a telekinézist, tárgyak gondolati erővel való mozgatására is képes. Az elején még angolul társalognak az öreg szerzetessel, de aztán kiderül, hogy egyszerűbben, gondolatátvitel útján is képesek érintkezni. A láma tanult ember, kínai, indiai, sőt párizsi, londoni egyetemeket is látogatott, egy idő után viszont úgy döntött, visszavonul a szent barlangba, nem részletezte, hogy miért. Igaz, dédapám is tapintatos volt, nem faggatta. Az öreg, beretvált fejű szerzetes, miután a holtfáradt Gertrúd elaludt a barlang földjére terített hálózsákon, közölte dédapámmal, hogy meg van lepve, európai emberrel így még nem beszélgetett, nem is tudta, hogy európai emberek is ilyen tökéletesen elsajátíthatják a gondolatátvitelre alapozó kommunikációt. Mi érdekli, mert érzi, hogy lelkét és szellemét erősen foglalkoztatja valami. Egymás mellett ülnek a barlang bejáratánál a sötétség bársonyos mélyén, és dédapám igyekszik megmagyarázni, hogy mire is irányulnak kísérletei. Igen, ő el szeretné tüntetni önmagát. Ezt nem érti, érzékeli a szerzetes nyugtalanságát és az egyértelmű, már-már rémült elutasítást. Más oldalról próbálkozik. Kísérletei szerint léteznek más dimenziók, melyeket mi nem érzékelünk. Az elutasítás még hevesebb. Újra megkísérli megmagyarázni, mire is gondol, közli, hogy a halál beállta után a tibeti hagyomány szerint a lélek kilép a testből, útját a bardo állapotában különböző színű fények keresztezik, és maga is fénnyé változik. Legbensőbb lényegünk, amelyet a keresztények és a buddhisták is léleknek vagy szellemnek neveznek, elhagyja a testet, hogy egy másik dimenzióban vagy egy másik, a mi világunkkal párhuzamos világban éljen tovább. A szerzetes hallgat, előbbi heves idegenkedése, ellenséges tartózkodása, úgy érzi, szűnőben, sajnálja, hogy nem látja az arcát, a barlangban is, kinn is sötét van, a holdat felhők takarják. A takarók alatt mezítelen Gertrúd, akkor harminchét éves, gyönyörű, szőke nő megmozdul, és mond valamit álmában, mindketten megrezzennek. A varázslatnak vége. Dédapám makacs, még nem adja fel. Ő ide, ebbe a világba szeretne átlépni, de úgy, hogy vissza is térhessen, ott fénnyé válhasson, de amikor akar, akkor jöhessen vissza ide, és nyerhesse vissza emberi alakját. A bölcsek köve, a szerzetes mintha nevetne, igen, természetesen fiatal korában ő is tanulmányozta az okkultista tanokat, az alkimisták misztikus műveit, fantazmagóriáit, képzelgéseit, de a halhatatlanságban, mert mi más jelenthetne a bölcsek köve, a filozófiai kő, mint a vágyott örök életet, komolyan nem tudott hinni. Váratlanul villámok keresztezik az eget, a csíkok szabálytalanul futnak végig az ég bársonyán, felhangzik a mennydörgés is, görög a csúcsok között és elvész a völgyekben, hogy azonnal, még erősebben, fülsértően ismétlődjön. Vihar tör ki, nemsokára esni kezd, s a szerzetes közli, elfáradt, kimerítette beszélgetésük. Pihennie és gondolkodnia kell, nem biztos, hogy jól érti, mire is céloz vendége, de amit megért belőle, az megijeszti és elképeszti. Vissza kell vonulnia, meditálnia kell, majd holnap folytatják az eszmecserét! Dédapám levetkőzik, és bebújik Gertrúd mellé, a takaró alá. Noha a láma a barlang egy távoli sarkában tartózkodik, úgy érzi, hogy figyeli őket. Valamire kíváncsi. Gertrúd felébred, bal karját nyaka köré fonva, jobb kezével megérintve vezeti magába. Hosszan, a végtelenségig kivárva, fél oldalra fordulva, hihetetlenül lelassulva szeretkeznek. Akkoriban már tökélyre fejlesztik, írja naplójában dédapám, a kivárást, el akarják érni az egyesülés során a „teljes nyugalom állapotát”, amelyet egy tizenegyedik században élő hindu szerző, Abhinavagupta Tantrálóka című nagy művében „a mennyei boldogságban való pihenésként” ír le, s melynek során, lassan, fokozatosan minden érzékelhető és elképzelt tárgy összeolvad az ember saját, kitáruló énjével! Végül meg lehet, és meg kell tapasztalni az öt, különböző színű, misztikus fényt. A szeretkezés vagy itt egyesülés „ünnepi játék”, és nem szabad ondókilövelléssel végződnie. Ha ez mégis bekövetkezik, a férfi a nő szájába ejakulál, de a hindu szerző egy sok idézettel terhelt, bonyolult, többféleképpen értelmezhető versben mintha olyasmit írna, hogy az ondót ki-be kell tenni, a nő szájából a férfi szájába és vissza! Végül pedig megszentelt edénybe kell önteni, de összekeverve a női váladékok keverékével (sonita) meg is lehet enni, hiszen a kundagólaka (az ondó és a női váladékok keveréke) ugyanaz, mint a csit, vagy a csitta, az Öntudat, amely a kezdetektől jelen van bennünk, bár rabja a térnek és az időnek. Érezte, hogy az öreg, beretvált fejű tibeti láma figyeli őket, de ez most nem töltötte el elégedettséggel. Hosszan csókolóztak a még mindég remegő Gertrúddal, majd elaludtak, egymás karjában. Dél fele ébredtek, a vihar elvonult, a nap felszárította a barlang előtti kis térségben a pocsolyákat, akár a könnyeket, s megszárította az egyetlen hatalmas, barlang fölé kinyúló fa leveleit. Kiültek a barlang elé, ámultan nézték a fényben elúszó völgyet, a közeli és távoli, kékesen és fehéren derengő jeges csúcsokat. A láma is kijött, európaiaknál még nem tapasztaltam, hogy ilyen messzire jutottak volna az isteni egyesülés szertartása során, mondta udvariasan, angolul, s Gertrúd, rá pillantva, elpirult. Utána arról beszélt, hogy egész éjszaka meditált, s titokzatos vendége nagy tervén, a saját eltüntetésén és visszatérésén gondolkodott. Változatlanul nem érti, képtelen követni. Egy bizonyos, már indiai, európai egyetemeken is tanulta, hogy a görög és a korai keresztény gondolkodók, sokszor egymás tanainak ismerete nélkül, külön-külön is arra a vakító felismerésre jutottak, hogy az isteni fényt le kell választani az anyagtól, a démonikus sötétségtől. Most nem térhet mindenre ki, amit fiatal korában tanult, de egy bizonyos, a gnosztikusok és a manicheusok számára a megváltást az emberi testbe eltemetett fényszikrák összegyűjtése, kimentése és az égbe való eljuttatása jelenti. Az ön elképzelései szerint, nézett rám, egy másik, a mi világunkkal párhuzamos világ is létezik, amely nem azonos a keresztény és nem keresztény vallások túlvilágával, a Dante megénekelte pokollal, purgatóriummal és paradicsommal? Igen, bólintott dédapám. Létezik egy ilyen világ, de nem azonos a keresztény, mohamedán, hindu másvilággal. Ebben a párhuzamos világban hisz, és már képes is tárgyakat eltüntetni, illetve áttüntetni, még pontosabban átjuttatni ebbe a másik világba, ebbe a rejtett dimenzióba, de nem tudja vissza is hozni őket. Fox ekkor felmordult és eliramodott, le a völgybe. Volt egy barátja, fordul a szerzetes felé, egy norvég illuzionista, Olaf. Az övé volt a kutya is, házát is, a kutyáját is örökölte barátja eltűnése után. Olaf ugyanezzel kísérletezett, átjutott, de nem tudott vissza is térni. Ezen a ponton állott ő le, mosolygott dédapám. Felemelt egy követ, koncentrált. A kő eltűnt. Ez szuggesztió, mosolygott a láma. Nem szuggesztió, rázta meg ő a fejét, a kő tényleg eltűnt, és átkerült oda, a számunkra érzékelhetetlen dimenzióba, de nem tudja vissza is hozni. Sokáig hallgattak. Éreztem, írja dédapám a naplójában, hogy néz, hogy gondolataim között kutat, de nem védekeztem, hagytam, keresse meg, amit akar. Fox visszajött, leheveredett a lábukhoz, Gertrúd simogatta a fejét. Ön szerint ismét gondolatátvitel útján érintkeztünk, nem tudta, vagy talán tudta, de nem érdekelte, hogy Gertrúd is képes erre, abban a másik világban vagy dimenzióban a lélek elveszítve földi testét, fényként létezik tovább, megőrizve szellemi erejét, tudatát, emlékeit, azonosságát az emberrel, akinek a testéből kiszállott. Igen, bólintott dédapám. Már pontosan érti. Azt viszont továbbra sem képes felfogni, hogy hogyan gondolja a visszatérést az elhagyott testbe? Ez azt jelenti, hogy ön a testét csak időlegesen hagyja el? A test csak illúzió, legyintett ő nagyvonalúan. De ha ez igaz, közölte felindultan az öreg láma, akkor az a személy, ön vagy valaki más, aki erre képes, természetfeletti erővel rendelkezik, beteljesítve az alkimisták örök álmát, eléri a vágyott halhatatlanságot, hiszen ha jól értem önt, bámult rá a sápadt, meghökkent öregember, abban a párhuzamos világban, ahol a fények léteznek, nincs idő? Nincs, bólintott ő, a szerzetes nem szólt, tűnődve bámulta a fa ágain átszűrődő fények játékát a homokban. Délután elváltak, ők lefele indultak a messze lenn derengő völgybe, s visszautaztak Genfbe. Közben a világban különös események játszódtak le, hatalomra jutott demokratikus választások útján Németországban Hitler. Kiderült, hogy a fajtörvények szerint Gertrúd zsidónak számít. Ez megdöbbentette az énekesnőt, és két nap eksztatikus szeretkezés után arra kért engem, írja egy későbbi feljegyzésében dédapám, hogy a legjobb lesz, ha őt és az amúgy is öregedő Foxot átjuttatom abba a túlsó világba, abba a rejtett dimenzióba, ahol találkozhatnak esetleg Olaffal is! Ha van megoldás, visszatérhet, de ami még fontosabb, ott képviselheti őt és az ügyet, mert ebben a világban már nem akar élni! Elmentek egy hegyi menedékházba, az Alpokba, hosszan búcsúzkodtak, aztán egy holdfényes éjszakán dédapám áttüntette abba a másik, titokzatos, számára akkor ismeretlen világba az egyetlen nőt, akit szeretett, és a kutyát, aki mindenkinél jobban ragaszkodott hozzá. Többször próbálta visszahozni őket, kapcsolatba lépni velük, de nem sikerült. Még tizennégy esztendőt kellett várni ahhoz, hogy átmenjen oda, és vissza is térjen. Hogy Gertrúddal, Foxszal, Olaffal találkozott-e, nem ír, igaz az ötvenes-hatvanas évekbeli eltűnésükig, 1968 augusztusának elejéig vezetett naplójegyzeteit már csak átlapoztam, nem volt időm el is olvasni. Bizonyára igen, de erről majd Amszterdamban szeretném faggatni Ödön von Boticsellit, és arról is, hogy születése előtt hatvan esztendővel hogyan lehetett Caspar David Friedrich Ember a ködtenger felett című zseniális festményének modellje?” „– Szerinted őszintén válaszolni is fog?” „– Nagyon remélem. Mindenesetre Gertrúd eltüntetése után sem szakadt meg irracionális benső kapcsolatuk, rendszeresen álmodott a nővel, valamiképpen jelen is maradt az életében. Álmában mindég hosszan szeretkeztek, elérve a végső egyesülés áhított állapotát, énjük eggyé válott. Gertrúd és Fox eltűnését bejelentette a rendőrségen, akkor hajnalban hóvihar volt, állította, a lavina sodorhatta el őket, ő is csak csodával határos módon úszta meg. A nyomozás lezárulása után visszatért Erdélybe, s megalakította egészen 1946 teléig működő cirkuszi társulatát. Rengeteget turnéztak, nem csak Romániában, hanem Európában is, a háborús Németországban is felléptek. 1939-ben és 1940-ben Amerikában is tartottak egy körutat, majd hazatértek, de társulatával továbbra is járta a háborús Európát. Egy öreg felsőtábori szomszédom, Pelle János – nevetek és rágyújtok, meggyújtva a hozzám simuló Carmennak is egy cigarettát, s a szájába teszem –, menekülés közben egy német városban, amelyet részben már lebombáztak az angol és amerikai repülők, egy csoda folytán megmaradt tűzfalon láthatta a plakátot, amely a világhíres Ödön von Boticselli, a nagy bűvész és illuzionista, valamint társulata fellépését hirdette.” „– De hogyan sikerült végül is eltüntetnie magát és visszatérnie?” – kérdezi rekedt hangon Carmen és elnyomva a cigarettát, felém fordul, s teste követelőzőn feszül a testemnek.