Geg-habok között a mosodai varázspácban

Mesterséges vihar. Hajótörés. Szerelem. Sakk-matt egy varázstáblán. És akkor csomagoljuk mindezt be az egy óra ötven perc paraméterrel rendelkező dobozba, amibe akárhányszor belenyúl a néző, egyre váratlanabb és izgalmasabb meglepetésekkel szembesül, legyen szó erőpróbáló kötélhúzásról vagy az arcokba fröcskölő vízről.

Így lehetne tömören megfogalmazni a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház 2024/25-ös évadának első premierét. William Shakespeare klasszikusát, a Vihart Bodó Viktor állította színpadra. Az előadás a posztdramatikus és az alternatív színház formáit ötvözi, egyszóval mindent felmutat, amire a ma színháza képes, az interaktivitást, a nézők és a játék közötti kommunikációt erősítő elemeket, formai sajátosságok mélységeit és tempós dinamikáját. A színház berkeiben nem új keletű dolog a klasszikusok teljes átírása, korszerű adaptálása a fogyaszthatóság és a széles körű értelmezések rétegeinek feltárása érdekében. Viszont a sepsiszentgyörgyi előadás egyszerre sűrít, halmoz, kizökken, megáll, és úgy tálalja a cselekmény fővonalát, hogy a mellékszálak interpretációi egyenrangúak és kidolgozottak. Az előadás, mint egy masszív tartály: szépen tárolva érleli a fokozatosan épülő történetet. A Vihar története röviden: Alonso, Nápoly királya hajótörést szenved egy vihar következtében. A sziget, amelyre kisodródnak, a halottnak hitt, egykori király, Prospero és lánya, Miranda menedéke, akik a sziget szellemeivel élnek együtt. Prospero varázserejével Ferdinánd és Miranda szerelmét kívánja a megfelelő útra terelni. A fiatalok szerelme feloldja az apák közti konfliktust, Prospero szabadon engedi Arielt és lemond varázserejéről. Elfogadva sorsát úgy dönt, legyen vele, aminek lennie kell.

Az előadás felépített világa a szigeten uralkodó rend játékszabályai szerint fokozatosan tologatja határait. A poénok, gagek, a karakterekből fakadó humor, illetve a rendezői megoldások az előadás legvégéig fenntartják az energia- és figyelemszintet. A dráma cselekménye három óra alatt játszódik, az előadás ennél jóval kevesebb, majdnem két órát ölel fel. A színpadra épített nézőtér, az ebből fakadó stúdiókörülmény adta élmény már közelebb hozza a nézőt a játszókhoz, új kísérletekre ad lehetőséget a játék tere. Nemcsak a nézőtér és a színpad, hanem a koncepcióba ágyazott kórusformula is jelen van. A jelenetek alatt ugyanis a történet szereplői, a szigetre való érkezésük után minden színben jelen vannak, a háttérben figyelve az előttük kibontakozó szituációt. Külső vagy inkább belső megfigyelőként lereagálják, kommentálják és hozzáadnak a jelenetekhez.

Dramaturgiailag egy pontosan kiélezett kezdőpontból indulva – Prospero (Pálffy Tibor) megparancsolja Arielnek (Korodi Janka) és szellemtársainak, hogy kavarjanak egy hatalmas vihart, amely során Alonso (Szakács László) fiát elveszettnek higgye, legénységével együtt pedig a szigetre sodródjanak – egymás után precízen szerkesztett, egymásba mosódó jelenetekkel operál, amelyek a múlt történéseit a jelennel összekötve a jövő felé kacsintanak. Az információadagolás tisztán történik, a néző lassan és komótosan rakja össze a viszonyok, motivációk és a szigeten játszódó sztori darabkáit. Mindemellett viszont egy igen dinamikus, jól diktált tempóban halad a történet előre. Egy kitisztított, pontos szöveget és cselekménykezelést látunk, az amúgy temérdek háttérszállal, karakterrajzzal és kapcsolatokkal felvértezett előzmény tekintetében is. A rendezői koncepció, illetve az az eszköztár, amit az előadás használ, sok már látott vagy még nem látott, de mindenesetre virtuóz módon használt és szerkesztett pillanattal bombázza a nézőt. Kitépett mellszőr, visszatekert jelenet, a rossz irányba lassan, gyorsan vagy egyáltalán le nem ereszkedő kellékek stb.

Díszletként a csupasz fekete doboztér és a színpad belső mélységének támfalai, valamint a reflektorokhoz, lámpákhoz vezető lépcső és a korláttal határolt, hosszanti erkélyszerű zsinórpadlás szolgál. Emellett kottatartókat és egy dobszettet is látunk elhelyezve a térbe, ahonnan a szereplők már említett „szólamait halljuk” majd. A kellékek funkciójukat tekintve látványelemként is szolgálnak (hatalmas műanyag fólia habként, kenderfonálból hajókötél, buborékok, mosógép, csomagoláshoz használt térkitöltő pufik, homok stb.). Ezek az elemek sokszor metaforikus töltetűek: banalitásánál fogva – a mosógéppel történő „viharkavarás”, a homokórainga, melyből örvényszerű homokkör rajzolódik Prospero köré, akinek tervét végrehajtva (Ferdinánd és Miranda szerelmének elrendezése, valamint Alonso és az ő kibékülése, a sziget és lakóinak szabadon, illetve elengedése) lejárt „ideje a szigeten”.

A jelmezek és a szereplők csoportjai elkülönülnek. Prospero, Ariel és a szellemek kényelmes köntösben, papucsban, majd ezüstszínű úszósapkákban, esőkabátokban bukkannak föl. Főleg a szellemek átöltözései válnak változatossá. Ebben a flanelköntösös varázsmosodában Prospero és Miranda (Vass Zsuzsanna) ruhái picit elütnek: Prospero fekete, Miranda fehér vászonanyagból készült ruhát visel. Előbbi szintén egy kétféle anyagból készült köntöst. A szabások egyszerű, letisztult ívet követnek: Prosperón a sötét tónusú kimonóra hajazó, Mirandán a világos, két részből (felső, ami kétoldalt masnikkal erősített a felsőtesthez és a szoknya) álló öltözet. Ezzel szemben a hajótörést szenvedő legénység és utasok színekben, textúrákban, anyagokban és ékszerekben gazdag pucckavalkádként jelennek meg. Az enyhe oldmoney beütéssel párosított szettek a karakterek rangját és stílusát is kihangsúlyozzák.

A szereplők dinamikája leginkább a párosok és csoportok szintjén jelenik meg. Ferdinand és Miranda karakterei a fiatal szerelmesek toposzát testesítik meg, valamint figurázzák ki. A két színész kémiája leginkább abban volt megfogható, hogy az elszállt, naiv, bátor és kicsit ügyetlen attitűdöt tökéletes összhangban voltak képesek hozni. Prospero bár porondmesterként irányítja a szálakat, célja nem önös érdekű. Monológja megtöri valamiképp ezt a kaotikus paródiát, ami az előadás alatt ránk szabadul. Pálffy titokzatos higgadtságot kever az amúgy alapos humorú karakterbe, ezzel is felkeltve a kíváncsiságot. Hű szolgája, aki valójában jól láthatóan inkább társa, Ariel, az előadás hangsúlyos energiabombája, az őt alakító színésznő bája, jelenléte ismét meglepetést okoz a nézőknek, ismét frissül szereptára. Caliban (Kónya-Ütő Bence) karaktere egy félig ember, félig torzszülött egyén, akit a sziget lakói között ugyanúgy kezelnek,  mint ahogy kinéz. Ezt a pszichoszomatikus manifesztációt megoldani egyszerre lehet átok és áldás. Megbújni a karakter koncepciója mögött, vagy megbújva kijátszani a kijátszhatót – hát ez ismét sikerült.

Bodó Viktor rendezése által egy olyan előadás született Sepsiszentgyörgyön, amely a korosztályok, ízlések és ingerek közötti kapcsolatot erősíti, olyan színházi élményként, ami kicsit fabula és kicsit manifesztum, kicsit sok, és mégis tökéletesen elég. A titkos összetevő pedig a néző és az előadás cinkossága.

‍

William Shakespeare: A vihar. Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Bemutató: 2024. október 2. Rendező: Bodó Viktor. Szereplők: Pálffy Tibor, Vass Zsuzsanna, Kónya-Ütő Bence, Korodi Janka, Szakács László, Kolcsár József, Nagy-Kopeczky Kristóf, Derzsi Dezső, D. Albu Annamária, Erdei Gábor, Márton Lóránt-László, Pignitzky Gellért, Varsányi Szabolcs, Fekete Mária, Göllner Boróka, Kovács Kati. Fordító: Nádasdy Ádám. Rendezőasszisztens: Laky Diána. Dramaturg: Veress Anna. Zeneszerző: Klaus Von Heydenaber. Díszlet: Erős Hanna. Jelmez: Zatykó Bori. Light design: Baumgartner Sándor. Ügyelő: Csomós Tünde Tímea. Súgó: Kis Katinka. Trailer: Ujvári Bors.

‍