G. Gabriela

Horváth Levente: Csűrmemória XVII.

Még nem is sikerült rendesen szólnia, hogy távozik, máris sóvár ajkak és ügyetlen ölelések támadják le, egy-egy

gyere, maradj még!

amikről már nincs ahonnan tudnia, hogy őszinték vagy sem. Arcát deformáltnak érzi a sok puszitól, homlokát nehéznek, gyomra felkavarodott az ipari mennyiségű alkoholtól, ami lenyomja a sötétségét és addig passzolgatják a testét egyik kézből a másikba, amíg egyedül találja magát a lakás előszobájában. Elköhögi lépteit az ajtóig, és mielőtt kinyitná, megáll, hogy meghallgassa a szám végét, amit neki dedikáltak az árnyak, akikkel az éjszakát töltötte.

Dúdolja

Whispering

Morning, keep the streets empty for me

Uncover our heads and reveal our souls

We were hungry before we were born

… és kilép.

A lépcsőházban Gabriela a lépcsőházra gondol, és megállapítja, hogy most a házban van, ahol lakik a lépcső. Reggel öt van, és a lépcső valószínűleg alszik ilyenkor, betonján surranó meztelen talpakról álmodik, földrengésekről és fényfoltokról, melyek felmelegítik hideg bőrét napsütötte reggeleken. Gabriela, hogy ne riassza fel a lépcsőt jól megérdemelt álmából, minden lépését a legnagyobb óvatossággal helyezi a testére, és lopakodva megy le a kijárathoz.

Miközben halad lefelé, az a benyomása, hogy érzi szuszogni a lépcsőt, hogy egy légzés ritmusára hintáztatja a blokk meddő levegője, visszanyeli az útközben felgyűlt undorát, és sápadt arca összetalálkozik az éjszakával. Gabriela az órájára pillant és behunyja egyik szemét, hogy láthassa a másikkal is. Rájön, hogy két óra múlva munkában kell lennie, és úgy dönt, hogy már nincs is értelme hazaugrani. Arra gondol, hogy egy hosszú séta jobban kitisztítja majd az agyát, mint egy fél óra alvás, hogy vesz egy ásványvizet, amit megiszik útközben, hogy a Csigák Dombja fele megy majd, hogy van még valami rágója az irodájában, hogy elsőnek ér be munkába és lesz elég ideje, hogy rendbe szedje magát a mosdóban, hogy megigyon egy kávét és elszívjon egy utolsó cigarettát, mielőtt szembe néz a nap első ismert pofájával.

Terve pontra van téve, valóban hibátlan, és Gabrielát kirázza a hideg az elégedettségtől. Már csak a háttérzene hiányzik. Előveszi zsebéből az ipodot, mint cowboy a tokból a pisztolyt, és elkezdi keresni a megfelelő albumot az élményhez, amit hamarosan át fog élni. Időközben ujjai egyik albumtól a másikig pörögnek, de egyik sem megfegfelelő, füleit az őt körülvevő, teljes csendre hegyezi.

Felemeli tekintetét és észreveszi. Tekintete botladozva szalad végig a köpésektől kicserzett cementen, sietős léptek és árva szemetesek közt, melyek repedéseiből fiatal fűszálak nőnek, átugrik az autókon, melyek türelmetlenül várják gazdáik ébredését, nekicsapódik néhány, az éjszakától megriadt tömbháznak, melyek csukott szemhéja mögött az élet takarók alá rejtőzik, és seggre esik improvizált kertekben, melyekben az elhunyt lakók szellemei farönkökön ülnek műanyag asztalok körül, és várják, hogy valaki végre nyerje meg a kártyapartit. Rágyújt, a mellére szívja a tekintetét és elkapja egy Neutral Milk Hotel érzés. Ujjai beütik i-n-t-h-e-a-e-r-o-p-l-a-n-e-o-v-e-r-t-h-e-s-e-a és elméje táncra pördül:

King Of Carrot Flowers Pts. 1-3

a buszmegállóban az emberek,

mint répa, nőnek a járdából.

túl rég óta várják,

hogy leszedjék őket,

szájukban kivirágzik a hallgatás.

egyesek a földre köpik,

próbálnak váltani egy-két szót valakivel,

mások lenyelik

a nap első pohár pálinkájával együtt,

megint mások belefulladnak,

észrevétlenül halnak meg a többiek között

és testüket az aszfaltba tapodják,

amíg nem marad más belőlük, csak a virágok,

melyekből az utcagyerekek születnek,

akik buszokban siratják a múltjukat

In the Aeroplane over the Sea

a nap megjelenik a tömbházak mögött,

mintha a lakosok cipelnék fel

lépcsőfokról lépcsőfokra,

a pincéből az égig.

az éjszaka szellemei elolvadnak

és lefolynak a kanálisokba.

az álmok téli ruhákban alszanak,

mint az összekuporodott hajléktalanok

a csatorna szájánál,

és az emberek elmennek mellettük,

lenézően bólintanak,

szégyennel telt tekintetüket a másik járdára fordítják,

hívják a mentőket, mert azt hiszik, haldokolnak

vagy csak egész egyszerűen odadobnak

egy lejt a fejük mellé,

pedig tudják, hogy úgyis cigire és italra fog elmenni.

az égen valahol elhalad egy repülő,

az utasai nem látják

sem a szellemeket, sem az embereket, sem az álmokat,

csak egy fehér felhőtengert.

Two-Headed Boy

gyalogosok lebegnek

a reggel fényeiben

mint torz magzatok

egy formalinos üvegben

várva hogy a nap

világra hozza őket.

Fool

elhalad melletted az élet

és mosolyogva rádköszön.

te nem ismersz rá,

csak értetlenül bólogatsz

és ügyetlenül böksz ki

a szádon egy jrgglt

próbálsz visszaemlékezni,

honnan a fenéből is ismered.

amikor végre leesik,

már túl késő

és már nincs is értelme

sem utána kiáltani, sem utána

szaladni.

Holland, 1945

mocskos vagyok, moss meg

látod egy autóra lerakódott porba írva

és olyan szomorúság ér utol, amilyet még sosem éreztél.

jön, hogy megöleld az autót, hogy hazavidd az öledben

és hogy megmosd egy műanyagtálban, mint egy új-

szülöttet. szemed sarkából meglátsz egy nőt, aki a válladra

teszi a kezét és megkérdi:

történt valami, kisasszony?

úgy tűnik, hosszú percek óta állsz a járda közepébe

gyökerezve, és bámulod az autót beesett arccal és

könnyes szemekkel. felemeled jobb kezed, az autóra

mutatsz és olvasod:

mocskos vagyok, moss meg

a nő forgatja szemeit, nálad valóságosabb dolgok

felé és tovább megy, te meg itt maradsz élve eltemetve

a lenézésének kátrányában.

Communist Daughter

a reggeli tömbházak benned érnek véget

és smink nélküli nőket árasztanak magukból, hajukban csavarokkal, mosatlan ruhákat, ételmaradékokat, kikapcsolt tévéket, borotválatlan, ragadós hajú férfiakat, vasalókat, vetetlen ágyakat, tegnapi újságokat, éhes gyerekeket, akik nem mostak fogat, háziállatokat, fekete-fehér fényképalbumokat, lehúzatlan vécéket, kimondatlan szavakat

a sötétségedbe.

Oh Comedy

szétvet a húgyozhatnék és elbújsz egy papucs-dacia mögött

ropog a térded ahogy egy tócsa fölé kuporodsz

és hangosan beleereszted.

figyeled ahogy egy csikk lovagol a hullámokon, amiket csapsz,

és számolod a cseppeket, amik a seggedre spriccelnek,

zajt hallasz, felemeled tekinteted,

valahol közted és az ég között egy anyóka

lenéz rád és motyog valamit.

összeszorítod magad, próbálsz megállni

de a sugár túl erős és átengeded magad az akaratának,

mint egy gyerek, akit óra közben ér utol.

aztán az az érzésed, hogy az anyóka rád mosolyog,

hogy érti a helyzeted, hogy ő is olyan mint te, hogy a nagyanyád,

az anyád, a nővéred, hogy mindezek együtt, hogy összeköt titeket – mi is?

egy női szolidaritás ami átível időn,

téren és a pillanat nevetségességén, amíg látod

a nagyanyó ajkait kiélesedni

és hatalmas csula zuhan feléd.

hideg van

és valahol távol még mindig ondó fedi a csúcsokat.

Ghost

az autókban a sofőrök ugyanennyi

motoros üvegbe zárt pillangó

várják hogy a nap egy minél

előnyösebb pózba szárítsa őket

[untitled]

beszállsz a liftbe és becsukódik körötted.

megnyomod a 17-s számot, várod azt az érzést,

induláskor, amit ezúttal biztosan

képtelen lesz lenyelni a gyomrod,

de nem érkezik.

megnyomod még egyszer és még mindig semmi.

észreveszel egy piros, villogó gombot, amint azt írja

overcrowded

a gondolat, hogy lehet, hogy ilyen durván elhízz,

felforr az agyadban, majd hirtelen kihűl,

amikor a lift tükrébe nézel, és meglátod

az összes halottadat körülötted.

látod nagyanyád, ahogy a daganatát a jobb kezében tartja

és a ballal simogatja, mint egy elkényeztetett macskát,

apádnak a torkában ver a szíve és fél, hogy lenyeli,

nagyapád, aki már nem tudja, hogy hívnak,

és úgy remeg, hogy az a benyomásod, hogy táncol,

és látod Kafkát, a kandúrod, ahogy férgeket hány, miközben dorombol.

kiszállsz a liftből és hagyod, hogy az ajtók rájuk csukódjanak.

nézed, ahogy piros számok jelennek meg és tűnnek el 21-ig,

majd elindulsz a lépcsőn.

Two-Headed Boy Pt. 2.

Gabriela felmegy a lépcsőkön és fokozatosan a fejébe száll az undor. Végre elér a munkahelyére, és a tüdeje egy haláldalt fütyül az őt körülvevő csend közepébe. Körbenéz és csak porszemeket lát, ahogy lebegnek a nap sugaraiban ott, ahol máskor emberek réseken préselik át az agyuk. Egy székre ül az üvegfal elé, amin keresztül a reggeli nap elárasztja a termet és tekintete fáradtan a városra zuhan, miközben Jeff Magnum a fülébe üvölti:

Two headed boy she is all you could need

She will feed you tomatoes and radio wires

And retire to sheets safe and clean

But don’t hate her when she gets up to leave

Olyannak látja a világot, mint egy szájat, amiben emberek nyüzsögnek, baktériumok a nap nyálában, a tömbházak, mint a város aszfaltjába döfött fogak, és minden ablak szuvasodás, amin keresztül láthatod az embereket, amint felzabálják a cementbe zárt életüket. Egyik, saját metszőfogába ásott szuvasodásból Gabriela a világ szájába néz, és figyeli, ahogy a város lassan-lassan lecsúszik a föld torkán – de itt a zene véget ér a füleiben, és egy emberi árnyék halad el az ablak előtt. Gabriela az üveghez siet: lent, a járdán egy kettészakadt férfi, aki éppen a száj égboltjából zuhant ki.

ANDRÉ FERENC fordítása

Robert G. Elekes Brassóban született 1985-ben. A szebeni Lucian Blaga Egyetemen doktorált romániai német irodalomból. A brassói Transilvania Egyetemen és a marosvásárhelyi Sapientia egyetemen tanít irodalmat és műfordítást. Első kötete 2015-ben jelent meg aici îmi iau dinții-n spinare și adio címmel a Tractus Arte kiadónál. Számos díj kitüntetettje, a Dactăr Nicu’s Skyzoid Poets irodalmi kör alapítója és vezetője.