.svg)
A 15. Kolozsvári Magyar Napok programsorozatának keretein belül nyitották meg Szentes Zágon Gyár című fotókiállítását. Augusztus 21-én délután öt órára gyűltek össze az érdeklődők a Herepei-ház dísztermébe, mely a hét folyamán állandó otthont biztosít majd a fényképeknek.
Karácsonyi Zsolt, az alkalom házigazdája a Helikon képviseletében köszönti az egybegyűlteket, különösen a Szentes Zágon-rajongókat, majd elmondja, miért is olyan különleges ez az alkalom. Egyrészt Szentes Zágon és a Helikon kapcsolata igen régi, kiállításai gyakran válnak illusztrációvá a Helikon különböző tematikus lapszámaiban, másrészt a helyszín is sajátos többletet teremt, hiszen korábban éppen ebben a tavaly felújított díszteremben dolgozott Zágon. A képanyag kapcsán Karácsonyi Zsolt elmondja, hogy mindig izgalmas kérdés, hogy a képanyag, annak komolyabb és játékosabb elemei miképpen kerülnek összhangba egy-egy lapszámmal. A Gyár tematikus szám esetén a főszerkesztő kezdetben komoly, derűs és nosztalgikus szövegekre számított, s a mai fogalom, a minket körülvevő, általunk fogyasztott mechanikus gépezet helyett túlnyomó többségben a régebbi, gyermekkori gyáremlékek kerültek előtérbe. Mielőtt Demeter Zsuzsa szintén saját emlékeket idéző méltatására sor kerülne, Karácsonyi Zsolt köszönetet mond az IKE-nek a helyszín biztosításáért, a Szabók bástyájában működő múzeumnak az állványokért, valamint további tervekről és terekről szóló ötleteket is felvet.
A fotósorozat Szentegyházán, Demeter Zsuzsa szülővárosában készült, így a fotók és a gondolatai, emlékképei kapcsán hatványozottan igaz, hogy a gyár nemcsak nosztalgiát kelt, de bennünk is van. Az általa felvillantott emlékek elől lassan elszáll a füst, láthatóvá téve a múlt század családi képeit, a kormos nyolcórákat, azt, ahogyan épül a szocializmus. Ezekben az emlékekben a szocreál miénkje (vagy övéké?) az enyémmé válik: „az én gyáram harangszó”, „az én gyáram lépték a tájban”, „karácsonyi narancs”, „határtalan fennsík”. Szentes Zágon fotói talán mindenkinek ezt az én-gyáram élményt nyújtják: az ember hiánya ezekről a képekről feltűnő és hangos. A hiátus felkiáltójele a képeken hol drótok kaotikus halmazává görbül, hol egy kémény vagy vasbeton fal vonalává egyenesedik. A fekete-fehér képek az óparókia freskómaradványai előtt és alatt eklektikus kontextust eredményeznek: az egykori tanácsterem képtöredékei az egykori gyár részleteivel az emlékezet töredékezettségét, a saját, egyéni emlékezetté olvasás lehetőségét nyújtják.
Karácsonyi Zsolt a végszó lehetőségét Zágonnak adja, aki szűkszavúan köszöni meg a Helikonnak a lehetőséget, hagyva, hogy szavai helyett a képek beszéljenek. Vagy beszéltessenek. Emlékekről, narancsokról, elsőáldozásról, vacsoraasztalokról, hatórai sípszóról.
