Frici és Firsz (Prózák)

Frici és Firsz

‍

Ábrándos szürkület osonkodott a nyírfaliget felől a délorosz sztyeppén, toportyánok toporogtak türelmetlenül már a holdra várva, amikor több ezer mérföldre onnét felragyogott a nap a fenyőkkel tarkított, meredélyekkel meredő és hegyekkel körülvett szittya kastélyra, pontosan a Gyömbérek ősi fészke felett egyenesen, azaz merőlegesen. A csillámpala tetejű tornácról, pónikkal cicázva parolázott elő Gyömbér Elemér őőrgrófsága, aki a primogenitúra folytán a Gyömbérek garnitúrájából az első és egyben utolsó sarj volt széles e vidéken. Bár sovány alkatú volt, mondhatni csenevész és csökött, mégis rácáfolt a korabeli nemesség habitusára: fiatal kora ellenére egészségtől duzzadt az arca, apetitusában hiba nem volt. Ha már az értelem nem is, de a jó hegyi levegő tükröződött a szemében. Mindezek folytán s egyben következményeképpen nem volt honnan sejtenie, hogy pikareszk készül, melynek nem ő lesz a főszereplője, de elengedhetetlen, akár az evetkék tánca makkhulláskor. Az evetkéket még Báthory Zsigmond őfejedelmsége telepítette, amikor lemondott a fejedelmi címéről, hogy legyen egy kis szórakozása. Kérdezhetnénk, hogy akkor ki a fene ásasson elő hősként a havas, sziklás televényből, ám szerencsére éppen akkor fordult be az udvarra a Spanyolhonból Németalföldön át érkező, messze földön híres csavargó, Pikáró Marci, mizerábilis, dancs ruhában, panyókásan, de nemigen exkuzálva magát a kakukkolásért, amit nemrég tanult.

Idősebb Gyömbér Elemér és Gyömbérné Makkfalvi Etelka éppen a reggeli rorátén buzgólkodtak, így a kis Elemérre hagyták a háztájat és a cseresznyést, mint utóbb kiderült, ez igazából meggyeskert volt. De nem hagyták teljesen egyedül kvázi exlex Elemérkét, hiszen zsiványok mindig akadtak arrafelé. Frici, az öreg szolga mintegy póznaként strázsált a régi pompák és kariatidák emlékére. A seregélyeknek nem szólt senki, hogy a meredélyekkel meredő sziklás földben nem terem a szőlő, így jókora csapatban dézsmálták a szőlőnek hitt gyümölcsöt. Az udvaron pávák pávállottak, mert igen meleg volt augusztusban. Széttárt legyezőjükkel elfedték a spanyol és németalföldi vándorutakon edzett koszos vándorlábat, így nem volt akadálya a felvételi beszélgetésnek. Pikáró Marci elég bátor és furfangos volt, hogy egy kisgyereket meggyőzzön rátermettségéről, aki éppen bömbölve abajgott afelett, hogy seregélyek attakírozzák a termést, mit tegyen a festői, ámbátor szülői háttér nélkül?

Marci bemutatkozott, elővette a nála kétszer nagyobb parittyáját, kért egy kis döblecet, majd azt majszolgatva, termetes galacsinokat gyúrt és kilőtte a seregélyekre. A szerencsétlen madarak sorra bucskáztak le a fákról, teli beggyel senki ne repüljön! Marci végül mindet expatriálta a meggyeskertből. A döglött madárszőnyeg látványára tértek haza Gyömbérék, a reggeli ájtatosságból feleszmélvén konstatálták a helyzetet, és rögtön egy zacskó arannyal jutalmazták Marcit, marasztalván őt házitanítónak. Ám Marcit hajtotta az újabb kaland vágya, szabódott egy kicsit, aztán felkiáltott: „Na, itt már boldogultam, megyek tovább.”

Firsz, Frici orosz ikertestvére békésen szunyókált, álmában seregélyek zúgtak el, ott, ahol az a négy folyó, úgysem történik semmi, amíg nem történik semmi a nagy orosz pusztában ugyanúgy, mint a meredélyes fenyves alján. Nem is történik semmi, Firsz álmában filozofálgat egy kicsit, hogy vajon Firsz álmodja Fricit, vagy fordítva, de voltaképp minden olyan, mint egy morotvába süllyedő régi bútordarab, leginkább kaszten.

‍

‍

Lilian másodszor

‍

A tetétleniek azóta éltek izgalomban, amióta megtudták, hogy az amerikai fogyókúrareklám-filmcsillag tánckarával lépett fel Budapesten, és lenyilatkozta a Hírlapnak, hogy egy hajdúsági településen venne kastélyt, letelepedés céljából. Nyáry Lajos tanító járatta a fővárosi napilapot, rögtön kapcsolt, hogy e két feltételt csakis az ő községük teljesítheti. Kastélyuk is van, a Hajdúság is stimmel.

A hírt aztán már teljes bizonyossággal közölte az iskolában, a szülői értekezleten, mintegy hírharangként és helyi intellektus szerepéhez illőn.

Igazából négyen voltak helyi intellektusok: a tanító, Geszterédi Ödön fiatal földbirtokos, Domonkos Keresztély, a tiszteletes, és Bubi, az állatorvos. Hetente összeültek kártyázni a tiszteletesnél, aki az ördög bibliájától ugyan távol tartotta magát, ám a társaságot szerette. Néha bekapcsolódott a társalgásba és közmondással zárt le egy-egy partit, jelesül „Ad maiorem Dei gloriam”, „Nulla dies sine linea” és hasonló bölcsességekkel. Bubi ilyenkor legyintett.

A tetétleniek joggal feltételezték, hogy a művésznő a déli személlyel érkezik, mivel kocsival lehetetlen megközelíteni a falut, és a helyi vicinális Ladányból délben érkezik, este pedig retúr. A napot ugyan nem tudták, de joggal feltételezték, hogy csak szombaton érkezhet egy ilyen híresség. A község apraja-nagyja ünneplőbe öltözött, és mindenki kivonult a vasútállomásra. Az állomásfőnök végre a helyi intellektusokhoz csatlakozhatott erre a rövidke kis időre, ennek örömére kifényesítette forgalomjelző tárcsáját. A tetétleniek csak peronkakasnak hívták a háta mögött.

Mindeközben Báró Magdika Liliom nagymamájához indult látogatóba. Most először engedték el egyedül, lévén, hogy betöltötte a tizennyolcat. Forró júliusi nap volt, kalapját mezei virágcsokorral ékesítette, amit időnként vízzel spricckolt, hogy frissen tartsa megjelenését, hátha találkozik valami hetyke bajszú, fess földbirtokossal, akiről nagymamája mesélt. A nagymama, Báró Matild Viola bízott a véletlenekben.

Nyáry Lajost jobbról Geszterédi Ödön, balról Bubi kísérte, előttük a fekete ünneplőbe öltözött tiszteletes vezette a tetétleni menetet. A tűzoltózenekar már a helyszínen melegített, mindenkiről patakzott a verejték.

Magdika szőkén, üdén szállt le a vonatról. A peronkakasnak csúfolt állomásfőnök ünnepélyesen felemelte kifényesített forgalomirányító tárcsáját, és megadta a jelt a zenekarnak. Nyáry Lajos kezében szorongatott egy újságcikkből kivágott fényképet, izzadt tenyerétől a fecni rég átnevesedett, a gyönyörű arc elmosódott. Csak a szőke fürtök stimmeltek, ennélfogva minden stimmelt.

Magdika Liliom nem jött zavarba. Kecsesen lépdelt a bizottság elé a Radetzky-mars taktusaira. A tanítótól átvette a kornyadozó labdarózsacsokrot, majd belekarolt Geszterédi Ödön felkínált karjába. Ad perpetuam rei memoriam.

‍