Franz (esszé Márton Evelin fordításában)

Amikor Franzra gondolok, a sok-sok év ellenére, amelyek úgy sorakoznak mindkettőnk életében, mint gyöngyök a füzéren, nem bírok nem úgy emlékezni rá, mint olyan valakire, aki a szemem láttára töltött be egy bizonyos életkort. Láthatják, ódzkodok kimondani az évek számát, mert az nem felel meg az ő belső életkorának. Most is felsejlik előttem egyszerre kimért és gyerekes alakja az Echinoxnál, a szakavatott értelmiségi és a bármiféle csínytevésre azonnal kész lurkó aurája valamely szobában, amelyet a római temető fölé hevenyészett módon épült, lepukkant házak valamelyikében bérelt, vagy különféle kocsmákban, munkatársak által körülvéve. De még inkább látom a Dacia Könyvkiadó szerkesztőségében, az asztalánál ülve az irodájában (amelyen keresztül kellett haladjak, hogy eljussak az enyémbe), kéziratok fölé hajolva, ahogy időnként az orrán keresztül bosszúsan fújtat, máskor meg gyér szakállát simogatja, félretolja a kéziratot, török kávét készít sajátos stílusában (a kávét egy apró szitán szűrte át, a zaccot meg a szemeteskukába dobta, az őrületbe kergetve ezzel a takarítónőt), és azt hosszasan kortyolja. E’ van, mondta, az utolsó időszakban mosolyogva és a kor egyik híres politikusát utánozva, aki eljött, hogy megrángassa a fülünket az egyik „plenáris” ülésen, és aki képtelen volt tisztán kimondani, hogy: ez van.

Mivel a szerkesztőségre (felsőbb akaratból) ráerőltették a jelenléti ív vezetését, és 7 órától délután 3 óráig tartott a munkaidő, nagyjából négy óra kéziratolvasás után (a jókat szívesen olvastuk, a legtöbb galibát a rosszak okozták, mivel válaszolni kellett az írásra teljesen alkalmatlan illetőknek, akik nem tudták vagy nem akarták elfogadni azt, hogy vagy nincsen amiről írjanak, vagy tehetségtelenek) összenéztünk, és elhúztunk az „Alszerkesztőségbe”, hogy kissé kimossuk a szemünkből a sok hülyeséget egy-egy sörrel vagy vodkával, ritkábban pancsolt pálinkával. „Már megint kőolajat iszunk”, jegyezte meg egyik-másik kolléga, aki szintén a világ jobb megértésére törekedett. Persze sok üres beszéd elhangzott akarva-akaratlanul, de igen ritkán esett szó azokról a szerzőkről, akiket pihenni hagytunk a saját kéziratukban (egyeseket örökre), mások értékéről, avagy értéktelenségéről, akik majd később a nyomdászok és szedők figyelmének örvendhettek. Mielőtt a délutáni műszak kürtje felharsant volna, visszatértünk a szerkesztőségbe, hogy a főnökség óvó vagy megrovó tekintetének örvendezhessünk, és időnként, igaz, ritkán, folytattuk aztán a kiruccanást, másfelé. „Szeretem, hogyha van előttem egy pohár valami, amikor írok” – mondta Franz, és egyetértettem vele, mivel ugyanazt a módszert alkalmaztuk, ami kiállta az idő próbáját.

Az évek persze teltek, és megérkezett 1989, már az ősz elején elvesztettük a türelmünket, és vártunk, akárcsak a többiek. „Megbukik? Muszáj. Ez nem mehet tovább!” Franz a szakállát simogatta, nem kételkedve, hanem inkább annak a színésznek a nyugtalanságával, aki tudja, hogy milyen lesz a darab vége, de már nincsen türelme kivárni az utolsó replikát, amelyik után végre lezuhan a függöny.

Ez volt az az év, amelyben a remény megfiatalította. Megpróbált a pillanat bizonyos hívásaira válaszolni, de gyorsan ráeszmélt arra, hogy a cinkelt kártyás játszmákkal nem tud mit kezdeni, és hamar feladta, mint ahogyan feladta hozzáértő szerkesztői munkáját is, amely pedig rövid időn belül számos hazai német szerző megjelenését eredményezte. Utolsó pillanatig sem volt meggyőződve arról, hogy Németországba távozása tényleg a jó lépés-e. Mindenképp, egy olyan csomaggal indult útnak, amelyben, mint Iván tarisznyájában, több megszelídítésre és szétszálazásra szoruló ördög volt, mint jóbarát. Egyike maradtam azoknak (sokaknak, keveseknek?), akik végigkísérték gondolattal és emlékekkel az élet és az irodalom ezen értékes költőjét. S hogy meg ne feledkezzek róla, mielőtt elment, rám hagyott egy többfunkciós bornyitót, hogy rá emlékeztessen azokban az években, amikor nem aludhatunk a fülünkön; illetve sok bánkódást amiatt, hogy a tér és az idő mindig kegyetlenül bánik az Emberekkel.

‍