Forgat az egész osztály

A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó, film, média szakának mesterképzős hallgatói 2018-tól ki tudja, meddig a posztmodern attitűd egy kristálytiszta formáját gyakorolják: főhajtással újraforgatnak egy rég elveszett filmet, egyidejű re- és dekonstrukciós szándékkal, öndidaktikai és teremtő céllal. Ma 2024-et írunk, a forgatás még nem lezárt. A közönség a munkafolyamat több változatát láthatta már, viszont az erőfeszítés megérdemli, hogy a neki-nekilóduló haladás mérföldkövei mentén írásos nyomot helyezzünk el.

A történet nagy kerete két szálon fut, a múltban és a jelenben, és mindkettő lezáratlan. Előbb nézzük a múltat. A Drakula-feldolgozások első ismert példája a Friedrich Wilhelm Murnau rendezte Nosferatu, eine Symphonie des Grauens (Nosferatu – A borzalom szimfóniája) expresszionista horror 1922-ből, amely a Bram Stoker-regényt adaptálta. Van itt azonban egy erdélyi-magyar csavar, ugyanis a Nosferatu előtt egy évvel, 1921-ben Lajthay Károly marosvásárhelyi születésű színész-rendező elkészítette a Drakula halála c. némafilmet, amelyhez forgatókönyvet maga írt, és amelyben – egyes értesülések szerint – Kertész Mihály (Michael Curtiz) segédkezett. Az 1448 méter hosszú, négyfelvonásos film külső képeit Bécs mellett, a belsőket a budapesti Corvin filmgyár műtermében vették fel, a főbb szerepekben Paul Askenas, Lux Margit, Kertész Dezső, Thury Elemér, Lene Myl. Mindez a korabeli szaksajtóból derül ki. A film azonban elveszett, három standfotón kívül nem tudni, hogyan nézett is ki valójában.¹ A történet múltbeli befejezetlenségét tehát az adja, hogy a kutatás egyelőre még nem tárta fel teljesen a keletkezéstörténetet, a film, illetve valamely részlete sem került még elő.

Izgalmas fordulat következik. 1924-ben megjelent egy azonos című „fantasztikus filmregény” a temesvári születésű Pánczél Lajos újságíró és filmesztéta tollából, és ma is olvasható. Feltételezhetően a film vagy a forgatókönyv maga szolgáltatta az alapanyagot, avagy éppen fordítva, a Pánczél-regény egy korábbi változatát használta Lajthay. Pánczél műve tehát maga a megszövegezett mozgókép.

Ezzel pedig eljutottunk a jelenbe. A Lajthay-film egykori létezése szakmai berkekben köztudott volt, hogy távolabbi példával ne éljünk, Szántai János írt a Helikonba 2009 szeptemberében a Tod Browning és George Melford által párhuzamosan forgatott Drakulá(k)ról kritikát, amelyben értekezett a Lajthay-filmről. Pánczél könyvét pedig valamikor 2013-ban vagy előtte fedezték fel a Sapientia diákjai az Országos Széchényi Könyvtárban, és kerekedett belőle bohózatnak is beillő, harsányan röhögős felolvasóest a 13. Filmtettfeszten. A kettő összekapcsolásának ötlete – tehát a regény alapján egy remake elkészítése – Lakatos Róbert filmrendezőtől származik, aki rendezést, operatőri ismereteket, filmnyelvet és hasonlókat oktat az egyetemen. Kezdeményezése műhelyt teremtett, a termék pedig iskolafilm, ha létezik ilyen, a részt vevő diákok a forgatás minden szakmai szerepében feladatot látnak el, rendeznek, celluloidra forgatnak, előhívják a filmet, vágnak, különfélékben segédkeznek. Úgy tudnak celluloidra forgatni, hogy két orosz és egy francia gyártmányú 16 mm-es felvevőgéppel rendelkeznek, amelyeket a tanár szerzett be a kolozsvári bolhapiacon.

Elveszett némafilmről remake-et készíteni nem új keletű szokás Kolozsváron, gondoljunk csak a Hatházi András által rendezett Tetemrehívásra 2003-ból. Míg azonban ez rövid, 16 perc csupán, a Drakula halála egész estés alkotás.

A 15. Kolozsvári Magyar Napok keretében a (nem teljesen kész) filmet két alkalommal is levetítették. Az első, Tranzit Ház-beli vetítésen élő zene szólt, jelen voltak az alkotók, és a már végzett, valamint a még tanuló diákok beszámoltak a forgatás során tapasztaltakról. Lakatos Róbert az ötlet első körvonalait osztotta meg, a diákok pedig egymásnak adva a mikrofont feltárták a folyamatot, többek között például az éveken át, hosszú szünetekkel készülő jelenetek kontinuitási problémáit (a használt és visszaadott kellékek újrabeszerzésének akadályát, a vizuális elemek korábbi állapotú rekonstrukciójának dilemmáit, mint például a smink) és azt az önfegyelmi elemet is, hogy a nyersanyaggal kíméletesen szükséges bánniuk, tehát többet próbálnak, és keveset, de jót forgatnak, mivel a rendelkezésre álló celluloid véges. A jeleneteket alaposan előkészítik, majd forgatás közben a világításnak, a beállításoknak, a színészek játékának az akadálymentes felvételhez mind klappolnia kell, akárcsak a filmkészítés hőskorában. A szalag tekerésének ütemét metronómmal állítják be. A készülő némafilm ősei legjobb hagyománya szerint, a klasszikus elemek beépítésével forog, de nyilván kissé továbbgondolja azokat, a narratív elemeket némileg frissíti, a mai nézők befogadói készségére alkalmazza őket – ami legfőképpen az álorvosok jelenetében szül erős vizualitást. Mint tudjuk, a némafilmek sosem voltak teljesen némák, mindig is kaptak zenei kísérőhangot, és a Drakula halála sem kivétel, a hangzó hangulati betétek Miquèu Montanaro francia-okszitán zeneszerző művei, hegedű, harmonika és fuvola összjátéka (a Tranzit Ház-beli vetítésen Gyárfás Renáta, Móser Ádám és Haáz Márton előadásában).

A Lajthay-film cselekménye eltér Bram Stoker Drakulájáétól. Főhőse Mary Land, akinek vőlegénye van és édesapja épp haldoklik az elmegyógyintézetben, ahová a lány ellátogat. Bent találkozik „Drakulával”, voltaképpen egy volt zeneszerzővel, aki magáról azt állítja, hogy Drakula, és már ezer éve él és örökké élni fog. Magukat orvosnak kiadó betegek Maryt lekötözik és igyekeznek „megműteni” a szemét, de a lány segélykiáltására ápolók jelennek meg és a két őrültet elvezetik. A kimerült Mary a szanatóriumban tölti az éjszakát, álmában Drakula elrabolja, várkastélyába viszi, és ott egy ijesztő nászünnep keretében feleségül próbálja venni, de Mary egy keresztet maga elé tartva megszökik. A végét nyitva hagyjuk, mivel a film – a „work in progress” felirat alapján – sincs még készen. A Sapientia műhelyében a forgatókönyvből, mivel feleslegesnek érezték, kiírták a vőlegényt, minden más viszont őrzi a filmregény fordulatait és hangulatát. Drakulát Pálffy Tibor, Maryt Molnár Enikő alakítja, a külső helyszínek Kolozsvártól Válaszútig és Mérától Vajdahunyadig cserélődnek, a belső jeleneteket stúdióban, gótikus ebédlőteremben, a Tranzit Házban és egyéb helyszíneken forgatták. A cselekmény fejezetekben bontakozik ki, amelyeket más-más diákok rendeztek, az operatőrök is változtak, a többiek pedig rotációban a segédfeladatokat kapták. A némafilmi elbeszélésforma pompás gyakorlat, kitűnő alkalom arra, hogy a filmkészítés leglényegesebb alapja rögzüljön. Remek móka tehát, és kemény munka egyúttal, így az iskolafilm nem csupán betölti didaktikai szerepét, de gondoskodik róla, hogy olyan szakmai fogások rögzüljenek a stábban, amelyeket további munkájuk során haszonnal alkalmaznak majd.

A százvalahány éve indult történet tehát azzal folytatódhat a jövőben, hogy javul az erdélyi magyar film értéke. Múlt és jövő bravúros összekapcsolása mellett egy pedagógus a jelenben ennél többet talán nem is kívánhat.

Jegyzet

¹          Minderről remek összefoglalót közölt Farkas Jenő A magyar Drakula címmel a Filmvilág 1997 (40. évf.) 12. lapszámának 34–37. oldalain.

‍