.svg)
Gabriel Chifu regénye a választott témával és a kiadás sikerével a múlt évtized alapművévé válhatott volna a román nyelvű irodalomban. Igaz, hogy megjelenése után elnyerte az év könyve címet, ami nem kis dolog, de én ennél többre gondolok. Terjedelmétől függetlenül akár irányjelző alkotásról beszélhetnénk, ha a szerző nem a könnyebb utat választja.
A fél évszázadot átfogó cselekmény az ország déli részén zajlik, valóságos és képzeletbeli városokban. Ez utóbbiakat valószínűleg az író az általa jól ismert településekről mintázta, beleértve netán szülővárosát is, hiszen érezhetően élő helyszíneken zajlanak az események.
A szereplők esetében, bár részben, egész biztosan szintén valódi személyek voltak a modellek. Sokféle emberrel találkozunk, jellemzésük többnyire meggyőző. Az első közülük Valentin Dumnea, aki fokozatosan felszívódik, de mégis végig jelen van, hiszen az ő lejegyzései jutnak el az olvasóhoz. Az epilógusban méltatlankodik is az önmagát a történet szellemének nevező jelenség, hogy a krónikás nem eléggé hűséges az elhangzottakhoz. Mert az igazi mesélő, aki tíz fejezetben mondja el azt a történetet, amelyre az oknyomozó Dumnea kíváncsi, az Baltazar Dumitrescu nyugalmazott tanár. Ő a világból réges-régen (egész pontosan 1945 óta) kiábrándult, elfásult, az alkohol támaszát kereső hétköznapi ember. Viszont mint a teljes eseménysornak a legapróbb részletekig menő ismerője, amihez hozzáadódik a bőven száz év feletti kora, mitikus alakká lép elő.
Másik két szereplő Octavian Cadar és Damian Bordea, akik a jó és a rossz megtestesítői. Az opportunista Bordea története érthető és tulajdonképpen hiteles. Láthatjuk, amint a középiskolás kort éppen csak elért fiúban már erőteljesen gyökeret vert az akarnokság, a végtelen hiúság és a becsvágy. Sorsa akkor csúcsosodik, amikor a börtönben teljesen kivetkőzik emberi mivoltából. Cadar esete jóval összetettebb, és nem derül ki a történetből, hogyan jutott oda, ahova. Ugyanis az, amire ő képes, hogy a legkegyetlenebb körülmények között is megtartja méltóságát, kivételes lelkierőt feltételez. Ennek az eredetéről, Bordea kegyetlenségétől eltérően, a börtönbeli viszonyok nem adnak kielégítő választ. S ha már a szerző – azzal együtt, hogy Cadartól függetlenül említi Corneliu Coposut –, bár részben egyértelműen ennek a történelmi személynek a jellemzőivel ruházta fel a szereplőjét, akkor abból is ízelítőt nyújthatott volna, honnan származott ez a politikus esetében valóban létezett, rendkívüli tulajdonság. Ez az út, a lelkiekben a végsőkig való megerősödés sokkal bonyolultabb annál, mint amit a történet érzékeltetni tud. Ettől függetlenül Octavian Cadar nagyon életszerű szereplő, mint ahogy Vera Stănescu is az.
Vera szépsége, érzékisége, életszeretete szinte átégeti a könyv lapjait. Igazi hús-vér ember, aki szeret és akit szeretni kell. Személyében az író sikeresen megmutatja, hogy az igazi nonkonformista, saját fejével gondolkozó nő mindig létezett, csak a kommunisták képzelték azt, hogy mindenkit egyformán jellegtelenre lehet darálni. A könyvben szereplő nők erős egyéniségek. Ilyen Vera mellett Dumitrescuné is, aki egymaga tartja kézben a teljes háztartást, hiszen férje az eszmék világában és az alkohol nyújtotta lebegésben él. A maga szelídségével, Octavianban megbízható társra találó Constanța Cadarnak rendíthetetlen a férjébe vetett bizalma. Nem fél a külvilágtól, a hatalom embereitől, egyedül a férjét félti, amire hol egy súlyos baleset, hol az állambiztonság emberei adnak bőven okot.
A többi szereplő másodvonalba kerül. Mihai Deleanu pszichiáter neve azért emelkedik ki közülük, mivel ő az, aki egy rejtély megoldására kéri fel az újságírót, amivel aztán beindul a tulajdonképpeni történet. A másik ilyen szereplő az az építkezésvezető mérnök, aki felismerve Cadar értékeit, mentesíti a kíméletlen munkától, támogatja abban, hogy felsőfokú tanulmányokat folytasson. Szerepelnek még ivócimborák, besúgók, osztálytársak, vakációzó gyerekek, tanárok, állambiztonsági tisztek, börtönőrök, orosz katonák.
A téma, a regénybe foglalt évtizedek izgalmas történetté kerekednek. 1940 és 1990 között sok olyan történt Romániában, ami hatással volt a teljes társadalomra, ami újból és újból felforgatta az emberek életét. Ilyen szempontból, melyhez hozzáadódik a főszereplők és a helyszínek életszerű leírása, magvas kötetet tart a kezében az olvasó. Az viszont az első néhány oldal után kezdett foglalkoztatni, hogy tulajdonképpen melyek a kritériumai az év könyve cím elnyerésének. Valahogy úgy képzelem, hogy abban a szegmensben, amelyre a díj szól, a nyertes alkotásnak minden téren egy bizonyos színvonal fölött kell állnia. Itt időnként a fogalmazási stílus kívánnivalót hagy maga után. Először akár fordítási hibának is nézhető ez a felületesség. A román nyelvű szöveg elolvasása után viszont világossá válik, hogy a fordító hű volt az anyaghoz. Érdekes, az alapkiadásban nem ennyire szembeszökő az írói gondatlanság. Úgy tűnik, a román nyelv megengedőbb ilyen szempontból. A könyv eredeti változata sikeresnek mondható, hiszen már raktáron sincs belőle, csupán a könyvtárban találni egyetlen, helyben olvasható példányt.
A sikerhez egész biztosan hozzájárult a színesség, változatosság. Az író például a Mi lett volna, ha? játékba is belemegy. Igaz, csupán egy szempillantásnyi időre. Nem járhat el másként, hiszen azzal, hogy Octavian Cadart megteszi az 1992-es romániai elnökválasztás győztesének, egyszerre két olyan kaput is megnyit, amelyből legalább az egyik a semmibe vezetne. Az író maga jelöli meg történetének kezdeteként 1989 decemberét, és innen a mesélés visszafelé történik 1940-ig. Tehát legfennebb utalásként jelenhetnek meg a romániai politikai rendszer bukása utáni események. Másrészt, ha az említett vonalon haladna tovább, a regény teljes fikcióba csapna át. Annyi üzenete azonban a kitalált részletnek van, hogy bő negyvenéves terror után az ország valami jobbat érdemelt volna, mint ami 1990 után következett. Ott történhetett volna meg, amit a könyv címe is sugall, azaz a végpont, és újra, amiből csupán pont, és új bekezdés lett. Ezek a politikai utalások nem véletlenek és beleillenek a történet egészébe, hiszen a teljes regényt átszövi a politika. Nem mint főtéma, hanem olyan keretként, ami meghatároz mindent.
A könyvben helyenként jelen van a filmszerűség. Nem arra gondolok, amit a szerző is említ az Epilógus helyettben, hogy a fejezetek sorozatával esetleg egy visszafelé forgatott vetítést látnánk. Hanem különböző részeken – mert ilyen szempontból nem egységes a történetmesélés – a leírások, az események ecsetelése egyértelműen filmes hangulatra emlékeztet. Ez adódhat a szerző látásmódjából, a képekben való gondolkodásból. De abból is, hogy a regény bizonyos eseményeit olvasmányaiból, netán filmekből ismeri. A képszerűség egyébként is jelen van, egyértelműen kiviláglik, hogy Chifu nagyon otthonosan mozog az ország déli részén, a Duna mellett elterülő világban.
Összességében a könyv témája izgalmas, de nem túlságosan eredeti. A második világháborúval kezdődő romániai történelem meglehetősen ismert. Ma már a kommunista börtönvilágé is, az azt túlélők tollából. A szereplők többnyire hétköznapi emberek. Mégis, olvasmányos és érdemes kézbe venni a kötetet. Talán a változatos eseményeket bevonó, az ember reménykedéséhez hasonlatos bőséges napfény miatt? Netán a női szépség felmagasztalása miatt? Vagy annak okán, hogy mindig akadtak példaértékűen tartásos emberek, mint amilyen a regénybeli Octavian Cadar is? Bármint legyen, nagyon fontos, hogy az önmagában is érdekes mesélésnek van egy gerince, egy tengelye, amelyre szépen épül a történet. Ezen a tengelyen hosszan folyik végig egyfajta fény, amely olyan idők bugyrába is behatol, amikor a tartós sötétség telepedett Európa innenső sarkára.
Végezetül nem lehet eltekinteni attól, hogy a román nyelvű kiadásban a hátsó előzéklap előtt tartalomjegyzék található. A magyar fordításból ez hiányzik. Mivel ez utóbbi egyébként hűen követi az eredeti felépítését, valószínű, hogy olyasmiről van szó, amire jobban oda kellett volna figyelni. Az is a kötet szerves része.
Gabriel Chifu: Végpont, és újra. Fordította Koszta Gabriella, Kalligram–Bookart, 2022.
