Folytonosság és elmozdulás

Nem csalódnak Markó Béla hű olvasói (remélhetőleg sokan vannak), amikor belelapoznak az idei Markó-verseskötetbe, amely Autóbusz Kufsteinba címmel jelent meg a Kalligram Kiadónál, Hrapka Tibor megszokottan szép, gyönyörködtetően ízléses könyvborítójával és grafikai elrendezésével. A jóleső belelapozást erősíti az arra ráismerés, hogy a költő kialakított egy versbeszédet, körüljárt egy vissza-visszatérő problematikát: újra meg újra feleleveníti gyermekkora, jelenlegi – közvetlen – környezete hétköznapjait, megjeleníti a „forradalmi napok”-nak (nem eufóriáját, hanem) jelentéktelennek tetsző epizódjait, melyek nemcsak az emlékezés távlatában mondanak többet harsány krónikus följegyzéseknél. Nem kevésbé jó ismerős a „kert”, mely nem szimbolikusan, hanem a költészetbe emelt valóságosságában teszi lehetővé, hogy az olvasó (is) bejárja, figyelje apró történéseit. Ezúttal az események közé sorolhatók a kutyaversek (jóllehet egy cicavers is helyet kér).

Az előző kötetekre visszautalások a felületes (vagy nem eléggé alapos) olvasás során akár puszta ismétlésként volnának némileg elmarasztalhatók, egy állandósult költői magatartás újramondásaiként lennének aposztrofálhatók. Csakhogy – amint azt Kukorelly Endre tette egy vele készített beszélgetés során – az ismétlés, egy költészet „állandói” sem feltétlenül megrovandók, az ismétlés, mint Kukorelly Endre a tőle elvárt határozottsággal állítja, a művészetek minden területén, minden korszakában jelen van. Hadd tegyem hozzá: nem egy ismétlésváltozatnak karakterisztikus szerepe van a költészet, a művészetek történetében, hiszen az apró elmozdulások, a más-más szövegkörnyezet, egy tárgy kissé más perspektívából történő átvilágítása olyan költészeti sajátosságok feltárulását segít(het)i, amelyek az akart, olykor erőszakolt újramondások esetében elsikkadhatnak. Mert igaz ugyan, hogy Markó Béla ragaszkodni látszik változatos szótagszámú, nem egyszer rejtetten időmértékes szabadverseinek érzékletes nominális stílusához, rövidmondatos versbeszédéhez, megkockáztatott állítások és kurta visszavonások, olykor a csattanóig feszített előadás versszerűségéhez. Ám ez a jellegzetesre formált előadásmód illeszkedni képes a jól ismert és a meglepetés erejével ható tárgyakhoz.

Az sem kétséges, hogy a vers mibenléte, a költői jelenlét egyre sűrűbben bukkan föl a versekben, de aligha téveszthető szem elől az önreflexivitás: maga hívja föl a figyelmet, hogy ezt vagy azt megírta, ezután úgy folytatja a korábbiak fölelevenítését, hogy valamit hozzátesz, netán valamit elvesz abból, ami már „előzőleg” versként olvasható volt. Az sem újdonság, miféle előszövegek épülnek be a versekbe. Csakhogy az előszövegek „új” „közegé”-ben másféle jelentéssel töltődnek föl. S azt sem mellőzheti az ismertetés, hogy a költői lét és általában a lét nem filozofikus súlyosságában, hanem a köznapok sodrában vet föl újabb kérdéseket, melyek a régebbiek változatai ugyan, de az eddigieknél több kétellyel és több szkepszissel gazdagodnak.

Talán – magam ismételve – ebben lelhető meg Markó Béla új kötetének jelentősége: nem az összegzés, nem a merő újramondás, hanem egy alapállás tisztázásával el akarja fogadtatni, méltányoltatni kívánja helyzettudatát, mely nem „új s új vizekre” vágyódik, sehová sem kíván betörni „új időknek új dalaival”, hanem bejárni azt a poétai mezőt, amely a Markó-olvasók számára egy számottévő költészet színhelye. Ezért építkezik, nem fordítván hátat annak, ami eddig volt, hanem ismét elővéve költői tárgyait, egy kicsit más fénytörésbe helyezi. A múló évek nem feltétlenül pozitív hozadékával konfrontálja, és elmozdítja, hogy ne csak arról az oldaláról lássuk, ahonnan eddig szemléltük. Ugyanakkor aligha tagadható, hogy az apró elmozdulások mellett bőséggel olvashatunk (akár az eddig jó ismerős tárgyakról) „új”-at is. Az igazi forradalom belép a sok évszázados Don Quijote-történetbe. Sem nem a komikus vonásokat, sem nem a tragikus karaktert megjelenítő nézetet osztja, hanem valahol a kettő közé pozicionálja a versbeszédet. Személyes ez a vers, de csak annyira, hogy nem határolódik el a történettől, hanem maivá gondolja, akár egy nemzedék önkritikus elszámolását érthetjük rá. S hogy a vers zárásának utolsó két sora a hátsó borítóra kerül, végkicsengésképpen, a kötet utolsó (befejezett?) üzeneteként, töprengésre késztet: „Az óriások kihaltak ugyan”: ez lenne a jelen, melyet a történelem, a kegyetlen sors, a társadalom, a világ (sorolhatnám tovább) megfosztott a különféleképpen érthető (testi valójukban vagy szellemükben) óriásoktól, „de nincs méltóbb ellenfél egy valódi szélmalomnál.” Ne ragadjunk le a szó szerinti értelemnél, még Cervantes sugalmazásával sem, miszerint a búsképű lovag vizionálja az óriásokat a szélmalom láttán. A költői beszéd önazonosságát éppen sokértelműsége teszi, nevezetesen az, hogy a szótári jelentés átcsaphat „mögöttes”-ébe, „felettes”-ébe vagy a tudatalatti egy megtestesülésébe. Az így értett szélmalom a méltó ellenfél, mely ugyan valóban nem óriás, nem a szellemet hívja ki (bár, Markó nem ritka szavával: ki tudja?), de a neki támadót messze tudja röpíteni, ellenállni képes a támadásnak. A Ceruzacsonk a „forradalom” egy eseményét hozná elő az emlékezetből, de „főszereplővé” egy tárgy válik, mely egyedüli írószerszámként alapvető szervezési formát tesz lehetővé. A jegyzőkönyv csak a hangok betűvé rögzítésével maradhat funkcionális, amikor a ceruzacsonk kárt szenved („kitört a ceruza hegye”), fölmerül a veszély, kudarcos lesz a tanácskozás. Ám ismét egy tárgy: egy bicska menti meg a helyzetet, ki lehet hegyezni a ceruzacsonkot, folytatódhat az elhangzottak „lejegyzése”. „Lehetett / Folytatni a forradalmat.” Eredmény: „Megszületett a képviseleti / demokrácia. / Nem lángbetűkkel írták az égre, / hanem ceruzacsonkkal.” A csonk lassan elfogy: „Így fogyott el a forradalom.” A visszaemlékezésben nem törlődött el a múlt napok „fenségesség”-e, csakhogy egyenrangú társként mellette, benne a hétköznapok esetlegessége, az a materialitás, amely legföljebb a mikrotörténet-írásban bukkan föl igen óvatosan. A jelenben minden másképp tűnik föl, más hangsúlyozódik. Az (ön)irónia megóv a patetikus modortól, az élőbeszéd humora leli meg az egyensúlyt a jelentős és a kevésbé jelentős között. Az egykori jegyzőkönyvvezető lelkes leányból vállalkozó lett. „Belőlünk is lett, ami lett. Rég / elfogyott a ceruzacsonk.” Ez az önmagával szembenéző attitűd vezeti a hittel, Istennel, az életet követő állapottal vitatkozva-perelve foglalkozó verseket, ezt a „természet”-i lírát, amely gondolati költészetként is elgondolható.

Az önmagát újra meg újra a létezésben szituálni akaró személyiség újítja föl az egykori Markó-versek, a szonettek világát. Ugyanis két szonett foglalja keretbe a verseket, két végletről, két „végső kérdés”-ről szólva, miközben a mondatalkotást tekintve, részben a szókincsből válogatást illetőleg nemcsak felelnek egymásnak, hanem ugyanazt a végletekig igyekeznek feszíteni. Az élet és a halál vitázik a címekben, a mégsem értelmetlenül, a semminél mindenesetre többet teremtő létezésre válaszol a költői kétely: a szonett tizennégy sorból áll, több nem írható (sem elé, sem utána), az életrajzzal szemben a halálrajzban több a kérdés. Egyik szonett sem ad megnyugtató választ, hacsak nem azt, hogy mindkét szonett tizennégy sora megtelik a költői szóval, a halálrajz utolsó sora (nem rideg, nem dermesztő, csupán) tárgyilagos bejelentés: „Íme a versem utolsó sora”. A mesterszonett egy változata, lehetne okoskodni, de a kötetzárásé is. Hogy egy korszaké? Ismét: Ki tudja?

Nem szívesen fogalmaznék olyan véleményt, mely határozottan besorolná valahová, akár a költői életműbe, a kötetet. Hiszen egy következő fényében sok minden másképp lesz – lehet láthatóvá. Annyit kockáztatok meg, hogy Markó Béla szívósan építkező poéta, jól él a maga teremtette lehetőségekkel; egy új kötet nem robbant, nem törli el a régebbi kezdeményeket, hanem azokra épít. Ez a kötet (is) folytatás, egy költészet megerősítése, kontúrok markánsabbra húzása, de érzékelhetők a kötet több versében is az apró elmozdulások, munkálkodik az önirónia, a bizonytalanságok csak részbeni eloszlása, a humor – s az állandósuló szembenézés az emberi és a költői teljesítménnyel.

Markó Béla: Autóbusz Kufsteinba. Kalligram, Budapest, 2024.

‍