föld alatt mozgó plakátokról 
hív magához az Isten

Egy könyvet lapozgatok egy régi játszótér padján ülve, valahol a Szigony utca körül. A csúszdacsonkok közepén ott sápadoznak a féknyomok, elkövetőik valószínűleg munkavállalók azóta már. Átellenben fiatal lányok a telefonjukról játszott zenével fedik el a lakótelepi intrikát. Egy közeli erkélyen szőnyeget porolnak vagy egy lovat vernek, nem tudom. Lapozom tovább a könyvem, amiben Marcus Aurelius elmélkedik többek közt arról, hogy milyen előnyökkel jár az egyén számára, ha választ magának egy szellemi vezetőt, egy mentort, ha úgy tetszik, és onnantól úgy cselekszik, mintha az mindig ott lenne vele.

Különösebb indok nélkül, szédülésig szívom a cigiket lent a Dunánál.

Ezeknek a hajóknak nincs nevük. A rájuk zenélni szerződtetett muzsikusoknál nincs személyigazolvány, a legénység tagjai rangjelzéshez mérten szólítják egymást. Az épületek homlokára varrt betűszavakra alulról ömlik a fény, olcsó horrorsztorit mesélnek egy budapestnyi túrázónak.

Még elengedem ezt a pár kocogót, és úgy teszek, mintha hegedülnék a hidakon ritkuló autósforgalomnak. A műnek se melódiája, se címe nincs, csak ívesen rajzolt mozdulatai a levegőben.

A könyvet nagyapámtól kaptam. Azt írta az elejébe, kövessem névrokonom útmutatását, de azért kurvára gondoljam át, hogy mikor.

A könyvet minden évben végigolvasom. Most, tizensokadjára, már itt Londonban, egységesre nyírt füvön, háton fekve, ha számít ez.

Kiköltöztettem magammal.

Már annyiszor láttam ezeket a szavakat, annyiszor éreztem magaménak néhányuk, vagy épp tagadtam meg létjogosultságát ugyanazoknak, hogy csak a szemem van a lapokon, és az olvasási-bambulás mágiájával az öregre emlékezem.

Az összefoglalhatatlanságára. Fegyelmezem magam, hogy a rágondolás ne zsibbadjon búcsúbeszéddé, ahol sorba szedem jótetteit.

Barnasörszerű, karamellás nyák vonja be a parkot hirtelen. Észak-londoni rangadót nyerhetett az Arsenal. A zöldterület már melegít is, nem szívesen szedne össze sérüléseket, tudja, sok lesz az alattomos, szemét belépő.

És mert zajban, sötétben olvasást tettetni sem lehet, nekem is meg kell indulnom a földalattihoz.

Visszaintek egy győzelemtől ittas kis csoportnak. Még sosem láttam egyiküket sem. Egy csapat hittérítő ömlik rám a zebránál, azt mondják, míg zöldre vált, pont képesek megnyitni szívem a Teremtő felé. Kérik, hogy ha tehetem, hagyjak vacsoránál üresen neki egy széket, csak próbáljam ki, milyen érezni, hogy ott van.

Éppen most is ezt teszem – mondom, és ők nem hiszik, mert a brosúrából nem kérek, és igazuk is van, hinni csak úgy nem is szabad bárkinek.

Talán a vércukrom lehet ez, ha leesik, minden kicsit élesebb – nyugtatom így magam a kontinensnehéz épületek közt. Lefelé menet még aprót kér tőlem egy jól öltözött fiú, a szemeiben üres fegyverraktárak.

A családi bejárón is csak éppen átérek. Én és a tömegközlekedők átlagsebessége két távoli rokon. De annyira távoli, aminek már a megnevezését sem tudod. Ki kell keresni gyakorikérdéseken. Kim nekem az anyám másodunokatestvérének a sógorának a húga. Senkim valószínűleg. Egy elhaladó autó maximum, a színét, ha képes vagyok felfogni.

Ráülök a könyvre, a farzsebemben van. Velem szemben gyönyörű nők ülnek, ránézhetetlenek. Itt persze térerőm sincs, a hirdetéseket bújom.

Alternatív tészta, mindenből, ami nem liszt. Csinálj nálunk weboldalt, ingyenes!

Na, meg egy kis cancer awareness, azt mondja:

Kettőnkből az egyik rákban fog meghalni.

Kiszely Márk (1991, Debrecen) zenészként végzett az MZTSz Kőbányai Zenei Stúdióban. Jelenleg Londonban él, prózákat ír. Korábbi szövegeit a Telex, az Irodalmi Szemle és a SZIFonline közölte.