Finn erdő

Tar Béla: Cím nélkül 3

„Micsoda gyönyörűség hanyattfeküdni az erdőn s felfelé nézni!”(Turgenyev)
De rohadt unalmas ez a Finnország, szép, hogy erdő, meg tó, de hogy ilyen legyen az egész kibaszott ország, az azért már túlzás, panaszkodott Mateusz, aki hamar megbátorodott az ajándéknak hozott olcsó lengyel vodkájától, amit kénytelen volt kínos, hosszadalmas célozgatások árán megnyittatnia a hósztunkkal, mert itt ugye minden kurva drága, főleg a pia, hogy inni se tudjon az ember, ha unatkozik, folytatta Mikának, couchsurfinges fogadónknak. Tényleg, mielőtt idejöttünk volna, én is többre számítottam, a reklámok ismét átvertek, a „bámulatos téli csodaország”, meg „lenyűgöző látnivalók” és hasonló címszavakkal, bár amikor az 5 remek tipp, amiért érdemes elutaznod a finn Lappföldre című valamelyik zs kategóriás blog cikkét olvasva az öt remek tippből egy az „igazi mikulás” és egy a friss levegő volt, már kezdett gyanússá válni az egész. De kívánkoztam már északra, meg amúgy is elegem volt már az otthonból (bár anyám sms-ei itt sem hagytak nyugton), és a lengyel haveromnak, Mateusznak is mehetnékje volt, bármerre, gyorsan elkezdtünk szállást keresni. Ráadásul pont jól jött ki a lépés, munkahelyet váltottam, és miután az egyiket ott hagytam, a másikban sem kellett egyből kezdenem, egy egész hónap szabadom volt. A sikertelen lappföldi túra után aztán, mivel a három nap alatt végig felhős volt az ég, és még az Északi Fényt sem láttuk, Helsinki fele menet az első hely, ahol megálltunk, valahol a főváros és Lappföld között félúton volt, egy kisvárosban. A fáradtságtól, az italtól és a csalódottságból eredt dühtől hamar kidőltünk, és a reményt keltő Mika ajánlatával aludtunk el, hogy holnap elvisz valahova, ami legyen meglepetés.
Reggel vagy egy órát autóztunk, többnyire az erdő mélyébe vágott utakon, előbb szélesebb, aszfaltozott, majd kavicsos úton, a táj pedig semmit sem változott, végig fenyővel tűzdelt nyír, egy-egy tó, mint az utóbbi másfél hétben. Talán pár nap is elég lett volna. Csendben autóztunk, csak az a borzalmas zene zavart, amit mindig bead a rádió, mióta itt vagyunk. Valami lehangoló tónusban, béna alapra mond fel egy felsorolást egy faszi, és minden szó után a pilalla következik, amit ki tudok venni. Egy szakaszt értek csupán: facebookpilalla, youtubepilalla, internet pilalla, és így megy ez végig. Borzalmas. Én Mateuszsal bóbiskálni próbáltam a zene ellenére is a minibusz dülöngélésére, Mika csendben vezetett. Aztán letértünk egy mellékutcácskába, és egy nyílt tisztáson leparkoltunk. Egy épület volt hozzánk közel, egy filagória mellette, majd a tisztás közepén egy házikó, előbb szaunának gondoltam, és a tér végén egy nem túl magas, lecsupaszított dombocska. Az autóból kiszállva láttam, hogy egy másik pickup is parkol mellettünk, a platójára kipakolva gitártokszerű valamik. Mateusz, mint valami beavatott, egyből ujjongásban tört ki, Mika bemutatta Jarkko barátját, és üdvözölt minket a lőtéren. Emlékszem, mesélt valamit tegnap Mateusz fegyverekről meg vadászatról Mikának, de nem figyeltem a beszélgetésükre. Meg azt tudtam én is, hogy eljár néha Krakkó közelébe vadászni a sógorával, tehát valahogy összeállt a kép. Az unióban nekünk van a legtöbb fegyverünk, mondta Mika nagy büszkén, fülig érő mosolyával a finn vadászhagyományokra is utalva. Na lám, mi van itt, folytatta, miközben kinyitotta a kisbusz csomagterét, és vagy három gitártok jelent meg. Szerre bontotta ki, miközben bemutatta őket: egy Mauser, egy Browning, meg a kedvence, a Winchester, és közben sorolta, mi mire „jó”, azaz mit lehet vele ölni. Én soha nem voltam oda a fegyverekért, nem vonzott, még játék formájában sem, de benne volt, hogy ha lehetőség jön, akkor kipróbálnám, de csakis lőtéren. Na, tessék. Mindezek ellenére meglepődtem, hogy milyen szépnek találtam őket, valahogy filmekben vagy képeken sokkal ridegebbek, semmilyenebbek. Közben Jarkko is előszedegette hasonló fegyvereit, Mauser meg egyéb, második világháborút idéző nevekkel dobálózott, amik talán a videójátékos múltamnak köszönhetően ismerősen csengtek. Annyi különbséggel, hogy tőle előkerült egy sörétes, meg egy vadászíj is, na, az viszont kicsit jobban érdekelt, de ezt majd a végére hagyjuk, mondta, ahogy észrevette, hogy megörültem a csendesebb eszköznek. Kissé csalódott voltam, de legalább Mateusz ugrott ki a bőréből, és nagyokat röhögött a két finnel, ami kicsit engem is felvidított a borongós időben. Miután körbement a vodka, csak egy korty, és tették is el, nem játszunk, mondta Jarkko, csak a hideg stb., felkaptuk a fegyvereket, és a bódé fele vettük az irányt. Mint kiderült, és ahogy már sejtettem a fegyvereket megpillantva, nem szauna, mint ahogy megszokott funkciója ez a magányos erdei kunyhóknak Finnországban, hanem lőállás volt a tér közepén. Egy kis magasított részre épített, belül két fülkére elválasztott helyiség volt, az ablakok előtt kipárnázott rész, és egy-egy szék. Míg Mika a füldugókat osztogatta, Jarkko felrakta a dombocska tetejére a céltáblákat. Előbb töltények nélkül, csak vegyétek fel a fegyvert, és próbáljatok célozni. Majd húzzátok meg a ravaszt, egy párszor golyó nélkül, hogy szokjátok az érzékenységét, oktatott Mika. Szétnéztem a falnak támasztott fém- és faeszközök során, majd találomra elvettem egyet. Jó az a Mauser, szólt oda mosolyogva Jarkko, majd bizonytalanul visszamosolyogtam. A súlya lepett meg leginkább. Felemeltem, a távcsőbe néztem, semmit nem láttam, majd le kellett tegyem, nem bírtam. Még egyszer próbáltam, valahogy megtaláltam a célt egy pillanatra, de a súlya megint lehúzta. Próbáld ülve, mondták, mire immár sokkal könnyebben találtam meg a fehér táblát, de az bizonytalanul imbolygott, és az alig érezhető mozdulatok tíz métereket jelentettek a célzásban. Soha nem gondoltam, hogy ilyen nehéz feladat ez, aztán szólt valamelyik, próbáljam a ravaszt is. Épp hogy hozzáértem, kattant. Ezt az érzékenységet soha nem néztem volna ki egy fegyverből.
Mika kivette a kezemből a puskát, és egy ránézésre is hatalmas, hosszú töltényt helyezett bele. Akkor, ha eddig nem tettétek be, most mindenképp, utalt a füldugókra és ő maga egy fejhallgatószerű valamit is felrakott. Felemelte a vállához, fémes kattanás hallatszott, miközben kibiztosította, majd célzott, és az idő mintha megállni látszott volna, nem mozdult senki, a szél tisztelettudóan megállt, hogy még véletlenül se befolyásolja a golyó röptét, a fák mintha elhúzódnának a golyó útjából a cél mögül, majd hirtelen, mintha villám csapott volna a kis bódéba, óriási durranás, és másodpercekig süvítő visszhang. Sokkal félelmetesebb és hangosabb, mint ahogy a képernyőn keresztül eddig átjött nekem, és az iménti kis kedvemet el is ijesztette a mostani robaj. Szinte telibe, szólt Mika és felém nyújtotta a bestiát, most te jössz. Mateuszra néztem, fülig ért a szája az izgatottságtól, inkább a gyerekre hagyom, intettem feléje, mosolyt erőltetve az arcomra, és a kis lengyel kezek már szorosan rákanyarodtak a fegyver fájára.
A bódétól balra mentem be az erdőbe, nagyon kellett már pisilnem. Egy szál cigire is rágyújtottam, minden nagyon nyirkos, most a fák között is lehet pöfögni. Óriás durranás, majd elismerő hangok, és valaki a nevem kiáltja. Folytasd, mindjárt jövök, szóltam vissza a vállam fölött, a cigivel a számban ügyeskedve, miközben a sliccemmel bajlódtam. A fák között vékony kék vonal húzódott meg. Egy újabb tó. A fákon jelzések mutatták a túraútvonalat. Rezgett a zsebem, és míg elővettem a telefonom, elindultam közben az ösvényen, hogy távolodjak a hatalmas durranásoktól. 5 olvasatlan üzenet. Mind anyám: Szia drágám, remélem jól telik, várunk haza. Egyél rendesen. Mindennap ír, többször is ugyanazt, és már kurvára idegesít. Nehezen viseli még azt is, ha csak néhány napra lépek le. Alig tudom megállni, hogy ne küldjek vissza valami lebaszást, de végül csak elrakom a telefont. Most már baszottul el kéne költözzek. Ott csesztem el, hogy az egyetem után egyből nem külön mentem, hanem vissza a családi házba. Csak nehezen kaptam munkát, s nem lett volna pénzem albérletre. De most már tényleg kéne valamit, az új munkahelyem már rendesen fog fizetni is. Mit mentegetem magam? Még a szülinapom előtt elhúzok, az száz. Sajnálom a húsz éves naiv énemet, miközben reményteljesen azt tervezte, hét éven belül saját lakása, felesége és gyereke is lesz. Na tessék… Legalább így eljutottam ebbe a gyönyörű országba… Vajon, ha elköltözöm is mindennap írni fog anyám? Hogy még a világ másik felén se legyen nyugta az embernek.
Az erdő üres volt, és csak a fagyos szél borzolta fák okozta egyenletes suhogás hallatszott, amit alkalmanként egy-egy lövés és az azt követő visszhang taglalt. Az állatok több kilométeres körzetben felszívódtak. Az erdő gyanakodva szippantotta be a felegyenesedett állatot a mélyre. Az alak az erdőben egyre csak ment az ösvényen, miközben lépésenként elkezdte megtervezni, életében először, a jövőjét. Elköltözik, az már tiszta, valahol egy nőt is talál, így tovább. Egyre izgatottabb volt, még az elején összerezzent a lövésekre, de ahogy távolodott az erdőben, a fegyverek zaja csökkent, a gondolatai pedig fordítottan arányos módon hangosodtak, egyre élénkebb víziók jelentek meg, az arcán folyamatos mosoly látszott, ahogy a két, majd három szobás lakásába a gyerekét képzelte el topogni. Már vállalkozását tervezte, miután lesz elég pénze rá, aztán az unokáinak a karácsonyi ajándékot. Lépésről lépésre eltervezett most húsz, harminc évnyi életet, amit eddig elmulasztott. Az ösvény ekkor mintha szándékosan váltott volna irányt, és vezette volna kedve szerint.
Az M98-as Mauser Magnum ravaszához óvatosan közelít egy mutatóujj. A cél középen, egy pillanatra a szél is megáll. A mutatóujj lassan az apró fémhez tapad, majd finom nyomást gyakorol rá. A ravasz átkattan a holtponton, aminek következtében a szeg megüti a töltényt. Ezt óriási robaj követi, a fegyver pedig nagyot lök a vállon, miközben a Holland & Holland tervezésű .375 típusú lövedék körülbelül 760m/s-os sebességgel elhagyja a 62 cm hosszú puskacsövet, megteszi a közel 100m távolságot a céltábláig, ami ez esetben egy erre a célra nyomtatott kartonlap. A lap közepén levő fekete pontba talál. Az egyetlen telitalálat a mai nap. A lövedék gond nélkül szakítja át a céltáblát, sebességéből alig érzékelhetően, de folyamatosan veszítve. Elrepül kettő, majd három, négy fa mellett is a közöttük levő keskeny folyósót megtalálva, majd a lőtér mögé kanyarodó ösvényen vigyorogva izgatottan sétáló ember oldalát találja el. Előbb átszaggatja a bélelt farmerdzsekit, majd a kockásinget, a pólót, míg végül a testbe valahol a 9. és 10. borda közt hatol be.
A lövedék egyből leterítette a földre a nem túl nagydarab állatot. Mosolygott. Valamit mondott, motyogott, ha jól lehet érteni, valami neveket, tán az unokái nevét mondogatta. A nyirkos talajon alig látszott a folyamatosan szivárgó vére. A mosolygó nagyvad boldogan pihent a puha földön. A fák levelekkel igyekezték betakarni. Lassan most már a hó is biztos megérkezik.


Ádám Szilamér 1997-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg Kolozsváron él, a BBTE magyar-orosz szakos bölcsészhallgatója.