Fiktív állatkert

Ez a cím nem egy metafora. Úgy gondolom, hogy Selyem Zsuzsa új tanulmánykötetének Fiktív állatok. A rezisztencia irodalmi formáiról,¹ címében sem metaforát kell keresnünk – ha valamit mégis, az inkább metamorfózis lenne. De akkor kié és mivé? Mondjuk, a kötetben elemzett kortárs szerzők, filozófusok, rendezők nem válnak valahogyan a hatalom részeseivé, vagyis a hatalmi gépezetek, tőkék, elnyomások, rezsimek, diskurzusok, gesztusok, beidegződések, nyelvek kiszolgálóivá és újratermelőivé. Ennek hatalmas tétje van: megvan rá az esély, hogy ezen kortárs írók, filozófusok, rendezők szereplői, állatai, mondatai vagy kötőszavai, gondolatai; nem utolsósorban ezeknek olvasói, a filmek és darabok nézői meg ruhatárosai kikerüljenek leleplezésük által a hatalmi struktúrákból – már amennyirelehetséges. Erről a valahogyanról és amennyirelehetségesről beszél Selyem Zsuzsa az irodalom kapcsán.

A kötet legelső tanulmányában Ilmar Raag 2007-es Klass című észt filmjén keresztül vizsgálja provokatívan és precízen, hogyan válik az irodalomóra a tömeggyilkosság felé vezető folyamatok háttérzajává. A filmben a tanárnő Jaroslav Hašek derék katonájáról, Švejkről tart órát. Hašek az, aki az Állatok világa szerkesztőjeként fiktív állatokról jelentetett meg cikkeket, s természetesen: ezért kirúgták. De nemcsak az innen kiemelt kötetcím miatt lett ez a nyitótanulmány, ugyanitt beszél Selyem Deleuze és Guattari nyomán a rákódolásokról, ami központosít, egységesít, kisajátít, tárgyiasít, „levágja egy jelenség kontextusait és elzárja az újabb kapcsolódási lehetőségekről” (16) – vagyis a Klassban két olyan szerző, Hašek és Victor Hugo redukálódik a bürokratikus mikrovilág eszközévé, akik ellenálltak a hatalmi gépezeteknek, de tananyaggá, háttérzajjá válnak, mert a tanárnők nem veszik észre, hogy mi történik az osztályban (15–16). A rákódolásokat kibillentés által lehet megszüntetni, a rizóma segítségével (ugyancsak Deleuze és Guattari kifejezése), ami egy nem lineáris, nem ok-okozati, nem hierarchikus struktúra, mert „a rizóma az a forma, amelyre nem lehet rákódolni […], ami mindig több vagy kevesebb, mint amit az adott rendszer elvár tőle” (22). Úgy gondolom, hogy a rákódolások kikapcsolása nemcsak ebben az elemzésben megy végbe, habár expliciten itt van kifejtve a gondolatmenet. Szinte az összes tanulmányban hasonló módon jár el a szerző: vizsgálataival, olvasataival, kérdéseivel mindig billent.

Egyrészt ezért is lehet az az érzése az olvasónak, hogy Selyem Zsuzsa provokatív – nem szeretném magyarázat nélkül hagyni a fenti jelzőket, főleg azért sem, mert a provokatív, ha önmagért olyan, amilyen, akkor degusztáló. De itt nem erről van szó. Provokatív éppen azért, mert a tanulmányok radikálisan nem vágják le egy-egy jelenség kontextusait.² A második tanulmány, A kortárs irodalom opciói a posztkom kapitalizmusban a művészetet kőkeményen beágyazza kelet-európai társadalmi viszonyaikba, fogyasztói szokásainkba, a pártállami diktatúrából ránk ragadt reflexeink közé. Vagyis az a kérdés, hogy mi a szöszt kezdhetünk ma az irodalommal? Itt azt látom kibillenni, hogy az irodalom nem önmaga tudományosságának kontextusában értelmeződik, mert hát miért is kezeljük nyugodt és közben szépelgő evidenciával, hogy az irodalomról például tanulmánykötetet jelentetünk meg? Mintha a tudományosság, pontos terminusaink, bejáratott vagy még új elméleteink, iskoláink és értelmezési kereteink kérnék és követelnék, hogy akadémikus pontossággal beszéljünk róla, mindezt azért, hogy megérthessük, jól értsük az irodalmat – ez így hatalmi diszkurzus. Úgy gondolom, Selyem Zsuzsa átírja a képletet, szerinte „nincs az a feltétel, amelynek eleget téve te több eséllyel indulnál, mint a szomszédod egy műalkotás befogadásakor. Senki nem érti tökéletesen, ergo mindenki értheti részlegesen” (30). Vagyis ebben a tanulmánykötetben a tudományosság nem mint cél, hanem mint eszköz van jelen a pontosabb és részleges megértés felé.

Ezzel elértünk a másik jelzőhöz, a precizitáshoz, ami egyszerre stílusjegye is a szerzőnek. Mert a precíz gondolatmenetek csupán azokra a kérdésekre válaszolnak, amiket Selyem – rögtön a tanulmányok elején, az átláthatóságot szem előtt tartva – föltesz. Itt a csupán általában könyvtárakat megmozgató és mélyreható kérdésekre vonatkozik, miközben nem olvassa szét és el helyettünk az adott művet, így azt éri el, hogy kedvünk támad a primer szöveg elolvasásához. A fordított helyzet bizonyára ismerős mások számára is: a tanulmány elolvasása után semmi mást nem tudunk, mint böfögni, mert a globalizáló, mindenre kiterjedő értelmezés átnyálazta helyettünk, amit kellett.

Most megpróbálom kibillenteni a kritikám címét. Mert hát Selyem Zsuzsa is adhatta volna ezt a címet kötetének, ha az állatkert mint intézmény és börtön nem lenne maga is ketreceivel és jól táplált, de kiszolgáltatott élőlényeivel zárt rendszer, ami mosolyogva kínálja a tárgyiasított egzotikumokat belépőnk áráért cserébe. De ez egy demokratikus állatkert (a teljesség igénye nélkül: Závada Péter, Virginia Woolf, Tandori Dezső Krasznahorkai László, Max Neumann, Tarr Béla, Zudor János, Bodor Ádám, Kertész Imre; Selyem Zsuzsa, Immanuel Kant, Friedrich Nietzsche, Alain Badiou, Gilles Deleuze, Félix Guattari, Jacques Rancière). Ugyan képzavarhoz jutunk, ám annyiban hasznos, hogy megmutatja, itt a lakók egymással kapcsolathálót kialakítva szabadon járnak és kelnek, és olyan csoportok alakulnak, melyeknek témája a demokratizáció, kortárs színház (és a magyar nyelvterületen féligmeddig vagy le nem fordított terminusokkal jelölt kutatási területek), feminista irodalomelmélet és gender studies, critical pedagogy, ecocriticism.

Ha egy mondatban kellene válaszolnom, hogy mit tanultam a fiktív állatoktól, azt mondanám: a rezisztencia nem passzív állapot, nem is egy eljárás következménye, hanem a folyamat fenntartása.

Jegyzetek:

¹ A kötetet teljes tartalmát hozzáférhetővé tette a szerző online. Letölthető innen.

² Krasznahorkai és Nuemann ÁllatVanBentjének XI. stációjáról ír a szerző, amikor a kortárs konszenzus által értéknek tartott dolgokról beszél Krasznahorkai állata: ékszerek, élelem, pénz stb. Az egyik mondat az akármi szóval végződik, jön a lábjegyzet: „Lindsay Lohan színésznő és modell, aki a hollywoodi szcénán ugyanúgy él labirintusban, mint a többi sztár, és jónéhány rehabot megjárt, Oprah Winfrey őszintére konstruált tévéshowjának egyikében azt vallotta be, hogy ő káoszfüggő. Van valami mélyebb igazság ebben a kokainra használt eufemizmusban” (162).

Selyem Zsuzsa: Fiktív állatok. A rezisztencia irodalmi formáiról. Egyetemi Műhely Kiadó – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2014.