Figyelők lehetetlen éneke

Farkas Árpád, Bogdán László, Csiki László, Sylvester Lajos és Czegő Zoltán (1970-es évek). Fotó: Bartha Árpád

Árpádnak

Köröttem a februárok,

lassú tűz, gyors kialvások,

tigriscsíkok, éber átok,

áldásból egy pohár hiány.

Csontok sütnek foszforos fényeikkel.

Dob dübörög a föld alól és ráfekszik a gitár.

Drága Árpád, ma megéreztelek, amikor

Ferenczes Pista búcsúbeszédét olvastam újra,

annál a résznél, hogy nem csak apáink arcán,

a te arcodon is járunk most már. Libabőr,

keleti szél, hajszolom a mélyben, ami alszik.

Nyers teremtés, döbbenet: az ember nem tudja,

mit kezdjen vele, ha váratlanul könnyezni kezd,

pedig semmit sem így képzeltünk el. Por csupán,

dolgok füstje, milliárdéves szívdobogások udvara.

Ülök azon a semmiágon, számolgatom halottaimat.

Egyre több éjbarna szempár. Egyre több február.

A halálról már nem tudok semmit – vagy túl sokat,

gyűrődnek bennem a hegyek. Azt tanultam tőled,

hogy nem kell kapkodni értük, mert bennem élnek,

többen vannak bármiféle hatalomnál – többen vagyunk,

a füstös tűzfalak alatt hunyorgunk bele a kamerába.

Még tél van, de már hasítja az atomokat a tavasz.

A szív alatt városnyi zsigeri realisták (az voltál te is,

mondjon bárki bármit – melletted én is az lehettem).

A gyomorban mélyen kongó, suvadásos dombok,

még tél van, de már megtalált a jóslat:

a türelem erdőtüzében pattognak a fenyvesek.

És milyen emberentúli fájdalom lehet az,

amikor tűzben csattog a fatörzs,

kegyetlenek vagyunk és gyönyörűek,

ahogy körbeüljük, és csak nézzük csendesen.

Milyen iszonyatos az a béke.

Befele süt ez a telehold,

ahol villámlik: cédrusok cikáznak,

az idegpályákon bolygó káprázat,

csillagködök űznek harangszót.

Van, aki elindul, van, aki érkezik,

keze ügyében ott van minden, valaki

játszik velünk: nem február ez, hanem

történelem. Madár vagy már, Árpád?

Nehéz volt az átváltozás, így, újhold előtt?

Megtalált téged, magához ölelt, rég nem látott

fiát, az a lengeteg hársfarengeteg? Az a véraláfutásos

alkonyat, az a határátmosó folyó? Mondta Ágnes,

hogy a címtelen föld volt az utolsó könyv,

amit elolvastál. Hogy milyen lelkes lettél tőle,

de, persze, a dedikációdban megdorgáltál:

ne adjunk annyi nevet poétikai törekvéseinknek,

mert nem lesz, ki válaszoljon rá. Hallom a hangod,

ahogy kibetűzöm: „a rátok figyelők közül legtöbben…”

Igazad van, hiszen titok a név és az arc megnevezhetetlen.

Tarajos hófúvás, savószín ég is kevés, hogy felépüljön

bennem az a másik, a győzhetetlen, ez a szikár, fanyar

és kemény, lehetetlent kísértő költemény.

Csak apró derengés legbelül.

Európában kialszanak az ablakok.

Repked az ing, dalt búg a levegő.

Csontropogás, kijárási tilalom.

Villámaimat te oltsd ki, anyaföld.

Mennyhuzatos párnám ez a halom.

Köröttem a februárok,

lassú tűz, gyors kialvások,

tigriscsíkok, éber átok,

áldásból egy pohár hiány.

A füst egyszer majd felszáll,

ha rá is megy ezer évem,

nem fogadok fölibém rendet,

csak mit magamnak megteremtek.

Késő van. Valaki leül mellém.

Bort nyit, poharat kér.

Figyeld ezt a követ – mondom neki –,

figyeld az arcát, figyeld a szemét,

bogarában ahogy forog konokul,

szabadon a szürke madarak raja,

hogy hajlik össze, robban szét.

Hát forogj, mondom neki.

Forogj csak,

gyönyörű örvény.