Fesztiválszezon

Nagyszebenben jártunk: irodalmi fesztiválon. Sokszor panaszkodnak arról, hogy egyik könyvvásárt és fesztivált szervezik a másik után, nincs idő megpihenni, olvasni, írni, gondolkodni; pedig sokkal kézenfekvőbb megoldást kínálna az, ha a szerző nem vállalná el az összes fellépést, amivel megkeresik, vagy épp nem ugyanazokat a szerzőket keresnék meg évről évre. Abból baj még nem származott, hogy minden városnak megvolt a maga kulturális rendezvénysorozata, főleg úgy, ha azok még jók is. Ezt az eseményt kifejezetten vártam, családom és emlékeim maradtak ebben a városban, jól esett újra felkeresni őket. Bebújni a kockaköves kisutcákba, szembenézni a pimaszul hunyorgó szemablakokkal, eredeti Bruegelt látni a Brukenthalban, hosszú időkig tanulmányozni a részleteket az Ártatlanok lemészárlása arcain. 

A fellépők egy részét olvastam, egy részére kíváncsi voltam, mellettem Zágon türelmesen figyeli az előadások véget nem érő maratonját, a háromórás felolvasás-sorozatok a FISZ-tábor Szövegpokoljával vetekedhetnének. Nincs szünet, nincsenek irodalmi beszélgetések, csak a szövegek beszéltek magukért – valahol mélyen örültem is ennek. Hívószó sincs, mégis mintha mind ugyanazokat a témákat és megszólalási módokat keresnénk, ennyi nagymama-verset életemben nem hallottam. Most már legalább tudom, hogy hívják csehül, hollandul, norvégul a mamákat, hogyan fáj más nyelven a hiányuk. Egyszer egy FISZ-táborban Kollár Árpi kifakadt, hogy ezek a fiatalok költők mind ugyanolyan szövegeket írnak, erre a versre konkrétan emlékszik, hogy hallotta már vagy három éve (igaz, akkor is én olvastam fel). Több verset kellene írnom. 

Miután elhangzott minden versem az antológiából magyarul és románul, odajöttek hozzám páran, megkérdezték, hol lehet románul olvasni a verseim, akár a kötetem, lányos zavaromban hebegtem-habogtam valamit arról, hogy eddig csak magyarul írtam, a fesztiválok előtti kapkodásban szoktam lefordítani a verseimet, de ezen még nem is gondolkodtam, hogy továbbküldjem folyóiratoknak. Mindig lenyűgöztek a többnyelvű szerzők, talán azért, mert sosem tartottam magam annak, nem tudnék egy szöveget románul megírni, fordítani is csak nagy nehezen. Nem lehet nem-többnyelvű olvasóként létezni Erdélyben: a román nyelvű irodalom nagy léptékben fejlődik, egyre izgalmasabb független projektek és folyóiratok, könyvkiadók bújnak elő az árnyékból, amelyek jó esetben is csupán évek múlva jutának el a kizárólag magyar ajkú olvasóikhoz (ha eljutnak). Ahogy a magyar nyelvű fesztiválokon rendszerint elszégyellem magam, amiért nem írok és nem olvasok eleget, úgy megint lenne, miért elégedetlenkednem: többnyelvű családba születtem, mégsem vagyok elég gyakorlott fordító, jobbnál jobb kiadványok hada hever előttem az úton és nem látok tőlük semmit. De majd lefordítom én is a saját verseimet, sőt, másokét is, csak járjon le a fesztiválszezon, még egy fellépés, és aztán válogatni fogok, nem megyek el mindenhová, nem iszom meg mindenkivel egy sört, ígérgetem magamnak, ahogy újra autóba ülünk a tűző napsütésben. 

‍