Fesztiválmozaik három kockában

Az idén 36. alkalommal szervezték meg a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját. Az idei résztvevők között szerepelt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, a csíkszeredai Csíki Játékszín, illetve a Zentai Magyar Kamaraszínház. Az ő előadásaikról szólva kívánom jelezni, milyen is volt az idei fesztivál mozaikjának egésze.

Spiró György 1995-ben írt, 1096 és 1146 között játszódó történelmi drámáját, az Árpád-házat vitte színre a Kosztolányi Dezső Színház. Ebben a korszakban a magyar uralkodóház legfőbb törekvése a kereszténység megszilárdításáról, illetve a Bizánci és a Német-római Birodalom kettős nyomásának túléléséről szólt. Az író történelmi hitelességgel és keserű humorral mutatja be az ebben a periódusban uralkodott magyar királyok közötti állandó viszályt és kegyetlen vérengzést. A szöveg a köntörfalazás és a sokszor vaknak bizonyuló nemzeti büszkeség mellőzésével láttatja a trónért folyó állandó harcot, amely egyszerre rombolja a köztudatba beépült képet, illetve rágalom nélkül teszi emberivé történelmi alakjainkat. A cselekmény kezdőjelenetében Könyves Kálmán és testvére, Álmos fogad békét és örök hűséget egymásnak, majd nem sokkal utána feszültség robban ki kettejük között, így kezdődik el a kegyetlen vérengzés és ármánykodás időszaka. A mű végén ugyanazon szavakkal fogadkozik II. Géza és testvére, László is, utalva a történelem ciklikusságára. A dráma szövege hű a korszakhoz, de egyaránt tartalmaz mai profán elemeket is, amik a legnagyobb viszály közepette bontakoznak ki a leginkább. Keszég László rendezésében az elvont stílusú mű jelzett és minimalista díszletelemekkel rendelkezik, amit a többé-kevésbé realista jelmezek ellenpontoznak. A színpadkép hátsó, takarásként használt falai különböző anyagból képezik a teljes össz­hangot: megjelenik a fa, illetve az ennél szilárdabb fém, amik a látványtól eltekintve nem sok funkcióval bírnak. A kettő között elhelyezkedő láncok közt jönnek be azok a színészek, akik a magyar királyokat alakítják, jelezve fogolyszerű sorsukat a trónon. A történelmi cselekmény portréinak parodisztikus váltakozását a szerepből kifele beszélés, illetve a sitcom sorozatokból ismert hangok adják. A hat színésznek a szöveg nehézségeivel is meg kellett birkóznia, valamint az összesen harminc szereplő hirtelen váltakoztatásával. A két főszereplő, Mészáros Gábor (Könyves Kálmán, II. István, II. Géza) és Kucsov Borisz (Álmos, Vak Béla, II. László) az Árpád-házi leszármazottakat alakították. Mészáros Gábor magas és szikár termetével egy groteszk Kálmán király-képet formál meg, játékával sikerül karaktereinek egyéni tulajdonságait gond nélkül leválasztani és kiemelni. Őt egészíti ki a nála jóval alacsonyabb Kucsov Borisz, aki Álmos erős és szilaj karaktere után Vak Béla szerepében egy teljesen esetlen férfit jelenít meg, aki az egyház és a trón ártatlan áldozata. A kettejük játéka teljes összhangban van, kiegészítik egymást olyannyira, hogy nem érdemes leválasztani őket. Búbos Dávid karakterei mellettük jóval egyszerűbbek, és nehezebben lehet észrevenni jellembeli különbségüket. Ellenben Verebes Andrea játéka tisztán körvonalazza az ívet Ilona fejlődésében. A két fiatal színész, Ágyas Ádám és Hodik Annabella ugyan játékstílusukban nem tűntek ki, azonban a legtöbb mellékszereplő eljátszásával mindenképp nehéz feladatot teljesítettek, sikeresen.

A Csíki Játékszín Peter Schaffer Amadeus című darabjával érkezett a fesztiválra, amely Antonio Salieri szemszögén keresztül mutatja be Mozart, a fiatal virtuóz életútját. Salieri, a középszerű zeneszerző a bécsi udvar kegyeltjeként Isten hírnökének tekinti önmagát, akit az Úr Mozart megjelenésével tesz próbára. Egyedül ő képes felismerni a tehetséges fiatal műveinek értékét, és ezáltal befolyásolni szerencséjét. Emiatt lázadozott Isten ellen, kegyetlen és kétszínű játékával ellehetetlenítette Mozart életét, a szegénységbe taszítva őt. Salieri belső küzdelmét láthatták a nézők az erkölcs és az egyéni vágyak között, aminek kimenetele már az elején ismertté válik. Természetesen ez a produkció teljes mértékben az 1984-es Oscar-díjas filmen alapszik, de sajnos megvalósításában nem tudott eléggé elrugaszkodni tőle. A kolumbiai származású Alejandro Durán rendezésében elevenedik meg a történet a színpadon egy hatalmas és túlzsúfolt díszletvilág keretei között. A nagy, tologatható falak esztétikai szempontból mindenképp látványosak, azonban bonyolult mozgásszerkezetük a jelenetek váltakozásánál nem vált a színészek előnyére. Rengeteg elemet tartalmazott a díszlet, amellyel ugyan sikeresen teremtették meg a realista látványvilágot, viszont a szintén korhű jelmezek miatt ezt sokszor nem lehetett háttérmunkások nélkül kivitelezni. A kellékek egy része, ami ételt ábrázol, két részre osztható: mű, illetve ehető. A zenében is hasonló kettősséget lehet felfedezni. A Mozartot alakító Nagy Gellért néhány szerzeményt saját maga játszik el bravúrosan a zongorán, azonban ez a konvenció nincs végigvezetve az előadásban, a legtöbb zenét felvételről hallja a közönség. Az akusztika és a hangtávolságok miatt ezek váltakozása zavaró, a zenekar hiánya teljes mértékben érzékelhető. A színészi játékmód a díszlettel együtt realista. A Salierit alakító Kozma Attila játéka pontos és tiszta, gyors váltásokban tudja megjeleníteni karaktere középkorú és idősebb formáját is. Perlekedése Istennel és néhol hosszú monológjai által empátiát kelt a nézőben, azonban a kifele beszélés konvenciója hamar kifullad, valamint a háttérben történő átállások elvonják róla a figyelmet. Puskás László mint osztrák császár kiváló teljesítményt nyújt, a német akcentusa is helyénvaló, hoz egy kis humort a szituációkba, azonban néhol megtört és pontatlannak bizonyul. A film teljes mértékben visszacseng Nagy Gellért játékában, aki kiválóan játssza a fiatal, naiv és még mindig gyerekes Mozartot, azonban hirtelen és harsány felkacagásai zavaróak és néha teljesen indokolatlanok. A Mozart feleségét, Constance-t alakító Tóth Jess dinamikája kiegészíti Nagy Gellértét, együtt könnyedséget és életvidámságot árasztanak. Az előadás drámaisága csak Mozart halála után érvényesül, ahol Constance-t először halljuk énekelni férje teste felett. Azonban elérzékenyülésre nem kerül sor, dacára annak, hogy egy kisfiú is a színpadon van. Az előadásnak nem sikerült empátiát keltenie Mozart iránt, az érzelmek intenzitása elmaradt.

A Zentai Magyar Kamaraszínház Görgey Gábor Handabasa, avagy a fátyol titka című darabját vitte színre, amelyet a szerző Vörösmarty Mihály eredeti drámája és versei alapján írt újra. A komédia három unatkozó férfival kezdődik, akik már az elején megtörik a negyedik fal konvencióját, és megpróbálnak interakciót teremteni a közönséggel. Az egyik színész kilép a térből, a fénypulthoz megy és irányítani kezdi a világítást. A cselekmény egyszerű bonyodalommal kezdődik, a három férfi (Szilágyi Áron, Hajdú Tamás, Virág György) beleszeret a fiatal és gyönyörű Vilmába (Verebes Judit), és kegyeiért kezdenek versengeni. A lány szobalányával, Lidivel (László Judit) együtt kiterveli a három férfi megtréfálását, és a szomszéd vénlány, Katica (Mezei Kinga) ablaka alá küldik őket. Közben maga Vilma is beleszeret egy Vörös­martyt olvasó hősszerelmes férfiba, Hangai Sándorba (László Roland). A szerelmi sokszögek ellenére a végén mindenki megkapja a hozzá illő párt, és boldog befejezéssel zárul a történet. László Sándor rendezésében a színpadkép egyszerű, zöld fűvel borított tér, ami egy kertre emlékeztet. A díszletben ablakszerű nyílások is találhatóak, ami számos játéklehetőséget biztosít a színészek számára, a többi olyan kelléket, mint a pad vagy az ajtó, ők maguk hozzák be, ezzel a helyszínváltás pusztán pillanatok kérdése. A stilizált tér ellenére a jelmezek realista stílusúak, a színészi játékhoz megfelelő túlzásokkal ellátva. A komédia megköveteli az elrajzolt, nagy mozgásokat, illetve az erős mimikát. A közönség már a szöveg humoros nyelvezetén is szórakozik, a színészek persze erre természetes módon rájátszanak. Az előadás legkiemelkedőbb alakítása László Judité, aki Lidi szerepében irányítja és vezeti végig a cselekményt. Komplex, de közben tiszta játékán látszik a kidolgozottság. Mezei Kinga pedig kifejező tekintetével és bohókás stílusával alátámasztotta a szöveg humorát, és egyetlen szóval számtalanszor keltett nevetést a közönség körében. Az alakítások harmonikusan épülnek egymásra, a színészek zenei tudása is megmutatkozik. A jeleneteket sokszor egy-egy dal szakította félbe, ami néhol találó volt, néhol pedig teljesen kiütközött az előadás többi részéből. A hirtelen jött zene és tánc kilibbent a komédia könnyed folyásából. Mindezek ellenére sikeres komédiának tekinthető, főleg azok számára, akik szeretik a Molnár Ferencre emlékeztető stílus és az operett világának keverékét.

‍