Festői áramlások

Horváth Levente hosszú ideje visszatérő vendége a gyergyószárhegyi művésztelepnek, otthonosan mozog abban a térben. Folyamatosan a Gyergyó-vidéki tájhoz, élettérhez, környezethez tér vissza nemcsak látogatóként, hanem alkotóként is. A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ Karancsi Sándor termében megrendezett kiállítása ezekre a visszatérésekre ad rálátást, kirajzolva így Horváth Levente eddigi munkásságának különböző árnyalatait, hangsúlyosabb átalakulásait, legfőbb tartalmait. Egyszerű formákból építkező festői történései a térbe vetett ember folyamatos lelki metamorfózisát tükrözik. Áramlás a kiállítás címe, amely segít megérezni, megérteni Horváth Levente művészetének, az őt körülvevő változó világhoz fűződő festői viszonyulásának esszenciáját. Egyszerű, konkrét, ismétlődő, gyakran sorozatokká érlelt témái többnyire a gyergyói, a székelyföldi tájnak/térnek az elemei: fák, hegyek, csűrök, itatók – kiinduló- és fix pontjai ezek művészetének, olyab stabil formák, melyek egyszerre adnak teret a festői áramlásoknak, és tartják is meg azokat, biztos keretek között.
Horváth Levente ízig-vérig festőművész. Belső fényű tájai érzékeny módon tükrözik a folyton változó, éppen aktuális viszonyulását az adott térhez és időhöz. Úgy jár-kel a világban, hogy közben nagyon erőteljesen kötődik gyökereihez. És ez nem valamiféle érzelgős, szentimentális kötődés, hanem nagyon is természetes kapcsolat. Adott, amely megtart, de nem tart fogva. Ebből a meghatározottságból nem tud és nem is akar kilépni. Ezen belül találja meg szabadságát. És bárhol legyen is, Gyergyóban, Csíkban, Budapesten vagy Kalotaszegen, ezek a kiindulópontok, gyökerek vagy formák valamiféle biztos alapot jelentenek számára, az origót, amelyhez minden más mérhető. Képtárgyai, egyszerű, nyers formái jellegzetes vonalaikkal úgy válnak karakterjegyekké, hogy jelenlétük egyszerre összetéveszthetetlenül konkrét és egyértelmű, ugyanakkor távoli, elvont, háttérbe húzódó, a festőiség javára. És ez a festőiség kimeríthetetlen. Állandó vonzás, úton levés, áramlás, változás, folytonos átalakulás. Mindig van tovább.
Színei, ahogy ő foglamaz, lélekszínek – melyek azonban a konkrét térbe, időbe, létbe vetettségünk eredményei. A táj, a környezet, akár a jelen, múlt és jövő, elválaszthatatlan a benne élőktől – együtt formálódnak, nyomokat hagynak egymáson. Mindezek furcsa kölcsönhatásaiban történik minden, válik megközelíthetővé a táj, az ember, a maga személyes történeteivel, érzéseivel.
Ahogy az otthonos formák, Borzont, Kövespatak, a Pricske-tető vagy éppen a Székelykő biztos pontot jelentenek mindenféle változásban, úgy a festőiség is egy megbízható nyelv számára a változó képfajták világában. Horváth Levente érzékenyen reagál a változásokra, be is emel belőlük művészetébe, de ahogyan kitart témái mellett, úgy a festőiség határait sem lépi át ténylegesen – jelzi, hogy van tovább, de mindezt úgy teszi, hogy nem szűnik meg festőinek maradni. És ez nem válik kárára, éppen ellenkezőleg. A festészet az ő igazi közege, ebben tud valóban természetesen, szabadon mozogni. Az úgynevezett kilépései, melyekre szép példák csűrképei, illetve csűrinstallációi, erről is szólnak. Múlt, jelen és jövő együttállását úgy teszi láthatóvá, a különböző rétegeket úgy helyezi egymásra, a nagyszülők zsákvásznára festett képektől úgy mozdul el az installáció, a fotó, a videó irányába, hogy ezzel nem számolja fel az előbbit, hogy a festmény, a festői mindvégig középpontban marad, mint a különböző tér-idő rétegek, a különböző személyes történetek művészi lenyomata.

Horváth Levente: Székelykő 2.

Horváth Levente: Székelykő 5.

Horváth Levente: Székelykő 8.

Horváth Levente: Székelykő 10.

Horváth Levente: Torockószentgyörgy 1.

Horváth Levente: Kő, patak, beton 3.

Horváth Levente: Kő, patak, zuzmó 4.