Fényes odú (Vizuina luminată)

Az életen át történő egyszerű áthaladásom, illetve a pillanatok értelmének és fontosságának megragadására való képtelenség talán arra is visszavezethető, hogy én is minden pillanatban „kicsúszom” a kezük közül, hiszen saját, zárt, titkos, legbensőbb világomba menekülök. Talán úgy van, ahogy képzelem, és a külső világ, illetve a belső képzetek között még csak fikarcnyi különbség sincsen. Számtalanszor megtörtént már velem, hogy tágra nyílt szemmel látván láttam furcsábbnál furcsább dolgokat, melyek csakis álombeliek lehettek, máskor viszont lehunyt szemem mögött, álmomban vagy merengésem közben olyan dolgokban volt részem, hogy felidézve őket már képtelen voltam megítélni, melyik világban, melyik valóságban történhettek.

Azt hiszem, ugyanazt jelenti megélni vagy megálmodni valamit, a mindennapi valóságos élet éppen annyira teli lehet káprázattal és furcsasággal, akár az álmok világa. Kudarcot vallanék, ha például biztosra meg szeretném mondani, melyik világban is írom én ezeket a sorokat. Gyakorta álmodom kristálytiszta szerkezetű, szokatlan képiségű, csodálatos szépségű versekkel, melyeket éppen azzal a magabiztossággal szavalok el, mint amilyennel betűt betű mellé illesztve ezt a mondatot formálom, bevallom azt is, hogy sok képre álmomban találtam rá, felébredve pedig visszhangjuk oly világosan és kitartóan rezgett bennem tovább, hogy más feladatom már nem is akadt, csak papírt előszedve lejegyezni őket. Szeretném hinni, hogy az álmok világában van legalább egy általam jegyzett verseskönyvecske, amelyet az alvó emberek rémálmaikban olvashatnak.

Mélységes, teljes döbbenettel tekintek környezetemre, meglepetésem pedig mindig ugyanakkora, legyen szemem csukva, avagy éppen nyitva.

Több éve kísérek figyelemmel egy álmomban mindig azonos körülmények között visszatérő eseményt, ha azonban megpróbálnám ide lejegyezni, nem volna még elég világos, hogy végül is életem mely szakaszának a részét képezi, mivel az írás közben engem ellepő fényben életemnek ugyanaz a folyamatossága, még pontosabban kifejezve: szaggatottsága tapasztalható, ami az „álmomban” megjelenő, bizarr és melankolikus eseményeket magával hozó nap világosságában.

Valójában inkább melankolikus, mint bizarr, és inkább megfejthetetlen, mint káprázatbeli, akárcsak életem eseményei, illetve a benne végrehajtott cselekedeteim.

Évek óta mindennaposan visszatérő álmom szerint meglátogatok egy várost, melynek külvárosi, hepehupás útját düledező fal szegélyezi, ahova én gyakran járok ki pihenni. A fal túloldalán sűrű lombú, magas akácfa nő, mely kellemesen hűvös árnyékával enyhíti a nyári napok elviselhetetlen fülledtségét. A fűben heverek, a falból származó néhány nagyobb kőnek támaszkodva mély nyugalomban újságot olvasgatok. Jól érzem magamat, bár kissé meleg van. A gyerekekkel teli városi szegénynegyedek felé tartó fagylaltárus kocsijával átszeli ezt a kietlen útszakaszt, de megpihen az akácfa árnyékában, át is kukkant hozzám a kövek között, hiszen ismer. Egy kisfiú, arca egészen jellegtelen, korát megállapítani képtelenség. Különösen az alacsony termetű emberek között akadnak olyan típusúak, akiknek arcán a kamaszkor elmúltával hirtelen megjelenik néhány ránc, bőrük viszont kisimul, és ilyenek is maradnak öregségükig. Ezeknek az embereknek az életkorát képtelenség megállapítani, arcuk évtizedekig ugyanazt a meghatározhatatlan kortalanságot sugározza. Lehet azonban, hogy a fagylaltosfiú egészen fiatal, és csak azért tétetett be ragyogó aranyfogakat magának, hogy arcának érettebb vonást kölcsönözzön, de az is előfordulhat, hogy pusztán státusszimbólum, akárcsak a némelyek által gomblyukakba tűzött tárgyak, lehet, nála az aranyfog arra utal, hogy ő maga a kocsitulajdonos, tehát semmiképpen ne tévessze össze senki se valami csavargóféle mozgóárussal, hiszen még aranyfogra is tudott pénzt gyűjteni.

Végül még az is lehet, hogy szüksége volt rá. Mindig ilyesmik járnak az eszemben, ha beszédbe elegyedem vele, ő pedig ajkát felhúzva féloldalt megcsillantja azt a sárga fémdarabkát.

És íme, mindezek leírása közben feltör belőlem egy emlék: középiskolás koromban pontosan egy ilyen fiútól vettem magamnak nyáron fagylaltot, télen pedig törökmézet, óráról lógva még az is megesett, hogy fogvacogva mindketten ugyanabban az udvari raktárban vártuk az óra végét, gyakorta beszélgettünk, én meg csodálkoztam, hogy van neki egy aranyfoga…

A líceumi árus meg a poros, kietlen úti személy talán egy és ugyanaz, igen ám, de akkor milyen módon „él” és árusít fagylaltot mind az álmomban, mind a valóságban? Egész biztosan két különböző személyről van szó. És mégis hasonlítanak, igen, elképesztően hasonlítanak egymásra… Azt hiszem, egy és ugyanaz… már semmit sem hiszek… kezdek összezavarodni… Mindig összezavarodom, és muszáj feladnom, ha nekilátok megvonni az álom és valóság közötti határvonalat. De hát nem is erről szeretnék mesélni, hanem néhány olyan eseményről, mely nemsokára bekövetkezett az általában semmiféle látványossággal se kecsegtető, elhagyott városszéli útnál, bizony-bizony, néhány egészen szokatlan eseményről van szó.

Városunkban pár éve helyben képzett, etetett rendőrkutyás egységet hoztak létre az őrsön, hogy az állatok segédkezhessenek a gonosztevők elfogásában. Erről az egységről a tavaly hatásosnál hatásosabb fotósorozatok jelentek meg a sajtóban. Volt ott kerítést könnyedén áthágó eb, volt, amelyik fülét hegyezve, földhöz nyomott orral éppen szimatot fogott, és volt olyan is, amelyik hátulról kapta el a tolvajnak öltözött, fejét pokróccal védő rendőrt, mert bár az állatok remek kiképzésben részesültek, vadul támadtak, s rettenetes agyaraiktól mindenképpen védekezni kellett. Gyakran láttam a kutyákat az őket pórázon vezető rendőrrel együtt, aki ki tudja, éppen hova, miféle feladat elvégzésére vitte őket. A közönséges kutyáktól még speciális egyenruhával is megkülönböztették őket. Úgy, ahogy mondom, ezek az ebek rendőrjelvényes sapkát viseltek, hátukon pedig valami kis ruhafélét, melynek egyik sarkában a TR (Titkosrendőrség) kezdőbetűket lehetett megfigyelni. A kis ruhák rendkívül szépek voltak, bámulatos égszínkék anyagból készültek, a betűket pedig aranyszállal hímezték. Nana, ezekből ugye kétséget kizáróan valami bizarr dolog kezd kisülni.

A sajtóban közzétett fotókon nem láttam felöltöztetett kutyákat, valójában egyáltalán nem is értem, mi értelme lehetett ezeknek az egyenruháknak, hiszen inkább csak akadályozták volna őket hirtelenül gyors mozgásukban, sőt, két-három kerítésre mászással egészen szét is szakadhattak volna.

Semmiféle módon se tudok utánajárni, hogy mindez éppen így volt-e, ám fogadjuk el, hogy a kutyák egyenruhát viseltek.

Különben is, amikor én láttam őket, akkor egyenruhásak voltak, csak annyi volt még, hogy… De hadd mondjam el, mi is történt…

Nos hát ezek a kis, zárt rekeszekben élő, ott is etetett kutyák kommunikáltak egymással, hol vakkantásokkal, hol a faólak oldalát kaparászgatva, hol pedig a rámért finom ütögetésekkel – ezeknek nyilvánvalóan volt valami csakis általuk értelmezhető titkos üzenetük, elvégre nemhiába voltak betanított, edzett rendőrkutyák. Naponta mindig más-más időpontban vitték ki őket, ilyenkor aztán dolgukat is elvégezhették, illetve szabad lófrálással kiűzhették tagjaikból a zsibbadtságot. Igen ám, de néhány hónapja a rendőremberek arra lettek figyelmesek, hogy a rendőrkutyák között furcsaságok történnek. Akkor azonban még senki sem gyanakodhatott titkos nyelvhasználatra, és arra sem, hogy a bezártságuk idején felhangzó vakkantgatások, kaparászások és toppantgatások óltól ólig terjedő titkos nyelv részét képezik. Ugyanakkor az udvaron ahelyett, hogy szokványos módon ugráltak, bolondoztak, összevissza futkároztak volna, elkezdtek két-három fős csoportokban gyülekezni, fejüket összedugva mintha morrantások, finom érintések révén titokzatos beszélgetésbe bonyolódtak volna, ami per pillanat teljesen érdektelennek tűnt ugyan a rendőrembereknek, ám néhány hét múlva aztán keservesen bánkódhattak.

És tényleg, egy szép napon fellázadtak. Etetésnél történt, miután az ebek minden eléjük vetett dolgot derekasan felfaltak, miután fellefetyeltek pár korty hideg vizet, rövid, parancsszerű vakkantás hangzott fel, mire két kutya őrségbe állt az udvarról kifele nyíló kapuhoz, ahonnan az étket kapták. Egy szempillantás alatt minden irányból kutyák pattantak elő, fülsiketítő ugatástól kísérve körülvették az ételmaradékokat gyűjtögető őröket, a ketrecek felé terelték őket, betuszkolták őket, az ajtókat pedig gondosan bezárták, ugyanúgy, mint amikor emberek helyett még kutyák ültek az ólban.

Hiába kiabáltak, hiába is szegültek ellen az őrök, fölösleges volt, a kutyaugatás hangjukat túlharsogta, kitörési kísérleteikkel kudarcot vallottak. Két fenyegető agyarú juhászkutya szigorúan őrizte őket, de különben is, a történéseken való teljes elképedésükben szerencsétlen flótások szinte már tiltakozni is elfelejtettek.

Amint az udvar kiskapuját kinyitották, az összes kutya beözönlött az irodába, némelyek az ajtókon át, amiket kiképzésüknek megfelelően két lábra állva nyitottak ki, mások pedig a nyári meleg miatt kitárt ablakokon át hatoltak be.

A bent lévő rendőrökkel ugyanaz történt, mint kicsivel korábban a kintiekkel. Összesen talán vagy nyolc rendőr volt az őrsön, plusz két rendőrbiztos, a rendőrfőnök meg egy gépírónő, ehhez képest viszont a kutyák legalább harmincan lehettek, ez utóbbiak módszeresen dolgoztak, jó „rendőri” érzékkel, nagy elővigyázatossággal, meglepetésszerűen csaptak le az emberekre, revolver előszedésére vagy elsütésére esélyt se adtak. Jól képzett, igazán remekül kiképzett kutyák voltak ezek, a bűnözők leterítésére, zsebeik kikutatására alkalmas technikát most a rendőrök ellen fordították, földre kényszerítették őket, fogukkal megragadták a fegyvereket, zsebeikből kihúzták, így fegyverezték le őket. Egy fiókban, amit az egyik juhászkutya orral nyitott ki, megtalálták az önműködő bilincseket, hamarosan már kattantak is a földre fektetett rendőrök csuklóin, akik között voltak sérültek, alaposan megmartak, és ráadásul még kutyalábak nehezedtek mellkasukra, hasukra.

Amikor már mindannyiuk kezére és lábára felkerült a bilincs, a kutyák az embereket ruhájuknál fogva húzták-vonták az ólakhoz, melyekben egy órával azelőtt még kutyák tartózkodtak.

Az őrök mellé zárták őket. A városból visszatérő rendőrökre lesben állva várakoztak, hagyták őket bejönni, majd leteperték, és odavonszolták a ketrechez. Ám ez még az egyszerűbb feladat volt.

Estére a kutyák befejezték a rendőrség elfoglalását. Éjszakára kiküldtek egy csapatot a városba élelemért, és mivel a kutyákat kiképezték arra is, hogy valódi rendőrökhöz hasonlatosan be tudjanak hatolni a zárt ingatlanokba, hát kiraboltak egy mészárszéket.

Az elkövetkező napokban senki sem tért be a rendőrségre, még a megrövidített mészáros sem, biztosan nyomós oka volt arra, hogy ne akasszon kereket a rendőrökkel. Különben is, kit érdekel, mi történik egy vidéki kisváros rendőrőrsén.

Így telt hát el néhány nap, a kutyák továbbra is felügyeletük alatt tartották a helyiségeket, éjszaka pedig ellátmányért portyáztak a mészárszékeknél.

Ily módon néhány mészárszéket, de főleg néhány bő kínálattal kecsegtető hentesüzletet is kifosztottak.

És mivel a várost már senki sem őrizte, a lopások és betörések megsokasodtak. A városban megváltozott valami, ezért pár polgár küldöttségbe tömörülve elment a rendőrőrsre tiltakozni.

Néhányan bementek, a többiek kint várakoztak.

És ez volt a kutyák veszte.

Ahogy a küldöttség a folyosóra belépett, az őrszemek riasztást adtak ki, mire többen reagáltak is a mozgósításra az irodában, jöttek, ám mégsem elegen, sokan ugyanis a pamlagon vagy a földön fekve, húsokkal eltelve, elhízva, ellustulva és érdektelenül henyélgettek. A folyosón tehát az emberek könnyedén megvédhették magukat. Ráadásul a kihallatszó kiáltozásra és ugatásra a kint lévők is bementek, hogy lássák, mi folyik odabent. Csak nagy nehezen sikerült a körbekerítést kicselezve elmenekülniük. Az irhájukat menekítők nemigen értették, mi lehet odabent a kutyákkal, de a helyzet furcsaságán fennakadva értesítették a tűzoltókat, akik sietve meg is érkeztek, tűzoltófecskendővel lecsillapították az állatokat, majd láncra verték őket. Később ráleltek a rendőrökre, akik épp annyira ki voltak éhezve, mint amennyire a kutyák el voltak telve. Végül aztán helyreállt hát a rend, minden visszatért a normális kerékvágásba, a kutyákat pedig példás büntetéssel sújtották, ahogyan azt majd el is mesélem.

Másokhoz hasonlóan erről az egész „kutyalázadásos” históriáról az újságokban olvastam, terjedelmes, esetenként túlzásokkal teli riportokat készített több tucat, lapja által a mi városunkba kiküldött tudósító.

Ám ez sem választott témám itt, viszont ezek bemutatása elengedhetetlenül fontos volt ahhoz, hogy eljussak azoknak az eseményeknek az elmeséléséig, amelyeknek magam voltam szemtanúja, és amelyeknek látványa aztán tébolyítóan kínzott, nyugtalanított, elrabolva pihenésre szánt óráimat, méghozzá mindezt olyan helyszínen tapasztalva, ahol a világ dolgaitól védelmezve tudhattam magamat, hosszú órákat tölthettem tökéletes magányomban, legalábbis a szóban forgó eseményig.

Említettem már, hogy a rendőrökből felállított bíróság a kutyákat tettükhöz méltó büntetésben részesítette, a kihirdetett ítélet szerint nyilvánosan végrehajtandó kötél általi halál járt nekik, ezzel természetesen példát statuáltak, nehogy más kutyáknak egyáltalán átvillanhasson az agyukon hasonló.

Az akasztás helyszínéül pedig éppen a városszéli düledező fal melletti helyet választották, ahova gyakran kijártam a susogó lombú irdatlan akác hűvös árnyékában heverészve pihengélni.

Aztán egy nap, amikor estefelé hónom alá csapott újságommal nagy elégedetten megérkeztem a fához, hogy aztán most jót lazítok egy igazán fárasztó nap lezárásaképpen, a már otthonossá vált kietlenség képe helyett egy felnőttekből és gyerekekből álló, hadonászó, hangoskodó, röhörésző, kiabáló társaság fogadott, lármás izgatottságban tárgyaltak egy különös eseményről, mely nem volt más, mint a kutyaakasztás. Közelebb kerülve láthattam mind a harminc kiguvadt szemű, szánalmas akasztottat, lógó nyelvüket mintha csak egy kánikulai napon lefegtetnék oldalvást. Ott sorakoztak a fal mentén néhány hornyolt és lyuggatott gerendán átfűzött kötélen himbálózva. Mindahányan rendőrsapkájukat, illetve szép égszínkék egyenruhájukat viselték, csakhogy a TR jelzés le volt tépve róluk, feltehetően a súlyos ítéletet elszenvedő katonák jelképes rangfosztásához hasonlóan.

A kutyák az elkövetkező napokban is ott maradtak, mi több, szörnyű bűzt árasztva oszladozni kezdtek. Képtelen voltam továbbra is ugyanoda járogatni, így hát kitartó keresgélést követően másik pihenőhelyet választottam, a városunkat átszelő folyó mentén lévő egyik fűzfaligetet. Mostanában is gyakran kimegyek oda. Hozzá kell tennem, hogy a fagylaltosfiúnak is van még némi szerepe ebben az ügyben. Valamelyik napon az egyik mellékutcában fagylaltoskocsistól pillantottam meg, méghozzá néhány rendőr társaságában. Igen, az általam is oly jól ismert fagylaltoskocsiról van szó, melyen máskor díszes, nikkelezett fémplakettre írt, rikítóan piros nagy betűk hirdették: „Ha ma fizetsz, holnap is jár”, most azonban majdnem teljesen olcsó fekete ponyva borította, akárcsak valami halottaskocsit. Néhány ember vele tartott, érdeklődésemre elárulták, hogy a rendőrség felfogadta ezt a fiút, hogy kocsijával az akasztott kutyák tetemeit a dögtemetőbe szállítsa elhantolni. Ez a legutolsó részlet, amit a fentebb elmesélt történetből fel tudok idézni.

Talán kételkednem kellene a fenti eseménysor valóságosságában, és álombelinek kellene tartanom, talán kétségbe vonhatnám teljes hitelességét, mivel lefolyása számomra túlontúl logikusnak is tűnik. Megeshet, hogy logikus felépítettségét a történet csak ébredésem után nyerte el… Engem azonban a dolgok logikája a legkevésbé sem foglalkoztat. Azt is mondhatnám, hogy éppenséggel sose érdekelt. Minden logikusnak nevezhető, ha egyszer már megtörtént és láthatóvá vált, legyen az bár álombeli is, hasonlóképpen pedig minden szokatlan újdonság logikátlannak tűnik, még akkor is, ha éppen valóságos esemény. Máskülönben semmiféle jelentőséget nem tulajdonítok az efféle dolgoknak, amikor álmaimat vagy emlékképeimet „újranézem”. Mindenekelőtt szépségük vagy bizarrságuk, csendes szomorúságuk, illetve békés vagy éppenséggel drámaian fájdalmas vagy szívet tépő jellegük érdekel. Ej, hány őrülten káprázatos dologgal nem találkoztam én már álmaimban, olyanokkal, amelyek mellett az emberek naponta közömbösen továbbhaladnak! Mert az az igazán elragadóan izgalmas, hogy az álomban (vagy éppen már ébrenlétben…) a leghétköznapibb dolgok is megfogalmazhatatlan jelleget öltenek, melyektől elszakadni én már nem is tudok… Például bizonyos módon láttam egyszer a bukaresti posta előtti aprócska teret, azóta kétszer is elautóztam előtte, és bár persze nyitott szemmel történt, én mégis csak fehér meg piros színben észleltem az egészet… s örökre így is marad…

Ugyanaz a terecske, a maga oszlopos postahivatalával, elöl a Takarékpénztárral, a maga üzleteivel és apró kis kertecskéivel, járókelőivel meg gépjárműivel, egészen valósághű, ám minden, a legapróbb részlete is tökéletesen hófehér. Fehér az összes jármű, a házak, minden járókelő, a levelek, minden egyes rácsrúd, de még az utcaseprő söprűjének összes vesszőcskéje is, hogy magáról az utcaseprőről már ne is szóljak. Azt is mondhatnám, hogy mindezek a dolgok elveszítik sajátos jellegüket, azaz az emberek nem húsból és vérből, a levelek nem növényi szövetből, a járművek nem fémből, a házak pedig nem téglából meg kőből vannak, hanem kivétel nélkül csakis aludttejből. Megpróbálom jobban elmagyarázni a látványt: képzeljék csak el, hogy szétpattan egy üveg, ám a benne lévő tej, ahelyett, hogy szétfolyna, megőrzi az edénybe alvadt formáját. És most már a korábban zöld üveg helyén fehér üveget találunk, ugyanolyan csillogót, mint a korábbi, csak éppen fehéret. Nos hát, íme egy olyan tárgy, mely helyet kaphatna apró terecskémen.

Képtelenség ott más színre bukkanni. Itt van például egy magas, bajuszos uraság, kezében pálcát tart, elhalad éppen a Takarékpénztár előtt, lépteit lelassítja, zsebéből órát húz elő, hogy egyeztethesse a Takarékpénztár órájával. Előttem van minden egyes mozdulata, látom a legapróbb részleteket is, még bajusza fehér szálai sem kivételek, aztán íme, gipszfehér ujjai meg a zsebéből elővett porcelánfehérségű óra. Az órafedél is fehér, a férfi kezében lévő pálca is akár egy nyaláb cukor, úgy tűnik, mintha az egész Takarékpénztár cukorból épült volna, csak annyi megjegyeznivaló volna, hogy az anyag jellegzetességei a színváltás ellenére is megmaradtak, aztán ott vannak például a mattfehér kövek, ezzel szemben az ablakok ragyogó fehérek, és végül a járókelő tompán lágy fehérségű archúsa laza, meleg péphez hasonlítható, ugyanúgy, mint a kezét vagy öltöny alatti testét borító bőr is, mely csupán színt váltott, ám megőrizte emberi testhőmérsékletét, pórusait és minden szervi sajátosságát. Mindezek számomra olyannyira világosak, hogy úgy tűnik, nem igényelnek semmiféle további magyarázatot, e látásmód nem jár semmiféle erőfeszítéssel.

Egy napon azonban mégis változott valamelyest a díszlet: a tárgyak, illetve az egész kis tér megőrizte ugyan fehérségét, ám tessék nézni, hogy a Takarékpénztár kupolája bevörösödött, rendkívül, kápráztatóan vörössé vált, és mivel megőrizte a csiszolt üveg teljes ragyogását, elvégre abból épült, most olyan lett, mint egy óriási rubintető. Aztán a kupolából kiindulva a vörös – patakzó vérként, omló bíborként – nekilátott a kis tér elfoglalásának. A végén már a levegő is bevörösödött, mint a fényképezőfülkében, bár minden megőrizte a maga fényességét, hiszen a látási viszonyok közben tökéletesek maradtak. Ezek után most már az apró tér hol teljesen fehéren, hol meg teljesen vörösen jelenik meg előttem, fehér lesz a napsütésben, ha például kint vagyok a kertem által határolt erkélyemen, vörös pedig akkor lesz, ha este fáradtan lehunyom a szememet.

Talán még jobban is tetszik nekem vérbíboros állapotában. Ha a kis tér éppen piros, a pálcás uraság bajuszszőrei az általában törékeny tárgyak csomagolásához használt színes papír leheletfinom szálacskáira hasonlítanak, mellénye, öltönye elegánssága főtt rák páncéljára emlékeztet, a kezében lévő pálca a gyerekek által igen kedvelt olcsó nyalókát idézi, a házablakok olyanok, mint mozgó török kölessörárusok készítette kandiscukor, véráztatta fű és lombozat, egy kisfiú, aki folyadékot önt ki egy üvegből, nem vizet, hanem vért önt ki – aztán az emberi fogak csinos koralldarabkákból, az ujjak porfírásványból, a fülek pedig bíborszínű porcból. Ha az utcaseprő homárbajuszhoz hasonló, vörös vesszőjű söprűjével az utcán takarít, nyomában téglaporszerű felhő emelkedik. És még az egészre ráboruló égbolt is vörösen szikrázik, akár egy hatalmas, színes kristálykehely…

Azt hinné az ember, hogy a fent leírt kis tér látványát csak álmomban élvezhetem vagy lehunyt szemmel ábrándozva, ám egyszer tágra nyílt szemmel meggyőződhettem arról, hogy igenis, valóban létezik, hiszen megpillantottam a díszlet egyik szereplőjét hús-vér alakjában. Ha úgy óhajtottam volna, azzal a vörös lénnyel még szóba is elegyedhettem volna. Pontosan idén nyáron történt. Jól benne jártunk már a délutánban, erkélyemről éppen az utcán elhaladó járókelőket figyeltem, elég gyér a forgalom, mert a város végén lakom.

És egyszer csak elsétált előttem a kis tér egyik női szereplője. Suhogó selymű vörös ruhát viselt, fején vörös kalap, melyet ruhájának anyagával egyező széles szalag szegélyezett, lábán piros cipő, harisnya, táskája, kesztyűje vörös, orcáján hajnalpír.

Kétségem elűzése céljával megszólítottam a mellettem ülőt:

– Milyen színű az itt elhaladó hölgy ruhája? És a kesztyűje meg a táskája, a cipője… vörös, nemde?

– Pontosan – hangzott a felelet. – Kissé extravagáns viselet, ám ez a nő folyton ilyen kirívóan öltözködik, különbnél különb ruházati ötletei vannak…

Én addig még sose láttam, ám a megkérdezettet továbbra is hagytam abban a hitben ringatózni, hogy a vörös hölgy extravagánsan öltözködik, én viszont meg voltam győződve róla, hogy az én kis terem egyik testet öltött szereplője haladt el az utcán.

A fentiekhez hasonló átjárások teljességgel megingatták a jól körvonalazható és biztos valóságba vetett hitemet (melyben különben akkor eszközölök teljességgel érvényes, maradandó és megkérdőjelezhetetlen változtatást, amikor csak akarok), ugyanakkor az ilyen esetek mutattak rá a mindennapokban végrehajtott cselekedeteink holdkórosságára is.

Boda Edit fordítása

Max Blecher (1909–1938) romániai zsidó kereskedőcsalád sarja. 1928-ban Párizsban orvostudományt tanul, amikor gerinc-tuberkulózissal diagnosztizálják. Ezt követően szanatóriumokban, ágyhoz kötötten él. Egy verseskötet és három regény szerzője.

‍