Fenekedés Farkaslakán (Vidám tisztelgés Tamási Áron előtt)

Történt vala egyszer, hogy jeles népek gyűltek összve János atyánkfia házánál, ahajt a Gordontető árnyékában, a temető alján s még aljafelé, a pitvaros háza tornácán, egyelőre. Szent Mihály havának tizenkilencedikéje vót éppen, gondolták, csak otthon találják, habár mint tudjuk, „a János nevű emberek élete igen változatos”, így akár éppen máshol is lehetett volna, mint ahogy máshol is volt, még úton a nárciszmezőkön. A hold nem röstellkedett kényeskedni azon az éccakán, és hol eltakarta magát egy setét felleggel, hol fellibbentette szoknyáját, mintha táncba kéretné magát, s nem tudna válogatni a csillagszemű legényekből. Igencsak fújt már a tarló likából a szél, s egy kicsi ördögszekerecske erőst nekibátorodott, hogy biza ő világot lát, mert szűkös néki ez a domb a Cseretetőn.

Ilyetén fordulatok közepette indul neki a díszes sereg a takaros kis házhoz, ahol muskátlik ijedeztek az ablakban, s röpke torpanás után bérontanak az udvarra, egészen a tornácig merészkednek, kapuzábét s kegyelmet nem ismerve.

Rendesen fel voltak dúlva, ki így, ki úgy, de mást nem is tudnak csinálni, mivel ez már így vala megírva, áperté elrendelve.

Ábécésorrendbe nemigen tudnám állítani őket, mivel egy ló is volt velök, egy pompás Pompás, szíves agyonrúgásban járatos. Így is alig mertem kikancsalítani a bölcső aljából, ahová bésuvadtam félelmemben s egy bagoly képibe éppenhogy, a fenenagy árnyak mián. Gondoltam, egy bagoly csak kibőcsködi magát mindenféle fenekedő veszélyből, de még jobbnak láttam meghunyulni, mielőtt kibátorkodok.

Ahogy ott állták a helyöket, mint Csócsi Pista szekere Béta oldalába, nem tudván, hogy most hogyan tovább, az egyikük felvállalta a szólást, mint a lakadalomba a bokrétás vőfély. A jelenés inkább hasonlított egy mumus-papra, bár meg kell hagyni, hogy választékosságban egyformák valának.

– Vezért kellene válasszunk! – szólt okkersárga Ábrahám, s közben szorgalmasan kocogtatta nyiszlett állkapcsát.

– Helyesen szólsz s szépen is mumus-pap létedre, de hogyan döntsük el? – kérdé Bimbó Lőrinc nagy agyarfurtul.

– Hát játékkal! – így Csöbi Simó, akinek tolvaj esze rafinálkodna furt.

– Inkább vérrel! – javasolja kánonba kántorhangú Gyárfás és Sata Balázs, közben kisbicskájukat marokra fogják, úgy virtuskodnak gangosan, mint pelyhes állú legénkék a búcsúba.

Szász Tamás kezében egy baltával babrál, és egyre csak hallgat pogányul, mint egy éhes toportyán a birkák közelébe, vére forrósága arcába, majd agyába ömlik, és úgy kicsikkant egy muslincát, ami a pálinkásüveg szádján büllegetőzik, hogy mindenki láthatatlanná kucorodna leginkább. Szép fejére rászáradt már a vér, megcsillan a derűs holdvilágban, ahogy gőgös nyakát hátrabiccentve végignéz a seregleten.

– Látom, mindenki itt van, még Faludi Jákó is a félbemaradt csuhájával, s az asszonynépeket otthon hagytátok zserébülni. Eccer mondom, hogy nem lesz itten se játék, se vér, emésztő virtus pláne, mert én vagyok a vezér, a legelső!

Ezzel diadalmasan a feje búbja fölé emelé az újságot és úgy lobogtatja, hogy az menten szárnyas angyallá változik, a betűk, mint a tollpihék, ficánkolva szelik át a tornáci levegőt. Szász Tamás kelet felé pillogat az újsággal, szeme sötétjével haragosan az égre tekint, hogy még a pitymallat is hátrahökken, inkább máshol kezdi el a munkáját, mintsem a pogánnyal ellenkezzék, aki nagy barna hangon, akár egy bőszülő szarvasbika, belereccsent a rövidszoknyás éjszakába:

– Tudja valaki, hogy mér gyüttünk?

Erre a dörgedelemre aztán én is még magosabbra húzockodom a csendfa lombjaiba, ahogy a nagy Tilalmas erdőben szoktam, ha eljő a vacsoraidő, s hegyezém fülem a diskurzusra, mint a pocegér mocorgására.

– Mér, mér, mert nevet akarunk változtatni! – szólt az ábécé elejéről kórusban Bakk Lukács, Balla Árkó, Bimbó Lőrinc, Bircsa Sami és a többiek, akik névváltozás miatt jöttek, de most nem ott vagyunk, ahol az ördögváltozás.

Volt, akinek a neve, volt, akinek a sorsa nem teccett, mert mind megőrüléssel, tűzzel, verekedéssel, bicskázással végződött, ha nem bujdosással. Ritka kivétel is vót, ritkább, mint a gazda bú nélkül, de ők nem éreztenek fűllést a jövésre.

– Hallgassatok mán, atyámfiai, hisz münk vagyunk a székely néplélek, s ahhoz igen nagyon pászintos neveket kaptunk! – hangoskodik Varjú Gáspár, Károgh Menyhárt és Madaras Boldizsár.

– Ne tudóskodjatok itt néköm, én nem akarok karácsonkor meghalni, élnék még egy küsdéget! – nyüszít Gyárfás, aki alulmarada volt a kántálásban, s rossz virtusa vitte belé a bicskázásba.

– Hát tük es itt vagytok? – csodálkozik Etédi Küs Anti, szintén meghótt.

Ezek nem kapkodtak, mint Bernát a ménkű után, és még sokáig eltanakodtanak vóna, ha okkersárga Ábrahám meg nem unja az egészet és bé nem kocogtat sípcsontjával illedelmesen a házba, ahol nagy forgalomban voltak Fancsali Márta körül a gurucsás asszonyok, meg Régina néni és Száraz Boda Izsákné a szomszédból, aki kezében egy lefoszolott olvasóval hessegtette a láthatatlan villámokat.

– Hát ezek tényleg bégyünnek – gondoltam magamba, s máris erős felindulásba kezdtem vóna, de akkor hirtelen olyan húzást éreztem kifelé, mintha a Bojókás patak, de inkább a Fehér-Nyikó egy nagy áradás után úgy megharagudna, hogy beszippantana hatalmas orrlikával, hogy csak úgy nyekkenek.

Már nem is tudom, hogy sikerült megmenekülnöm a vérsáros örvényből, de a végén valami meleg, puhára huppantam, s hálából úgy dicsértem az Istent, ahogy a torkomon kifért. A szemem még nem igazán tudott messzebbre nézni a meleg, puha, tejízű domboknál, de nagy megnyugovásomra senkit nem érzékeltem a figurás társaságból.

Valóságosan is úgy történt, hogy a díszes küldöttség tűnődött még egy kicsinyeget, mint Holló Laji a kígyófiakon, de aztán hagyták úgy a nevüket, sorsukat, ahogy vót, szerre kalapot emeltek, s köddé váltak, akár a harmat a napsugarak dédelgető ujjai között.

Így leve igaz a mondás, hogy a székely lélek harmatban lakozik.

Készült Tamási Áron novelláinak felhasználásával

Budapest, 2022. augusztus 5.

‍