.svg)
Félúton
Itt ülök a Maros partján pánpéterségem minden roskatag bájával. Az időből kizökkenve. Őszülő hajamat borzolja a szél. Arcélem lágyabb, mint anyám tatáros arccsontja, inkább az apám vonala. Olajzöld szemem nagyanyámé. Fülembe nagyapám orgonajátéka zsong. Génjeimben dunántúli, székelyföldi, nyomokban örmény spirálok, nyugtalanító hajlamok. Belül megannyi dallam, évek zsivaja, morajló csönd.
Kissé lejjebb a gát vize zubog. Tarka ruhám alja már-már a habokat súrolja. Lehet, hogy fakul a színe, de szeretem. Mezítelen talpam alatt az egykori Cementlapok, szemben a régi fotógyár, szocializmusunk üszkös maradéka. Alant szelíd Marosom, a vadóc Olt testvére, mely a Dunán át a Fekete-tengerig hömpölyög. Akár a gyerekkor andalító meséi, akárcsak kanyargós vérvonalam. Oda-vissza, oda-vissza.
Káprázik a szemem a félhomályban. Hunyorítok. Nagyapám vagyok, amint Sztálin-gyertyák fényével szemében menekül. Nagyanyám vagyok, akit anyám kislánysága ment meg az orosz katonák kaján vágyától. Apám vagyok, aki beiratkozik a Pártba, csak engedjék műteni. A lányom vagyok az első csalódás után, anyátlanul.
Szerelemgyerek vagyok. Pszichológus barátnőm másként mondaná: nem kívánt, nem óhajtott, ilyesmi. Nézőpont kérdése. Talán az egykori diktátor dekrétumának köszönhetem a létem.
Káprázik a szemem a fényben. Hunyorítok. Fekete-fehér fotókat látok. Gyönyörű-nyurga testüket fürdőruhában. Apám csintalan suhanc-képét, anyám laza mozdulatait, libbenő fürtjeit, trapéznadrágját. Körüllengi őket valami felhőtlen felelőtlenség. Fogantatásom előtti.
Istenem, egyidős vagyok a Száz év magánnyal! Huszonkét éves szülinapomon omlott le a berlini fal, akár a Kőműves Kelemené, bár az minden éjjel. Szúrnak az időszilánkok. Itt gubbasztok a víz partján megannyi disszonanciámmal. Jókislányságommal, gyávaságaimmal, zajos magányommal, fene nagy naturalizmusommal, a nonkonformizmus vágyával, rejtett mintázataimmal, örökölt terheimmel. És amaz Dallal a szívemben, egész amorf lényemmel. Felmenőimmel és utódaimmal. Valahol középen, mint a Maros: forrás és tenger közt félúton. Hamvaimat őrizve. Szerelemgyerekségem minden roskatag bájával.
Bíborrobogás
Éjféltájt kibújok a háziruhámból, felveszem a hálóingem, megpaskolom a párnát, a falnak támasztom, bekuckózom magam az ágyba, nyakig húzom a takarót, és a könyvemért nyúlok, hátha tudnék olvasni kicsit. A gyomrom táján ugyanaz a tompa fájdalom már napok óta. Sajog és ég. Tenyerem a gyomorszájamra tapasztom, lassú körkörös mozdulatokkal maszírozom. Mintha enyhülne. Az ágyam mellett kis batyuban a csomagom: minimal-pack. Egy tenyérnyi könyvet is beletuszkoltam, de azt leszámítva csak a legszükségesebbet. A fotelen a cuccaim, mindent gondosan előkészítettem. Az ablak felé nézek, a sarkában pókháló, az üvegen penészpöttyök, ráférne egy alapos pucolás. Az ablakon túl: az éjszaka. Mintha rétegesen és ritmikusan lüktetne a sötétség. Mintha nem is az ablakon túl, hanem valahol itt bennem lüktetne, valahol mélyen a mellkasom belsejében. Minden légvétel egy nyomasztó ütem. Elszámolok százig, hátha sikerül beleszenderednem. Egy, kettő, három…
Riadtan ébredek. Felülök az ágyban, csatakos tincseimet hátrasimítom. Próbálom felidézni az álmomat. Őrjöngő, lüktető tömegben dülöngélek, bőrszerkók, férfiloboncok, fürtös szakállak, lenyírt koponyák, sasok, karvalyok, farkasok, tetkós karok és vállak között. A kezek felém nyúlnak, egyre több és több kéz, keresik rajtam a fogást, s már érzem is: emelnek, röpítenek, hó-rupp, hó-rupp. Egyszer, kétszer, háromszor. Egyre magasabbra. Elég volt, álljatok le, kiáltanám, de csak tátogok némán, tehetetlenül. A következő hó-ruppnál már nem fognak ki. Lenézek. A tetkós karok sehol. Eltűntek. Nyomtalanul. Alattam örvénylő fekete lyuk tátong. Én meg csak zuhanok, egyre csak zuhanok. Talán a becsapódásra ébredek meg. Vagy még azelőtt?
Az órámra nézek, fél 2 van. Kikászálódom az ágyból. Megyek, töltök magamnak egy pohár vizet. Csupa lucsok a hálóingem. Kinyitom a fiókot, keresek egy másikat, lecserélem. Meg kell próbálnom visszaaludni. Kinyújtom a lábaimat, aztán mégis inkább összekucorodom.
Reggel van. Lassan, komótosan öltözöm: felhúzom a blúzt, a nadrágot, a térd-, a lábszár- és a derékvédőt, a kipárnázott bőrdzsekit. Már csenget is. Lemegyek a lépcsőn. A tömbház előtt gyönyörű csillogó verda áll, mellette D. Biztatóan mosolyog, megölel, és nyújtja a sisakot, benne egy pár kesztyű. Szép bíborvörös sisak. Kezében a párja. Szintén bíborvörös. De ezt most valahogy nem tudom értékelni. Felcsatolom a sisakot, felhúzom a kesztyűt. D. felül a járgányra, inti, hogy csak bátran. Felteszem a bal lábam a tartóra, lendítek egyet a másikon, s már nyeregben is vagyok. Átölelem, jól megkapaszkodom. Indulunk. Nézem a kilométerjelzőt, egyre feljebb pörög: 60–90–120. Veszettül szorítom a hátát, nem tudok felengedni. Kétoldalt süvít a világ, én meg csak kapaszkodom. Merő görcs vagyok. Számolok: egy, kettő, három… Aztán apránként, ahogy fogy alattunk az út, szinte kilométerről kilométerre oldódik zsigereimben a gubanc. Döbbenetemre: elkezdem élvezni a suhanást.
Négy óra robogás után érkezünk meg. Fiatal rockbanda hangol. Bosszankodunk, hiszen mi a Nazarethre jöttünk. De amint ez a noname román csapat a húrok közé csap, csak hüledezünk és ámulunk. Vinnyog az elektromos hegedű, szárnyal Enescu Pacsirtája felturbózva dobszóval meg basszussal, pattognak a színes lézersugarak, dübörög a gyönyörű román népballadára írt kemény metál. D. – fene tudja, honnan – pezsgőt varázsol, sőt két poharat is. Koccintunk. Mosolyog a szeme. A lüktető tömegben dülöngélünk, bőrszerkók, férfiloboncok, fürtös szakállak, lenyírt koponyák, sasok, karvalyok, farkasok, tetkós karok és vállak között. És már repülök is: hó-rupp, hó-rupp.
Serkétlenítés
Rákenni a szert, hagyni, hogy hasson, aztán jöhet a lemosás, szárítás. Hemzsegnek az apró kis tetvek a fejbőrön a hajszálak között. Sercegnek a serkék a sűrű fogú fésű szarufogain. Biztos a suliban szedted össze. Bosszankodom, mert nyúzott vagyok, kialvatlan. De legalább kénytelen veled foglalkozni, nem csak a kicsikkel. Rád fér egy kis anyai gondoskodás, mostanában apád keni a szendvicseket is. Este nem neked szól a dal, a mese, pedig nem is oly régen még téged tápláltalak magamból. Most a legkisebb a soros. Krrr, krrr, krrr, mintha én is percegnék. Lehet, hogy már foszlom? Mikor növök fel a feladathoz? Mire felnőttök?
Csak a mondókák tartanak némileg keretben: derengett, borongott, merengett, szorongott, kerengett dorong ott, de nem vett korongot.* Meg a népdalok: kettőt lépett utána, sáros lett a Bazsamári fehér alsószoknyája. Mélyen belém ivódott, nagyanyám dúdolta anno, én meg teneked duruzsoltam, még mikor bennem kuckóztál. A muzsika, a ritmus megtart, különben szétfolynék, mint az a ricottás fahéjfagyi, ami végül a földön landolt. Fűbe harapott! – kuncogtad, s belenevettünk a szavakba.
De most a serkétlenítés van soron. Simogatom a szert a fejbőrödbe, ölembe veszlek. Dacos vagy. Makrancos és pimasz. Ellöksz magadtól. Inkább hancúroznál az utcán a srácokkal. Vagy mégsem? Csak évekkel később értem meg. De most még nyakig benne. Csak bolyongok az életemben. Hol, merre lehetek? Hol kezdődöm én, és hol a családom, ti mindahányan? Karalábét kotyvasztok, büfiztetek, fejek, borogatok, bélsarat törölök báván, ringatok és dúdolok napestig. Pizsamában. Hogyan érthetném a világod? Hogyan láthatnék bele? Ott van neked Apa, most ő a soros. Kettőnk köteléke már nem olyan szoros. Apránként távolodsz, leválsz. Fúdd el, jó szél, fúdd el hosszú útnak porát. Sercegnek az évek.
Közösen főzünk. A kicsi nem szereti a krémlevest, mi, többiek nagyon. Kéri, hogy ne turmixoljam össze, külön-külön tapinthatóbbak az ízek. Mi is tapinthatóbbak vagyunk külön-külön? Vagy jobb, ha összeolvadunk?
Ahogy nőttök, a hűtőt alig győzőm tömni, mégis mindig kiürül. A kolesz bentlakásában már nincs nagy választék, s a pénzt, amit kajára küldünk, inkább cigire költöd.
Jó ideje nem élsz velünk, megkeresed a saját levesedbe valót. Van, hogy hetekig nem hallak. A múltkor mégis felrázott egy álom. Kiharaptak belőled egy darabot. Üvöltöttél álmomban. Másnap hívtalak. Valóban kiharaptak belőlem egy darabot, mondtad. És beleremegtünk a szavakba.
Ma már te muzsikálsz és énekelsz nekem, te húzod a nótámat. Édesanyám, adjon isten jóestét, hazajöttem, mint egy váratlan vendég. Várt, és mégis váratlan vendégek vagyunk egymás életében.
(*Vidor Miklós: Nyelvtörők)
Vizek
Extrémsportbuzikkal áldott meg az ég. Az apám, a férjem, a barátai, a kölykeim. Adrenalinfüggők. Mit tehetnék? Idomulok. Magashegyi túrázás, sziklamászás, erdei motorozás, paplanernyőzés, bungee jumping, vadvízi evezés. Minden, ami belefér, télen, nyáron. Most éppen a vadvizek.
Szívesen megyek velük, néha engem is belevisznek. Mutatják, hogy kell bedőlni, tanítanak limányolni, traverzálni, elmagyarázzák, mi az a buffolás. Sodródom, visz a víz. Néha még élvezem is.
Egy májusi napon történt, ilyenkor jó bőséges a vizek hozama, később már nem evezhetők. A nagy gyűjtőtó partján cudarul fújt a szél, szemerkélt az eső, a vizeket a hegyekből lefolyó hólé alaposan lehűtötte. Dideregve kaptuk be a reggelit a sátrak tövében. Voltaképpen egy vérbő kanbuliba csöppentem. A feleség, ha nem vállalja be a 4-es vizeket, más dolga nincs, mint megejteni a transzfert, vagyis lehozni a kocsit a kiszálláshoz, no meg néhány jó fotót lőni a titánokról. Már alig várom, hogy vízre szálljunk, attól biztos elmúlik a fejfájásom, mondja a főtitán. Hát, igen, a tegnap esti pálinkázás, ugye.
Araszolunk felfele a part mentén, a csónakok a kocsi tetejére kötve. Mellettünk zubog a bővizű patak bele a gyűjtőtóba. Félve pillantok a hatalmas sziklakövekre, Istenem, hogy fognak ezek itt lejönni. Leparkolunk, beöltöznek, vízre szállnak.
Kocsiba ülök, levezetek egy darabon. A hídon állok meg, így a kocsiból is látom, ha megjelennek, nem kell kint az esőben fagyoskodnom. Felhúzom az ablakot, itt benn egész tűrhető a légkör. Várok. Előveszem sebtébe bedobott könyvemet. Jászberényi Sándort olvasom épp. Ott sivatag, szárazság, homok. Itt hideg szél, nedvesség, a hegyekből hóillat száll. A városban nem volt áram, csak a hold fénye folyt végig a sikátorokon. Olyan színű volt minden, mint az alvadt vér – írja Jászberényi. Itt a part üde zöld, a patak kövei helyenként vörösbe fordulnak, mögöttük fehéren habzik a lezubogó víz.
Olvasok. Várok. Időnként kiszállok. A híd karfájára támaszkodom, beállítom a fényképezőgépet. Most már jöhetnének. Az órámra nézek. A borulásokat rászámolva is jócskán itt kéne lenniük. Persze megint rám törnek a nyugtalanító gondolatok. Elkapta volna valamelyik hajóját egy henger? Vagy beesett volna egy szifonba? Elindulok fölfelé az úton. Mit nekem ez a kis eső, csak jönnének már. Hányszor aggódtam így értük, aztán mindig megérkeztek. Csuromvizesen, örömittasan, vigyorogva, egymás szavába vágva.
De most, most a mentő jön, hallom a sziréna hangját. Istenem.
Három év telt el, nagyot fordult az életünk. Azóta se tudta megszokni sérültségét. Ingerült, morcos, örökké elégedetlen. Haragszik a világra. És benne magára.
Mit tehetnék. Idomulok. Megveszem és szolgáltatom neki a napi erős adagját meg a bort. Azzal bódítja magát. Újabban én is odaülök mellé esténként, és megiszom a magamét. Hangoskodunk, bakalódunk, felidézzük egykori hőbörgéseinket. Igen, a vizeket is. Olykor még valami mosolyfélét is csalok az arcára. Így elviselhetőbb a világ.
