.svg)
Az idei Kolozsvári Magyar Napok E-MIL-rendezvényeinek repertoárjában augusztus 22-én került sor az Eltűnnek a nők az irodalomból? című kerekasztal-beszélgetésre, amelynek a Bulgakov irodalmi kávéház adott otthont. A kortárs erdélyi irodalom címadó, húsbavágó kérdését Botházi Mária, Demeter Zsuzsa, Egyed Emese, László Noémi, Sánta Miriám és Vajda Anna Noémi, a kerekasztal nőlovagjai járták körül.
A nyitógondolatokat Szántai Jánostól, a beszélgetés moderátorától hallhattuk, aki előbb a rendezvény címének történetéről beszélt (amelyet az Iskola Alapítvány senior ösztöndíját övező polémiához kapcsolt), majd az Erdélyi magyar nőírók (szerk.: Balázs Imre József) kötetbeli számadatokkal vázolta fel a nemek közötti irodalmi esélyegyenlőtlenséget. „Hogy látjátok ti, el vagytok-e tűnve?” – hangzott el Szántai János kérdése, amelyre hosszú időt felölelve érkeztek az egymásba fonódó feminin válaszok.
Vajda Anna Noémi az irodalmi Nobel-díj számadataival egészítette ki a korábban elhangzottakat, majd Fialka Olga élettörténetének példáján beszélt a jellegzetesen női (szakmai) önfeláldozásról. Kilépve a félelmetes számok burkából, László Noémi a szüfrazsett mozgalmak utáni XX. századról mesélt mint bizonyos szakmák elnőiesedésének időszakáról. A jelenben tendenciaként érzékelve ezen elnőiesedést, László Noémi reményteljesen kérdezte: „Ha ez a tendencia, hogy a szakmák nőiesednek, akkor miért ne nőiesedhetne el a legnőiesebb szakma, ami az írás?” A költőnő arra is rávilágított, hogy a múltban az irodalmi fennmaradás az idő és az energia mellett elsősorban az anyagiak kérdése volt: míg dédanyáinknak nem lehetett saját vagyona, mára már elértük, hogy a házunk és a pénzünk a mienk, így az sem távoli, hogy az irodalom férfiakéval egyenlő része a nőké legyen.
A múlthoz fordulva Sánta Miriám a női irodalom kialakulásáról és a női szerzők kezdeti figyelembe nem vételéről, az ők kétes irodalmi fogadtatásáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy az intézményesülés történetében fontos a legitimálás jogának holléte, és hogy valójában azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen tapasztalatokat és írásgyakorlatokat tekintünk legitimnek. Ezt követően László Noémi a nemek közötti kettős mércéről gondolkodtatta el a hallgatóságot: arra kért, hogy képzeljük el, milyen lett volna Lord Byron korabeli társadalmi megítélése Lady Byronként? Egyed Emese úgy gondolta, hogy ez a felvetés rávilágít a múlt és a jelen összehasonlíthatatlanságára: amellett érvelt, hogy ma már nagyobb a női ember bátorsága és lehetőségtára, mint valaha, ugyanakkor kiemelte, hogy ma sincs mindenhol gondolatszabadsága, nincsenek mindenhol jogai a nőknek. Kitért a női szerzők antológiákban való megjelenésének és a szerzőnői életpályák kutatásának lényegességére, valamint a női fordítói iskolára, amely jelenleg Kolozsváron virágzik.
Botházi Mária visszatért a beszélgetés fősodrához azt mondván, hogy aggályosnak tartja a nők irodalmi eltűnését, amely szerinte nem a szakmai induláshoz köthető, hanem egy későbbi életszakaszhoz, illetve a nők társadalomban és családban vállalt szerepéhez. Egy woolfi bólintással azt is felvetette, hogy az íráshoz a nőknek saját szobára van szüksége a család mikroterében. Demeter Zsuzsa a beszélgetés címéhez fűzött megjegyzést: kihangsúlyozta a cím kérdés-jellegét, illetve azt, hogy a jelenben erre nincs egyértelmű válasz. Ezután az erdélyi folyóiratok szerkesztőségeiben észlelhető nemi egyenjóguságról beszélt, és a korábbi gondolathoz kapcsolódva azt is elmondta, hogy a családalapítással és a gyerekvállalással valóban parkolópályára kerülnek a nők, de nem tűnnek el, csak már nem látványosak, hiszen olvasókként maradnak jelen. Ehhez kapcsolódva Egyed Emese a női olvasóköri szubkultúra fontosságáról szólt, amelynek Demeter Zsuzsa szerint nemrégiben el is kezdődött a feltérképezése. A beszélgetés címéből kiindulva Sánta Miriám ezután az ösztöndíj körüli felháborodás történetéhez tért vissza, amellett érvelve, hogy egy ilyen díjnál elsősorban a szöveg minősége és a szakmai szempontok a fontosak, amelyeknek nemtől függetlenül meg kell felelni. A nemtől való függetlenséghez kapcsolódva László Noémi azt mondta, hogy az igazi mű nem létezik áldozat nélkül, legyen az ember akár nő, akár férfi. A női térfél áldozathozóiként említette Szabó Magdát és Doris Lessinget, akik úgy válhattak elismert alkotókká, hogy nem feleltek meg a társadalmi konvencióknak. Utóbbi szerző élettörténetének példáján Sánta Miriám felhívta a figyelmet arra, hogy jelentősen más megítélésű az, ha egy férfi szerző választ alternatív életutat, mint az, ha a nő.
Szántai János következő kérdése azokra a módokra vonatkozott, amelyekkel meg lehetne akadályozni a nők lehetséges irodalmi eltűnését. A közönség soraiból valaki ekkor megjegyezte, hogy ő nem érzékeli a nők efféle eltűnését mitöbb, manapság a legtöbb fiatalt a nők által írt kötetek vezetik el az irodalomhoz. Egy további közönségkérdés a kötetben való megjelenés hogyanjára vonatkozott. Demeter Zsuzsa azt válaszolta, hogy tulajdonképpen az irodalmi intézményrendszer adja a kötethez vezető lépcsőfokokat, majd néhány gondolat erejéig visszatért a nők irodalmi lehetőségeihez: „Igazából semmi más dolgunk nincs, mint valamiképpen megteremteni a feltételeit annak, hogy írjunk – ezt viszont nem lehet felülről szerveződve. Nonó azt mondta, hogy meg kell szenvedni az irodalmat akár férfiként, akár nőként… És meg kell teremteni a feltételeket.”
