Félnapos életek

Alexandru Mușina Macska-e a cica? című könyve a szerző két utolsó kötetét – prózaverseket és verseket – foglalja magába. A kötet egészére a két nagy egység hangulatiságának, vizuális és esztétikai jegyeinek keveredése jellemző. Tematikája és problémafelvetése a kint és a bent, az egyén és közösségei, a betegség testi-lelki fájdalmai, a különböző társadalmi rétegek találkozása és távolsága köré szerveződik. A dáktör niku & his skyzoid band és A reggel királyai különböző mértékben szólnak ki olvasójukhoz, egyszerre teremtve meg a bevonódás lehetőségét és a kívülállóság-érzésből fakadó olvasatot.

A dáktör niku & his skyzoid band mesterien, elegánsan operál a groteszkkel. Megteremtődik a megfoghatatlan, mégis pontosan körülrajzolt, maximális vizuális és esztétikai hatást keltő Dáktör Niku és a társadalom működésének különböző bugyrai. Dáktör Niku lehet a gyógyír, lehet a világszemléletünk és emberi mivoltunk alapos kifigurázása. Valami, ami fensőbbségeset kínál. A város különböző külső-belső terei és benne az ember mindvégig szervezi a kötetet, gondoljunk csak A sugárúton, A mi lakónegyedünk, a Ha nyernék… című „egypercesekre”.

A térbe helyezettség determinál, összehoz és elválaszt, rétegeire bontja az amúgy is megosztott társadalmat: „A lakónegyed a miénk. Nem adjuk oda sem, el sem senkinek. Ez az otthonunk. Itt vannak a gyökereink, az őseink. Sok ezer éve itt vagyunk. »Fuck the strangers! Kapják be a parasztok!«” (21.) A térbe helyezettség identitásformáló („Mi, amióta az eszünket tudjuk, itt vagyunk, a lakónegyedben”, 20.), birtokol és birtoktárggyá lesz („Miénk ez a lakónegyed”, 20.). Az egyéni és kollektív vágyak valami tökéletesre, így el nem érhetőre irányulnak: „Ha nyernék a lottón egy bazi nagy összeget, mondjuk, tízmillió dolcsit, tömbházat vennék magamnak” (31.).

Az ember, a belső vágyain túl hol a maga pőreségében és védtelen kitettségében (lásd lentebb Dudu és a lúzerszerep), hol pedig a műanyagba és megvásárolhatóba csomagolt világ bábujaként reprezentálódik (lásd pl. Pamela, A parkoló angyala), aki megvezethető és üresfejű bólogatásra hajlandó. A Dudu című próza főhőse például, aki egyben a címszereplő is, a városi terek peremét testközelből ismeri. Dudu hajléktalan ember, „a P4-es tömbház melletti kukában látta meg a napvilágot, egy műanyag tasakban. Azóta is a kukában alszik, onnan étkezik, ruházkodik és így tovább” (22.), aki magán hordozza a többségi társadalom kirekesztő nyomait, mégis valami különös, középosztálybeli ember számára ismeretlen belső harmóniát képes megteremteni: „Ő a legboldogabb ember a környéken, arcán mindig ott a mosoly. […] Igaz, fél napig tart a története, de utána az élet sokkal szebbnek tűnik, mint korábban. Dudu a legvagányabb pszichoterapeuta. És tök ingyen csinálja” (22.). Miközben a hajléktalan ember lecsupaszított, mocskos külseje egy békés, életvidám bensőt rejt, addig a többség által ránk osztott szerepek egyszerre határozzák meg külső és belső világunkat és énértékelésünket: „Rohadt dolog, ha lúzer vagy. […] Mindhiába! Mindenki úgy néz rád, mintha most szálltál volna le a falvédőről, és senki sem szól hozzád… Mindez addig tart, amig egyszerre csak eléggé egyedül vagy ahhoz, hogy hangosan kimondd: »Oké, megértettem: ez az én szerepem. Előre hát! The show must go on.«” (22.). Ez a szerepfelismerés összekapcsolódik az egészségügyi létállapottal való ismerkedési folyamattal. A lírai én képtelen levedleni magáról betegségét, állapotának romlását. Ez a fel- és ráismerésekkel teli állapot olvasható ki A reggel királyából, és ez a szereptudat mintegy össze is kapcsolja a két szövegegyüttest.

A reggel királya című kötet ráközelít az univerzum körforgására, az élet és halál nagy, kifullaszthatatlan toposzára. A kötetegészt átszövi a mulandóság, elfelejthetőség és öröklét kérdése, tematizálódik a saját halál, a test és a lélek szenvedése. A halálos betegség testi-lelki tapasztalataiból íródott versek és poémák a fény és köd, világos és ólomszínű vizuális elemeit segítségül hívva, az egészséges lét utáni vágyódásnak és az olykor lemondó, olykor reménykedő hangnak adnak teret. Az elmúló testből kiszálló lélek hangtalan tovasuhanásának ritmusa, bibliai allúziók, mitikus eredettörténet, természeti képek és lélekállapotok párhuzama, valami állandó és (ki)múlhatatlan utáni áhítozás, a mi lesz, ha? fojtogató és bizonytalan kérdése. Egy leütés. Két leütés. Lecsendesedett szívritmus, a szerelem utáni vágyakozás, betölthetetlen hiányok. Valami nagyon testi: „Mint koponya a kirakatban. Mint a csempe, / ahonnan felmostam a vért, a hányást, az agyvelőnyomokat […]” (84.). A fagyás testet-lelket végigborzongató érzete, a melegség utáni vágyakozás: „Melegséget, hőt, amennyit csak lehet!” (83.) A reggel királya költői ars poetica is, létösszegző írásgyűjtemény. Valami nagyon lelki, valami nagyon spirituális. Isten(ek) keresése, a létezés és mulandóság felkínálása az univerzumnak: „Fohászkodom hát, sorban, az arkhékhez,/ a démonokhoz, az apró istenekhez, a nagyokhoz, kik az agyhártyában… / Vajon meghallgatnak? Senki sem tudja” (87.).

Alexandru Mușina nagyon emberi, nagyon személyes. Olvasás közben megteremtődik egy nyugodt melankólia, a lírai ént mintegy folyamatosan aktiválódott érzékenységgel kísérhetjük útján, amely rövidesen az utolsóhoz csatlakozik. Betegség- és élettörténet ez, amely kissé kirívóan, a kötetben szereplő előző írásgyűjtemény hangulati és motivikus világától távol fészkeli be magát az olvasói tudatba. A Miért? című vers véget nem érő kifakadás, mintegy költői kérdésáradat. Az önref­lexiós, lelki és fizikai állapottal szembeni értetlen humánum kérdéshalmaza. Miért, hogy a szomorúság olyan mélyrétegekbe ivódik, ahonnan sosem tisztogatható ki? Miért, hogy bárhová menjen az ember, árnyékaként követi őt? Miért, hogy a lélek is megbetegedhet? Miért, hogy a régmúlt emberei olyan közelről ismerték a krónikus melankóliát, a fekete epét, ami áthatotta a testet, lelket, szellemet? Miért, hogy ma transzgenerációs elméletekbe burkolva foglalkozunk lelki örökségeinkkel? Miért, hogy ami egyszer volt, lesz mindig, hogy az, aki figyel, befolyásolja azt, amit figyel? „Miért jön a szomorúság? Miért les mindig / a ház sarkánál, szekrényből, az ebédlőben az asztalka alól, / polcon a könyvsorok mögül?”, hisz mi „Jók voltunk és szelídek. Velünk mi baja?” Miért betegíti meg a lélek a testet, a test a lelket? „Miért hatol be / vírusként a májba, agyba, tüdőbe és hasnyálmirigybe? / Miért zúzza csontjainkat, fárasztja szívünket, miért / vastagszik tőle kezünkön az ér?” (93.) Az apró ajándékok a Miért?-ek utáni lemondással és elengedéssel teli megnyugvó lélek hangján íródtak. Az elmúlás elkerülhetetlen, a lét összes velejárója bizonytalan: „Amikor minden, mit szerettél, lassan süllyed, / a légben, a fényben, az agy latyakjában […]. Akárcsak a test. Egyre rémültebb: / a dolgoktól, szavaktól. Higanytavak / borítják el mindazt, ami volt” (95.). Ninivé című kötetzáró poémája listázza mindazt a szerelemtörténést, amely nem történik már soha. A testi és lelki szerelem, mint az élet egyik központi mozgatórugója, az enyészetbe süllyed, az elbúcsúzás keserűsége pedig kibukkan és végleg elengedni készteti a megszólalót: „[…], mert távolabbi / vagy, mint Ninivé s Babilon, […] / mint az erejét vesztett kéz, mint ölem, / amely már álmodni sem képes rólad.”

Szonda Szabolcs fordítói gyakorlata érzékeny, a különböző stílusrétegek és nyelvi regiszterek között mint ismerős tájakon jár-kel, két különböző nyelvi-poétikai világot szervezve egy kötetbe, célnyelvi olvasói elé ezáltal egy komplex és sokrétű Muşina-­poétikát tárva.

Alexandru Mușina: Macska-e a cica? Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020. Fordította Szonda Szabolcs. 

‍