Felismerhetetlen kontinensek (Vajda Boróka verseiről)

Könnyű dolgunk lenne, ha kiordíthatnánk magunkból a tömeget – a 21. század olyan hévvel csépeli magát, hogy a pora ezer irányba száll el, s még a kapcsolatainkra is lerakódik. Össze kéne álljunk, s egy akkorát tüsszentsünk, hogy megint gyermekek legyünk. Vagy állatok. Vagy csak végre mi magunk. Vajda Boróka versei a kábelég és az áramtalan ég között próbálják megtalálni azt az utat, amelynek a végén automatikus szabadulás vár az érkezőre. Az úton roncstelepek, aszfalt, rémült agancsosok, inkubátorcsend, bepácolt hús, szemét, választások, almák, nem létező terek, bolygók és a Miatyánk. Sok, én kevés.

Közös teher-e a kortárs magány? Egyáltalán lehet-e közös a magány, s ez a magány kortárs-e? A versek gyakran tetőznek merész kijelentésekben, s merészségükben ott csillámlik valami az igazságból, megbabonázva azokat, akik szarkalélekkel keringenek a költészet fölött. Viszont arany-e minden, ami fénylik? A szarkának nem sokat számít, de az igazságnak igen. Ki vagy a mennyekben? Amíg nincs, aki mindenhasson, addig oszcillálhatunk egy nem létező térben. Vajda Boróka jól láthatóan keres valamit: a szabadulást, a teljességet, a miatyánkat, egy anyaölt, amelyben nem didereg – engedj vissza teljességet álmodni! Nem ijed meg a felkiáltásoktól, a megszólításoktól, a kérdésektől: bevonja az olvasót, maga mellé (vagy a maga helyére?) ragadja a kábelég alá, amin égitestek helyett gerletetemek világítanak. Verseiben az érzékelést az érzékelés tárgya idomítja, s nem fordítva: a völgyekben rémült agancsosok, s a pupilláink felveszik lábnyomuk alakját. Még akkor se állnak össze a részletek, amikor találkoznak az ingerek, s az ingerek forrása ismerős: félúton találkozok magammal, érezni ízemet, szagomat. Mit kezdhetünk az érzékszerveinkkel, ha azok csak a hiányt tudják feltárni előttünk?

A fel-felbukkanó rímek nem zökkentenek ki, de nem is gyönyörködtetnek: kérdéses, hogy akkor mit tesznek? A központozás és a sortördelés olykor mintha utat adna a többféle olvasási módnak, viszont ezek a lehetőségek többnyire nem térítik meg a kibogozásukba fektetett energiát. Kár, mert a versnyelv megbírná a tördeléssel való játszadozást, ha már fel-felbukkan egy-egy hiányzó vessző a sorvégen olyankor, amikor a soron belül van központozás. Igazából a poétikai megoldások akár igazolhatóak is lehetnének azzal, hogy mindig csak két hét áll rendelkezésünkre, abban pedig bármikor felütheti a fejét egy ropogós rendszerhiba – a Csak amit nagyon muszáj című vers szolgálhatna akár ars poeticaként is, bár nem szeretem ezt mondani versekről, mert az efféle kijelentéseknek szájszaguk van. Vajda Boróka verseinek nagy a sodrása, van ívük, akarnak mondani valamit, rá akarnak mutatni az ágyásban a gazra, a beton alatt az árvácskára, meg akarják fogni az átjárhatatlanok kezét. A bordák közül kicsorduló felismerhetetlen kontinensek felrebegtetik egy olyan új világ lehetőségét, ahol a Miatyánk szól is valakihez.

A fenti szöveg a május 22-én a kolozsvári Bulgakov kávéházban lezajlott 23. Bréda Ferenc Irodalmi Körön elhangzott vitaindító szerkesztett változata.

Ferencz-Nagy Zoltán 2001-ben született Brassóban. Jelenleg harmadéves bölcsészhallgató Kolozsváron. Lassan három éve közölget itt-ott. A szíve szakad meg a hegyekért.

‍