.svg)
Mindig úgy képzeltem, legalábbis mióta repülök, hogy a házasság olyan, mint a távrepülés, magasságnyerések és siklások sorozata, és az első emelésben kitekersz felhőalapig. Tényleg hihetetlenül boldog voltam, bár az esküvő meg összeköltözés után ez már nem az a szárnyaló érzés volt, inkább nyugodt, mint egy tó vize.
Azon kaptam magam, hogy furcsa dolgokat csinálok: ősz volt, és mikor hazaértem suliból, Isti még általában nem volt otthon, én pedig sokszor egy csésze gőzölgő teával a kanapéra ültem és csak bámultam. Napos, szeles délutánokon a szomszéd diófájának az árnyéka táncolt a földön, a fényjáték az ablak alól indult, aztán egyre bennebb húzódott, végig a padlón, az ebédlőasztal melletti székekre, és a konyhabútorra is felkúszott, mire odaért, már lángolt. Ezt bámultam, és közben tervezgettem. De nem a következő túrát vagy kiruccanást vagy repülést, mint rendesen – persze jártunk, nem arról van szó, hogy ez kimaradt volna –, hanem hogy abból a házból hogyan teremtsek otthont. Szerintem arra csak mi, nők vagyunk képesek, ezt így magunk között elárulhatom.
Istié tipikus legénylakás volt, kopár, rendetlen és enyhén monokróm: fehér konyhabútor szürke munkalappal, a falon valami szürke kőburkolat-utánzat, fehér ebédlőasztal, szürke székek, sötétszürke kanapé, fekete könyvespolc és dohányzóasztal, szürke sötétítő. Szőnyeg sehol. Ebből kellett kihoznom valami számomra is élhetőt lehetőleg feltűnésmentesen, mert nem akartam, hogy úgy tűnjön, alighogy beköltöztem, máris fenekestül felforgatok mindent. Viszont színeket akartam, sokat.
Azzal kezdtem, hogy bazsalikomot és chilit költöztettem a konyhaszekrényre zöld cserepekben, és vettem egy virágos edényfogó kesztyűt, amit a mosogató fölé akasztottam. Ez már vitt egy kis életet a konyhába, Isti pedig szerette a chilit, csak addig eszébe sem jutott, hogy élő növényt tartson, így azzal lényegében neki kedveskedtem. Emlékszem, hogy főzött is egy chili con carnét már aznap este.
Aztán mivel éppen sóvirágszezon volt, néhány nap múlva vettem egy szárított, színes csokrot. Azt a tévé alatti szekrényre tettem, de szerintem Isti észre sem vette, az én szemem viszont ujjongott, ahányszor arra tévedt a tekintetem. Következőnek valami nagyobb akciót akartam végrahajtani, cikáztak az ötletek a fejemben, de nem lehetett mindent egyszerre, így rájöttem, hogy muszáj fontossági sorrendet felállítani.
A nappali volt a házban a kedvenc helyem, imádtam, hogy a déli és nyugati fal csupa ablak, ráadásul a konyha és ebédlő sem volt tőle elválasztva, szóval az otthon és ébren töltött idő nagy részében vagy ott voltam, vagy ráláttam, ezért úgy döntöttem, a gyökeres változtatásokat ott kell kezdeni. Stratégiailag is fontos volt oda színes szőnyeget bejuttatni, mert Isti szeme is ott szokhatott hozzá a leghamarabb, hogy utána a többivel már könnyű dolgom legyen. Úgyhogy kinéztem egy hatszögmintásat, sárga, szürke és mohazöld színkombináció volt.
Első lépésként vettem néhány sárga díszpárnát a kanapéra. Ez már szemet szúrt Istinek, de azt hiszem, könnyen hozzászokott. Aztán mondtam neki, hogy jó lenne a nappaliba szőnyeget tenni, mert folyton fázik a lábam, és sokat vagyok ott, szóval nagyot lendítene az életszínvonalamon. Ő kérdezte, hogy rojtokat akarok fésülgetni? Ezzel a rendmániás nagynénémre célzott, aki rászólt, mikor vittük az esküvői meghívót, hogy nem muszáj pont a szőnyeg szélén, a rojtokon álldogálnia, mert rettentően összeborzolja őket. Megígértem neki, hogy rojtok nem lesznek, csak légyszi, légyszi, és ezzel lényegében meg is volt beszélve.
Megrendeltem a szőnyeget, pár nap alatt házhoz is szállították. Mire Isti délután hazaért, én már a helyére tettem. Kicsit megrökönyödött a láttán, gondolom, azt hitte, majd ketten együtt kiválasztunk egy szép szürkét. Én erre lelkendezve kezdtem mesélni, hogy épp csak körülnézni mentem a boltba, de ez akciós volt, az utolsó ebben a méretben, és többet ezt a modellt nem fogják gyártani, és olyan gyönyörű, hogy bele is betegedtem volna, ha valaki más lecsap rá, ezért volt muszáj megvennem azonnal. És, ugye, hogy milyen jól néz ki a párnákkal is? Ingatta kicsit a fejét, hogy nem egészen ilyet képzelt, de aztán ebbe is belenyugodott.
Tudtam, hogy ez nagy győzelem, ideje egy kis szünetet tartani, nehogy azt higgye, ettől vérszemet kaptam. A nappalival meg igazából már elégedett voltam, épp csak egy kislevelű fikusz hiányzott a körkanapé vége és a kandalló közötti térből, de arra is kitaláltam a megoldást, megsúgtam anyuéknak, mivel lephetnének meg karácsonyra.
Szóval tudtam, hogy a házat egy ideig jobb lesz békén hagynom, hadd szokja Isti az új állapotot. A tervezgetéseim új célpontja az udvar lett, amely egyelőre nem volt látványos, mivel épp beköszöntött a tél, úgyhogy az ottani munkálatokkal várni kellett pár hónapot.
Nem volt ott addig szinte semmi, a kert egyik sarkában kemence, a másikban egy öregebb körtefa, és még két almacsemete a kerítés mentén. Azon kívül csak a fű, amit a ház oldalsó részén, ahol a kocsikat tartottuk, a Duster és a Volvo mindig kinyomott. Én a teraszon vacogtam pokróccal a hátamon, kávéval a kezemben, és miközben szívtam a cigit, és figyeltem, hogyan lepi be lassan a pilinkéző hó a világot, elképzeltem a látványt, amit majd a rengeteg virág és a fűszernövényekkel beültetett sziklakert nyújt.
Mindenféle kertmagazint összevásároltam, mert a növényekhez alig konyítottam, magamtól csak annyit tudtam, hogy orgonabokrot és dohányvirágot akarok, hogy majd a nyári délutánokon és estéken az illatfelhőjükben sörözgessünk. Aztán mire odatelt az idő, azt is tudtam, hogy kell még nekem bugás hortenzia, bazsarózsa, csillagfürt. És mivel cserepes fenyőfát díszítettünk karácsonyra, valahova azt is ki kellett ültetnünk.
Az megmaradt, hogy ezen anyuékkal mennyire összevesztünk. Anyu elég babonás, soha nem tér vissza például, ha valamit elfelejtett, és már az ajtóban eszébe jut, akkor is szívesebben jár fölöslegesen, mint hogy visszaforduljon. Mikor megtudta, hogy el akarjuk ültetni a fát, elkezdett kárálni, hogy eszünkbe ne jusson, mert a fenyőültetés halált hoz. Ez pont egy családi ebéden történt, én meg kikeltem magamból, hogy a babonáival engem ne traktáljon, különben is van egy csomó idióta hiedelem, amiről valahogy rajta kívül senki nem hallott, mire apu is közbeszólt, hogy ez nem így van, az öregek is úgy tartották, hogy fenyőfát nem jó az udvarba ültetni. Persze mentünk a saját fejünk után, de aztán hónapokig hallgattuk a meséjüket.
Sőt, anyu igazából ezt már karácsonykor is mondta, mikor meglátta, hogy a fa nem fémtalpba van illesztve, hanem cserepes, csak akkor még testületileg lehurrogtuk, hogy ünnep van, ne kezdje a hülyeségeit. Az a karácsony egyébként gyönyörű volt, szentestére odacsődítettük hozzánk az egész családot, ilyen olaszos, hangos, sokat kacagós vacsorára, és úgy tűnt, végre Isti is fel tud szabadulni, kezd helyreállni benne a béke. Decemberben elég feszült volt, az új vállalkozás nem ment túl jól. Rosszul se, csak viszonyítási alapnak az Endrével közös céget vette, pedig nem csak az ő helyzetük változott, hanem a körülmények is, egyre többen foglalkoztak ugyanezzel, nyilván nem mehetett úgy, mint amikor egyedül ők voltak a piacon.
Sokat emésztette magát azon, hogy a telet hogyan kellene áthidalni, mert bevételek olyankor nincsenek, ha a két munkását ebben az időszakban is megtartja, az egész profitja elcsorog. Ha viszont szélnek ereszti őket, nyárig már elszédelegnek máshova, és ő megint taníthatja be a kezdőket. Aztán úgy döntött, az alkalmazottak maradnak, az irodáról viszont lemond, és az egyik szobát, amelyik addig inkább raktár volt, felcsapta dolgozónak. Alapvetően örültem volna, hogy többet van otthon, de láttam rajta, hogy ő a változás miatt ingerült. Ez kezdett csendesedni, mire eljöttek az ünnepek.
Még töltött káposztát is megtanultunk készíteni. Én a mészárszéknek még a szagától is rosszul vagyok, úgyhogy Isti vette a csülköt, apósom pedig a savanyú káposztát hozta. Leveleket leválasztani, cikát felvagdosni, tölteléket elkészíteni, idáig nem volt gond. Na de a megformázás! Az instrukciókat a szüleimtől videochaten kaptuk, hogy, ugye, a levelet előbb ki kell fordítani, aztán a tenyeredre helyezni, bele egy adag tölteléket, nem egészen félútig belecsavarni, akkor az egyik végét betűrni, tovább csavarni, és a másik végét is benyomkodni, persze az egészet jó szorosan, hogy főzés közben ne essenek szét. Egy csomót idétlenkedtünk, de aztán mikor tálaltuk a vacsorát, iszonyúan büszke voltam magunkra. Vicces, de akkori naivságomban ezt mérföldkőnek éreztem, hogy szép lassan tényleg családdá alakulunk.
Gyereket? Nem, akkor még nem akartam, szerettük volna még pár évig élvezni a szabadságot. Meg akartam előbb járni Ausztráliát és Grönlandot, ezek olyan helyek, ahová nem kisgyerekkel indulsz. És a másik az utazási iroda volt, úgy éreztem, még családalapítás előtt kellene találnom valami start-up programot, hogy az legyen sínen, mire jön a baba, különben az a projekt egy életre elúszott. Csak valahogy mindig akadt egy ok, amiért vacilláltam.
Jól éltünk, nagyon jól, de azzal tisztában voltam, hogy az Istié is fiatal vállalkozás, ha ezt megtetézem én is eggyel, ami az elején csak nyeli a pénzt, azzal nem az anyagi biztonság felé haladunk. És tavasszal Isti eladta a Volvót. Akkor azt mondta, fölösleges annyi kocsi, lassan autószalon lesz az udvarunk, Volvo, Duster, az én kicsi járgányom, meg az övé, a platós, amivel szerelni jártak, ez így már sok. És lényegében igaza volt, csak megint feszültebbnek láttam időnként, azért merült fel bennem, hogy ismét vannak üzleti gondok. De amikor rákérdeztem, nyugtatott, hogy minden rendben, kezdődik náluk a szezon, innentől ki se fog látszani a munkából.
Így lett egyébként, de azért jobbnak tűnt nekem várni még egy évet, vagy legalább pár hónapot, mielőtt feladom a stabil állást és valami újba belevágok. Később meg, ugye, más okból halasztódott.
