Felfokozott felfoghatatlan

„Kizökkent az idő; – ó kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt” – hangzik el Shakespeare Hamletjének (egyik) ikonikus mondata, ha úgy tetszik, mottója. No de ki képes és hogyan helyreállítani azt a bizonyos kizökkent időt?

A Tompa Gábor által rendezett Hamlet e kérdésből kiindulva ad némi „helyreállítási” gyakorlóteret a nézőnek a tavaly decemberi bemutató óta.

Miért esett a választás Shakespeare Hamletjének 2021-es feldolgozására? Hogy felelevenítsük annak örök, árnyalt, az emberiség történelmébe, önnön szellemünkbe kódolt üzenetét. Mintha csak a földi, a fizika törvényeihez idomult lényünknek kellene emlékeznie az ideák világában élő másunkra és az annak véráramában keringő „igazságra”.

Szó szerinti hidegzuhannyal kezd az előadás, ami a cselekmény hangulatát és végkifejletét – tudva az amúgy is tragikus zárlatot – masszívan meghatározza, jellemzi. Hamlet (Vecsei H. Miklós) az igazság sokkjának következményeit, következtetéseit fagyos vízsugárként vágja édesanyja, a királyné (Kézdi Imola) képébe, egyidejűleg a nézőébe is. Ez a csattanóba és abszurdumba áztatott kezdőkép.

A színpadra vitt mű sztoriját tekintve többnyire hűen követi a Shakespeare-­darabot, bár változtatva, lerövidítve néhány részt, mindezt dramaturgiailag megokoltan. A cselekmény ritmusa, a jelenetek sora következetesen építkezve ível egészen a fináléig. A vontatottság vagy elnagyoltság jelzője sem húzható rá az előadásra, köszönhető mindez az Arany János-féle fordításnak, amely sajátosan hat egy modern korba és látványtervbe elhelyezett világban, melegítőbe bújtatott szereplők szájából. Míg a szereplők nyelvén pörgő szöveg, Arany fordítása, több mint száz évig volt meghatározó, mondhatni, hogy eme fordítás alapján „tanulta meg a magyar nép a dráma szövegét”, addig a kétezres évekbe megálmodott, áthelyezett Helsingőr, napjaink illatával kiegészülve egybeolvad a szöveggel, nem üt el az egyik a másiktól, kiegészül, összeáll, így lesz a miénk. Izgalmas egy futópados, guruló üvegkoporsóval és ökölvívó ringgel csipkézett díszlet egymás közti távlataiban olyan szöveget és nyelvezetet vizsgálni, ami korban jóval távolabb esik tőlünk, mégis kristálytisztán érthető, hiteles.

A díszlet elemei közül a futópad és a Hamlet barlangjaként funkcionáló, életnagyságú doboz kapott nagyobb hangsúlyt. A futópad napjaink egyik jellemző, hétköznapinak számító eszköze, mégis metaforikus jelentések is társulnak itt hozzá, mintha a rajta épp táncoló, sétáló, kocogó vagy futó szereplők folytonos mozgását, menetelését szimbolizálná sorsuk lépcsőin, mintha az a fajta haladás vagy csak figyelemelterelés, vezeklés, keresés, tévelygés vagy egy cselekvés adott fókuszpontba való zsugorítását lenne hivatott ábrázolni. A színpad jobb oldalán elhelyezkedő „doboz-barlang” épp úgy áll őrt és figyel, még ha zárva van is, mint annak tulajdonosa, Hamlet. A tér vizuális elemei finoman támasztják alá, keretezik a jelentésteli pillanatokat, mágikusan felsejlő képek sorozatait.

A hanghatások épp ott, épp akkor, épp úgy és éppen csak annyi időt, figyelmet vesznek igénybe, mint amennyit azok a szituáción belül pontosan megérdemelnek. Megidézett kikötőbeli hangulat, technodiszkó, gyermeki hegedűszó, hajadon pop-dal, podcast, szónoki aláfestő zene, siketítő túlvilági szózat, és a „többi hallgatás”.

Milyen ebben az előadásban Hamlet? Melankolikus? Lázadó? Valóban őrült? Mit szólnánk, ha egy feldúlt ifjú szerzetesfigura lenne Hamlet, aki remete módjára vonul ki a társadalomból, hogy küldetését a legpontosabb, méltó módon hajtsa végre? Igazságot tenni, az igazságot felkutatni magunkba szállva, önnön belső erkölcsi világunkba roskadva, a józanító csendek állomásain, és a felfokozott értelem mélyére ásva tisztán látni. Nem egy hazudott, csellel és kéjjel-kedvvel összeragasztott másodigazságban élni. Élni egy morálisan világtalan valóságban, csak mert ez a hályog mindenki szemét megfertőzte? Akarom mondani, mindenki gyáva szívét és tehetetlen lényét? Itt mindenki elrejt, burkol. Kivéve Hamletet, aki hámoz, szövetről sejtre. Hamlet alakja szívével lát és cselekszik, jegelve, fagyossá téve és nem eltömítve a ráció útjait. Felfokozott gondolkodását a tragédia szereplői nem értik, mert pont olyan kiszolgáltatottak, mint a herceg, de nem annyira bátrak szembenézni az őrületbe kergető, szégyenletes igazsággal. A herceg beszéde, megfogalmazásai gyönyörűen kitekert epigrammák, melyekben a felfokozott logikát az azt elutasító karaktereink érzékelik ugyan, de elborzadva utasítják el. Amikor színlelt őrülete által el-/kivonul a társadalom, az udvar, családja, barátai és szerelme elől – időt nyer és teret nyit a megoldás, nyomozás, a cél elérése felé. Hamlet bosszúját ez alapozza meg.

Ophélia (Tőtszegi Zsuzsa) médiumként jelenik meg, aki közvetítővé válik a transzcendens és világunk között, az előadás egyik hátborzongató jelenete, amikor hátán csontvázat cipelve hangsúlyozza karakterének törékeny, gyöngéd, angyali lényegét, amelyre fekete ködként nehezedik a halál. Az előadás alatt jól végigkövethető testi, lelki sorvadása, miként virágok pusztulnak viszontagságos időjárás közepette. Fontos számomra kiemelni Ophélia és Hamlet kapcsán, hogy szerelmük története felvillanó álomjelenet, amelyet a pátosz, az érzelmekkel telített diskurzusok még inkább elemelnek a valóságtól.

A kulcsjelenetként számontartott egérfogó-jelenet: „színház a színházban” újragondolása frappáns megvalósítását kínálja az őrületből születő kreativitás hatalmának bemutatására. Nem hiába hívjuk kulcsjelenetnek, hisz itt nyílik fel szemük az addig „vak” karaktereknek, és a köd szétoszlásával válik tisztává, hogy az őrült épeszű, a sorsunk, tetteink következménye elkerülhetetlen, és az igazság felemészt: mert tagadjuk, vagy mert harcolunk érte.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. William Shakespeare: Hamlet (Arany János fordításának felhasználásával). Rendező: Tompa Gábor. Szereplők: Vecsei. H. Miklós, Bodolai Balázs, Gedő Zsolt, Buzási András, Sinkó Ferenc, Tőtszegi Zsuzsa, Biró József, Kiss Tamás, Imre Éva, Pethő Anikó, Balla Szabolcs, Kicsid Gizella, Lőrincz-Szabó Vencel, Viola Sára. Díszlettervező: Both András, jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias, dramaturg: Visky András, eredeti zene: Vasile Şirli, koreográfus: Jakab Melinda, videó: Rancz András, a jelmeztervező asszisztense: Bocskai Gyopár, a rendező munkatársa: Veres Emőke, rendezőasszisztens: Gálhidy Sári, előadás-vezető: Zongor Réka.

‍