Feleüres

Nagy Imre munkája
A tizenkettedik pályázóról pár nappal az eredményhirdetés után kiderült, hogy már elmúlt harmincöt éves, így nem kaphat alkotói ösztöndíjat. Még aznap értesítettek, én vagyok a következő a vonal alatt, gratulálnak, csatolva küldik a szerződést, töltsem ki, írjam alá. Legalább annyi nőt kell díjazzanak, mint férfit, ez áll a pályázati kiírásban.
Felhívom anyám, hogy elújságoljam, ösztöndíjat kapott a méhem. Megkérdi, mivel pályáztam, mondom, prózával, de nem számít, nem azért kaptam, hogy többet írjak, hanem azért, hogy több nő írjon. Anyám nem érti, hol a gond, eddig arra panaszkodtam, hogy nem vesznek komolyan a szakmában. Nem szakmailag mérnek össze, magyarázom, hanem politikailag, ettől még nem fognak elismerni. Anyámnak nincs ideje politizálni, szól, hogy fogjam rövidebbre, lejár az ebédszünet a gyárban. Ha csak a szövegemet vették volna figyelembe, talán meg se kapom, magyarázom, lehet, volt négy férfi előttem, akiket pusztán azért nem díjaztak, mert férfiak. Anyám szerint túlkomplikálom, nincs testvériesebb a felefelénél. Mondom, kell az esélyegyenlőség, de mégsem így, mégis hogyan tudjam magam komolyan venni ezek után. Csak én lehetek ilyen, duzzog anyám, egy csomó pénzt kapok a magyaroktól, hogy majd egyszer, ha úgy tetszik, megírjak egy könyvet, se órabér, se határidő, és még így se jó nekem.
Na, és miről fog szólni a regény, kérdi. Két nőről, egy prostituált és egy bölcsészhallgató, mesélem; a világnézetükről, a női lét kihívásairól. Anyám sóhajt, ebből a könyvből sem ért majd semmit, megint csak a feministáknak írok. Hallom, ahogy belép a gyárba, visszhangzik a nevetése. Annyi bajotok van nektek, íróknak. Pedig anyám szeretett olvasni fiatalkorában, Rejtőt, Christie-t, de ezek a kortárs írók olyan pesszimisták. Nagy lány vagyok, mondja, majd eldöntöm, mit akarok. Elbúcsúzunk, gratulál. Ha elfogadom az ösztöndíjat, meghívhatnám valamire.
Átnézem a pályamunkám, a szinopszist, munkatervet. Összecsaptam. Objektíven. Nem értem, hogy díjazhatták ezt, elgépeltem az egyik fejezet címét. A zsűriben három férfi, egy nő. Az a generáció még nem termelte ki a tökéletesen egyenlő felefelét. De majd mi. Írok a szervezőknek, csatolva küldöm a szerződést. Írok anyámnak is, meghívom egy kávéra, telefonon nem lehet jól átbeszélni az ilyesmit. Előre az esélyegyenlőségért. Előre, hogy hosszabb ebédszünetem legyen, mint anyámnak.