.svg)
2025-ben A nyughatatlanság versei nagycím fogta egybe a budapesti OFF-Biennále kiállításait. Egészen kizökkentő szókapcsolat, nevesíti a művészet határátlépéseit, a biztosnak hitt pozíciókat elbizonytalanító gyakorlatait, amelyeket a kortárs művészeti szcénában leginkább a szubverzív alkotások sajátjaként ismerünk fel. Mindig külön öröm, ha az alkotók a magányos, individualizált művész konstrukcióját is kikezdik akcióikban, projektjeikben.
Bede Kincső sajátos formáját választotta a művészi identitás képlékennyé tételének és kiterjesztésének: a Pista művészetében elismert fotóművészként állítja ki nagyapja szobrait, miközben szembenézés, konfliktusokkal és függőséggel terhelt szeretet és megbocsátás témában saját fényképeit és videómunkáit is hozzáférhetővé teszi. A trikolor színekben pompázó kiállítótérben végigtapintható, ahogy maga a készítő is egészen mélyre ás: teremről teremre, rétegről rétegre jut közelebb saját alkotói pozíciójához, tudatosítva eszköztárát, a valósághoz és az újrajátszáshoz fűződő viszonyát. Hol kezdődik az „én” története, Bede Kincső saját életműve, és hol ér véget a kifejezés, formaadás örömére létrehozott szobrok útja? A Pistáról és más családtagokról készített képekben mindenekelőtt egy felelősségteljesen sebezhető fotóművész mozaikos önarcképe tükröződik. Mi van akkor, ha egy nagyszülő szeret, de bánt, és pajzsokra, villámelhárítókra van szükség vele szemben? Bede Kincső esetében a fényképezőgép ilyen feszültséglevezető, köztes médium, ugyanakkor a megértés eszköze is: kiemeli a nyers fájdalom és a csendes szépség pillanatait.
Bede a fotográfia egyik alapkérdéséhez nyúlt vissza, amikor a kitettség vállalásáról, a családi múlt érzékeny, empatikus, mégis hiteles feltárásáról, valamint a művész kitüntetett, egyszerre hatalmi és kiszolgáltatott pozíciójáról gondolkodott a Pista művészetében. A kiállított anyag nem pusztán személyes hangvételű, a fényképek jellemzésekor minden túlzás nélkül a művész lemeztelenedéséig is elmehetünk: itt a portré központi műfaj, amely révén explicitté válik az én–te konfliktus, a kölcsönös kitettség miatt a tárgyiasítás és az öntárgyiasítás mozzanatai nehezen elválaszthatók benne. A kiállítás kísérőszövegei is a művésztől származnak, ezekben Bede a fényképezésről menedékként és hatalmi eszközként nyilatkozik mindamellett, hogy a fénykép médiuma a gyász- és traumafeldolgozásban a megértés eszközét is szolgáltatja számára. A szöveges magyarázatok, appendixek hasznosak, ellátják a kontextusteremtés rájuk rótt feladatát, visszatekintve némiképp mégis problematikusnak érzem őket: naplószerű hitelességük, egyszerűségük és a belőlük kiszóló, egységes narratíva megalkotására törekvő hang valahogy a kiállítás szabad párbeszéden, áramláson, összeéréseken és egymás mellé rendeződésen alapuló logikájának mond ellent. A szövegek az értelmezési kereteket olykor szűkre szabják, a nagyapa alkotásainak pedig mintha az önértékét kérdőjeleznék meg, ami nyilvánvalóan ellentétes az alkotói szándékkal. Mindez sajnálatos, mert a megemelés és lenni hagyás egyszerre kegyelmi és tiszteletteljes gesztusa a szöveges magyarázat nélkül is átütő erejű.
A Pista művészete térfókuszú koncepcióként egyszerre kelti az otthonosság és idegenség érzetét: a kiállítást letisztult látvány jellemzi, mégis érzékelhető, hogy a minimalizmusa kétélű. Elismeri, ugyanakkor zárójelezi, elfedi a csupaszságot, ami a kiürített bérlakásból lett kiállítótér sajátja. A térhez kötöttsége képes megvilágítani azokat a szélesebb társadalmi-történelmi folyamatokat, amelyek felszámolták-torzították a családon belüli intimitás kialakításának lehetőségeit. Az egykori lakótérből lett kiállítótér tudatos imitációja a nagyszülői blokklakásnak, amit folyton leleplez a befogadóbarát áramvonalasság, szellősség. Pista székei, majomlámpái és szobrai számára ideális ez a kettősség: egyszerre válnak láthatóvá vállaltan stilizált műtárgyakként és használati tárgyakként.
A kiállításra jellemzőek a kettősségek: ezalatt nem feloldhatatlan ellentéteket értek, hanem az egyszerre elhatárolt és egymást érintő formák játékát, a dinamizmust, ami Pista falényeihez hasonlóan megkérdőjelezi a lezárt lényeget, a lezárt testeket. Egyik oldalról madár-, a másikról vaddisznó- vagy épp emberarcú igazságok. Amikor Bede Pistát nevesíti a kiállítás címében, nem hierarchiát hangsúlyoz, inkább a láthatóvá tétel és a szeretetkötelék rehabilitálásának szándéka vezérli, a „honnan jöttem én?” kérdésre adott válasz ez.
Az utolsó szoba felé haladva a kiállítási anyag fókuszt vált: a család nőtagjait, illetve a nagymama alakját állítja középpontba, a női munka és a láthatatlan munka kérdéskörét is tematizálva. A falszövegek tanúsága szerint nagymama villámhárítója a férjével való együttélésben és Pista halálának elsiratásában is a kötögetés volt, amelynek bizonyítékai, a szürke-barna fonálból készült, túlméretezett gyapjúzoknik szintén a kiállítás részei. Az összkép megrendítően személyes reflexiója annak, hogy mennyiben befolyásolja a művészi utat a családi múlt, a letehetetlennek hitt örökségek és szorongások, ugyanakkor kiérezni belőle az optimizmust is: a fotó önmegértés, feloldozás – egyszerre távolít el és visz közelebb a megörökített valóságszelethez. A keretezéssel és kimerevítéssel időt nyerünk arra, hogy később ott folytassuk a párbeszédet, a szálak visszafejtését, ahol az félbeszakadt.
Bede Kincső, Pista művészete. OFF-Biennále, Milestone Intézet, Budapest, 2025.
