Felejtéshozó Alois és a kommunikációs rövidzárlatok

Az utolsó ötven méteren „sikerült” kiválasztanom az idén virtuálisra kalibrált, november 6–14. között zajló Országos Színházi Fesztivál (FNT) talán legdepresszívebb előadását, amelynek középpontjában egy degeneratív betegség lefolyásának bemutatása állt.

Tudtam, miről szól majd a produkció, mégsem egy eleve elrendelt tragédia életérzésével ültem laptophoz, mert az előadásfelvétel elé szerkesztett, a fesztiváli jingle-t viccesen, ironikusan éneklő Ada Milea ezt eleve lehetetlenné tette. Arról dalolt, hogy bár nem szívjuk ugyanannak a színházteremnek a levegőjét, de megnézhetjük, újranézhetjük a fesztiváli programba foglalt előadásokat… „Tényleg nagy előny ez…” – gondoltam Brassóban, egy konyhaasztal mellett, amelyen a színházi élményfogyasztásra előkészített laptop feküdt a maga kérlelhetetlen „színháziatlanságával”. „Na, de legalább láthatom Kató Emőt egy fárasztó munkanapom végén…” – folytattam a gondolatot, mintegy belefoglalva az így nézhető produkciók egyetlen előnyét is: meg lehet spórolni az előzetes készülődést és egyéb logisztikai bravúrokat. Örök kérdés: jó-e, ha az online közvetítések a kecsegtető kényelem álságos maszkja alatt gyakorlatilag leszoktatnak a színházba járásról?! Átlagosan csupán a második nézői gondolat szokott lenni az, hogy a közvetlen tapasztalatot és jelenlétet semmi nem helyettesítheti, még a legfejlettebb és legpompázatosabb közvetítési technika sem…

Nem volt ez másként a kolozsvári Reactor produkciója esetén sem, hiszen bármennyire könnyű volt a kétszereplős történetre összpontosítani, még egy ennyire fajsúlyos téma esetén is, amely tragikumával átsüt a képernyőn, hiányzott az, hogy láthassam élőben a szereplők verítékét, elcsípjek egy-egy olyan rezdülést akár két arcon is egyidőben, amire a kamera nem annyira érzékeny.

A kolozsvári produkció Nagy Eszterének ilyen körülmények között óhatatlanul és szándék nélkül is „meg kell méretkeznie”, mondjuk, Alice Howlanddal (nagy filmélményem volt 2014-ben az Alzheimer-témát taglaló Still Alice), Kató Emőke pedig ugyancsak mindenféle tervezettség nélkül Julianne More valamiféle „kihívójává’ vált. És ez nem történhetett volna meg, ha az Ada Milea-dalban is szereplő színházteremben szívtuk volna – megpecsételt nézői sorsközösségben – a drámaiság kitapintható egyazon színházi levegőjét. De mivel nem szeretem (csak elkerülhetetlen helyzetben művelem) akár két színházi előadás összehasonlítását sem, itt is pusztán illusztrálni akartam, hogy a műszaki feltételeknek betudható műfajváltás a szemléletmód mennyire váratlan horizontjait nyitja meg.

Sokat segít, hogy ez a számos tekintetben letaglózó téma – a rejtélyes és könyörtelen Alzheimer-kór – hazai mederbe ágyazott: egy közkedvelt magyar színésznő, Nagy Eszter, és román fia, a multik világában mozgó Cristi közös tragédiája bontakozik ki szemünk előtt Cosmin Stănilă szemléletesen és jó drámai strukturáló érzékkel megírt színpadi duettjében. Ha csak ennyit mesélünk el a történetből, már akkor is sejthető, hogy a degeneratív kór érzékletes parabolája lehet a magyar–román viszony kommunikációs ívének, amelyben benne vannak az uralkodó nyelvnek tett engedmények, az alkalmazkodás kényszere, a külső hatásra mintegy „természetellenesen” felülkerekedő „kisebb” nyelv és az egymás meg nem értése, majd a teljes némaság is, ami gyakorlatilag a kór utolsó fázisának jellegzetessége. Hiszen az Alzheimer-kór tünetegyüttese egy ilyeténképpeni ábrázolást teljesen hitelessé és kissé sem erőltetetté tesz. Ám az előadásban nem alakult minden éppen ennyire kórtani forgatókönyv szerint, és ennek okaira még visszatérek.

Nagyon előnyös a produkcióban az, hogy az anya és fia megrajzolta két karakter nagyon eltér egymástól: a bohém és kitárulkozó színésznő, és a nagyon realista, „kockafej” fia ilyen értelemben is két különböző univerzumot jelenít meg, amely egy betegség miatti kényszerű együttélésre és együttműködésre ítéltetett az előadásban. A színészi játékban is különböző „nyelvet” beszél Kató Emőke (aki UNITER-alakításdíjat is kapott ezért a szerepformálásért) és Lucian Teodor Rus, és ez jót tesz a színpadi történetnek, mert teljesen szemléletes, ahogy a két világ találkozásában ott a kényszerűség, csupán a rokoni szál tartja össze.

A magyar színésznő anya és román programozó fia közvetlen azután kerül ismét egy fedél alá, amikor az anya első diagnózisa megszületik a korai demenciáról. A helyzetet az átlagnál is fájdalmasabbá teszi, hogy olyan egyént sújt e kór, aki számára kettős tragédiát jelent a tünetként jelentkező emlékezetkihagyás és általában a kognitív funkciók sérülése, ilyeténképpen a leépülés is rohamosabban következik be, hiszen az ünnepelt színésznő már a betegség jelentkezésének korai fázisában távol kerül a színpadtól és ezáltal élete értelmétől. Cosmin Stănilă drámájának talán legdrámaibb töltete abból adódik, hogy az anya már állapota romlásának kezdetekor arra kéri fiát, hogy asszisztálja vagy legalább egyezzen bele az öngyilkosságába, hiszen ezáltal legalább a fiú szellemi épsége menthető. De ezt a fiú mereven elutasítja – sejthetően a társadalmi kondicionálás hatására. Ahhoz, hogy a végén – egy egész lélektépő kálvária után – végül maga jusson arra a következtetésre, hogy elsősorban anyját „kímélheti” egy ilyen megoldás. De vajon tényleg így van ez? Miután már az emberi méltóság is meghal, „megmentés-e” a fizikai halál, vagy ez csupán akkor lett volna így, ha még kvázi „egészségesen” kerül sor az asszisztált öngyilkosságra, amikor a méltóság még hellyel-közzel érintetlen? „Megmenekül-e” végül az anya halálával a fiú, aki szem- és fültanúja volt már anyja leépülésének, ami őt magát súlyosan traumatizálta? A gyermeki-ápolói lelkiismeretünk fontosabb-e a szellemi épségünknél, és mit kezdünk az előbbivel, ha az utóbbi már foszladozik? … Fontos kérdések, amelyek egyben az előadás fontos társadalmi szerepére és jelentőségére is rámutatnak.

Azonban kétnyelvű nézőként maradt bennem egy bizonyos fokú hiányérzet az előadást követően. Már az előadás színlapján az áll, hogy „román nyelvű előadás angol nyelvű felirattal”, holott ez az információ megítélésemben nem egészen pontos. Nyilván, kérdés itt az is (és jó kérdés), hogy a különböző nyelvek hány százalékos jelenléténél, interakciójakor számít kétnyelvűnek egy előadás. Megítélésem szerint a Reactor produkciója pontosan a hatérmezsgyén mozog, már csak nagyon kevés kellett volna hozzá, és a témában rejlő egyéb potenciálokat is kiaknázhatta volna a már említett kettős jelenség (degeneratív kór/román–magyar kommunikációs jellegzetességek, korlátok bemutatása) javára. Itt azt hiányoltam a leginkább, hogy az alkotók talán nem vizsgálták meg elég alaposan, hogy a „nyelvek játéka” hogyan ívelhető. Maga az a tény, hogy az anya első nyelve a magyar (így kórtani szemléletben talán ez a „tudásburok” sérül a legkésőbb), a fiú pedig alig tud egy-két nagyon felszínes mondatot anyja nyelvén, eléggé erőteljesen kínálkozó lehetőség volt a betegség utolsó előtti (még a teljes elnémulás és közlésképtelenség) fázisának rövidzárlatszerű bemutatására. Itt jöhetett volna képbe egy magyar anyanyelvű dramaturg, aki pontosan és nem a román anyanyelv szemszögéből felülvizsgálja vagy segíti kibontakozni a „nyelvek játékát” az egyébként letaglózóan lélektépő színpadi történetben.

Kolozsvári Reactor alkotói és kísérleti műhely. Cosmin Stănilă: Mindazok a dolgok, amiket elvett tőlem Alois (Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois). Online előadás időpontja: 2021. november 14–16. Rendező: Andrei Măjeri. Szereplők: Kató Emőke (Eszter), Lucian Teodor Rus (Cristi). Díszlettervező: Adrian Balcău. Video: Mihai Stanciu. Fénytechnika: Cătălin Filip. Hangtechnika: Adrian Piciorea.

‍