Fekete tenger

(Mare nero)

Az autóbusz az apulai San Foca felé tartott. A legsötétebb Afrikával tömve. Legalább tíz órányi utazás a menekülést ígérő Szicíliáig. Egyesek alusznak, mások sírnak, s vannak, akiknek élnivágyó tekintetük sincs már.
San Focában van egy bizonyos EFK (Első Fogadó Központ), ránézésre börtön. Itt a „várakozóban” nyilvántartják és őrzik őket. Eufemizmus ez, az állam tehetetlenségét leplezi. Egy évig is ülhetnek itt, aztán visszaküldik őket a szülőhazába, vagy hirtelen megszűnik a központ, szétszóródnak a férfiak, asszonyok, családok, az új élet minden reménye oda.
Az apulai tengerparton épült „központ” a tenger szépségének szöges ellentéte. A bejáratot iszonyú magas rácsok szegélyezik. A szabályok szerint tetőtől talpig fehér celofánba bugyolált emberek csapata várja őket. Többségük önkéntes. Sorbaállítják az autóbusz utasait. Mindenki csomagocskát kap, benne takaró, kispárna, törölköző, szappandarabka, palack víz.
A központban található összecsukható ágyakat már elfoglalták korábbi buszok utasai. Az újonnan érkező vendégeknek már csak az udvar cementje maradt. „Vendégeknek” nevezik az érkezőket, mintha szállodába vagy baráti házba érkeznének.
Néhányan már megértették, hogy záródó, magas rácskerítés mögött már nem lesznek szabadon távozó vendégek.
Bubo tizenkétéves-forma, eleven kisfiú. Az utolsó sorban ül, a huncutkodó, ravasz, nála valamivel idősebb fiúk között. Leszállásra várva tátott szájjal bámulják az eseményeket. Szemükben félelem bujkál. Bubo arcát a busz egy ablakocskájára tapasztja. Tekintetével megpróbálja felmérni a helyzetet. Főleg a belső rácsokon túli látványon ütközik meg: a vasrudakon túl a földön hozzá hasonló színesbőrűek ülnek, a sorsukba beletörődők arckifejezésével. Raboknak tűnnek. Bubót a látottak meggyőzik, hogy ez itt valóban börtön.
Jól tudja, mi történik a börtönökben. Bátyjának tövestől tépték ki a haját, hogy vallomásra kényszerítsék: a táskájában talált, forradalminak tartott könyvet lázadással gyanúsított tanítójától kapta.
A rácsos főkapu nyitva. Hullafáradt útitársai fegyelmezetten sorakoznak, csendben araszolnak a csomagosztogatók fele. Leszáll a buszról. Most vagy soha. Olyan energiával, olyan határozottan, céltudatosan ugrik a rácsokra, hogy lábának nem kell utasítás. Eszeveszett gyorsasággal rohan.
Négy önkéntes szalad utána, celofánpólyában, izzadtan, nehézkesen, aztán feladják: mit számít, ha valaki elszalad? Hiába kaptak pontos parancsot, szívükben titokban rajonganak a szökevényekért. Különösen, ha azok ravaszok, ügyesek, sikeresek.
San Foca szegény, poros falucska, nem túl vonzó, kispénzűek nyaralóhelye. A házak egy része csak félig készült el, a falu télen lakatlan. De a tenger! Kristálytisztán csillog, az azúr minden árnyalatával, a sziklák közt sok sósvíz-mosta, árnyas barlang.
Bubo egy héttel ezelőtt látta először a tengert, amikor a többiekkel együtt a rozoga bárkába dobták. Fekete, ijesztő, fagyos és félelmetes volt. Öt napon át kapaszkodott teljes erejéből a bárka peremébe, hányással küszködött és a félelemmel, hogy a tengerbe zuhan. Néhány társát látta hiába vergődni, végleg eltűnni a sötétben. Annyira nehéz a felszínen maradni? Ha a bárka képes rá, az ember miért nem? Egész úton ez a gondolat kínozta. Szerencsére nem kellett megtapasztalnia a tenger titkát, egy halászhajó észrevette a sodródó bárkát és bevontatta őket a kikötőbe. Ellenséges hangon kiabáló embercsoport fogadta őket. A csillagfényes éjszakában milicisták őrizték a kikötőt. Autóbuszba zsúfolták őket, amely ismeretlen cél felé indult velük. Senki sem mondott semmi érthetőt, egyszerű gesztusokkal jelezték nekik, végezzék el szükségleteiket.
Bubo rohan, sebesen rohan, minél távolabb a befogadóközponttól, amíg lélegzete bírja. A falun már túljutott. Valahová el kellene rejtőznie, de a terület teljesen sík. A mezőkön sehol egy bozót, csak kőhalmok, néhány olajfa és a hatalmas tenger. Már senki sem követi. A nap forrón tűz, pedig még csak május van. Körös-körül egyetlen élőlény sem látható, mert valaki bizonyára észrevenné a lélekszakadva rohanó fekete kisfiút.
Kövezetlen kis utcácskát vesz észre, elindul rajta. Félhold alakú gödörhöz ér, ahol a tenger vize paskolja a sziklákat. A tenger csendes, csak fehér habja locsolgatja a homokot. Bubo lassan visszanyeri lélegzetét, megpihen az árnyas mélyedésben. Elbűvölten nézi a láthatáron a tengert az égtől elválasztó, tiszta csíkot. Ellazulva fekszik, szemét lehunyja. Újra látja édesanyja könnyeit, amint búcsúzóul megöleli őt, és rábízza nagybátyjára. Anyja szebb jövőt akart biztosítani tehetséges, intelligens, legkisebbik fiának, tizenegyedik gyermekének.
Nagybátyja, anyja legkisebb öccse, huszonnyolc éves, megbízható fiatal volt. Mindenki Olaszországról beszélt, a gazdag, bőkezű, demokrata országról. Már sok szomszéd elutazott. Szudánban maradni annyi, mint börtönben élni, idegenként a saját földjükön. Több mint 60 nemzetiség él itt, mindegyik más nyelvet beszél. Bubo családja a dinka nyelvet beszélte és az angolt. Iskolába járhattak, mint a városlakók, de ezen kívül az egész ország egy dzsungel, nemcsak képletesen: a területek egymástól elszigeteltek, trópusi erdők, határtalan mocsarak, kevés kövezett utca, egyetlen 200 kilométeres vasút, itt-ott polgárháborúkban esett robbantásokkal. Állandóan őrizkedni a leselkedő veszélytől, fejet lehajtva hallgatni a végtelenségig. Persze az utazás, a börtönből való szabadulás rengeteg pénzbe került. A család mindenét eladta, mindenkitől kölcsönkért. Mindenki segített. Kiszemelték a két legfiatalabbat és legtehetségesebbet: Bubót és nagybátyját.
Hat hónapig tartott a gyalogút a Földközi-tengerig. Utazásuk alatt Bubo és nagybátyja egyre jobban elidegenedtek egymástól. Mindegyikük saját magáról gondoskodott. Nehéz volt. A hosszú karaván kilométerenként nőtt, egymást kizsákmányoló csoportok alakultak ki, állandó rablás, egymás kihasználása folyt, mígnem utolsó fillérjük is odaveszett. Sokan túl sem élték.
Bubo hamar megértette, hogy csak önmagára számíthat. „Kifente karmait” és összeszorította fogait: a túlélés saját erejétől függ. Nagybátyja leplezte gyengeségét, mint egy sündisznó, összegömbölyödött, hogy megvédje magát. A tengerpartra érve különváltak útjaik. Egy napon nagybátyja elhajózott. Bubo látta az utasokkal túlterhelt bárkát, amint eltűnik a láthatáron.
Most a sötétség az egyetlen mentőeszköze. Valószínüleg csak éjjel gyalogolhat. Mindent előlről kell kezdenie: az utazást, a magáról való gondoskodást, a menekülést, a bujkálást, de nincs pénze és ráadásul pontos célja sem, csak mint néhány nappal ezelőtt: a Földközi-tenger.
Azon még nem gondolkozott, milyen is lehetne szabad emberként az élet. Rokonai, barátai bíznak benne, intelligenciájában. Az iskolában ő volt az egyik legügyesebb. Elutazásakor nem hitte volna, hogy ennyire sóvárog majd társai, tanítói, könyvei után. Egyetlen könyvet hozott magával, Afrikáról szólót, mint ideális világról, ahol békeszerető népek és szabad állatok élnek. A csillagos ég alatt töltött egyik rendkívül hideg sivatagi éjszakán át kellett adnia könyvét a tűzgyújtáshoz. Felelősségteljes cselekedet volt! A könyvben a múlt volt, ahonnan elmenekült, élete ott volt a jelenben, ahol maga is fázott.
Az éhség egyre súlyosabban gyötörte. Szomját megpróbálta tengervízzel oltani. Sohasem gondolta volna, hogy az ennyire keserű. Néhány száz méter után egy fát pillantott meg, tele piros labdácskákkal. Ez az áldott fa számára élő csoda volt. Szerencsére a fát körülvevő falat építették magasra. Körülnézett, megbizonyosodott, hogy senki sincs a közelben. Könnyedén átszökött rajta. Letépett egy piros labdácskát. Nem ismerte ezt a gyümölcsöt, de annyira éhes volt, hogy akár a földet is megette volna. A gyümölcs édes volt, magja kemény, az első harapásnál majdnem beletört a foga. Megette. Nagyszerű volt. Majdnem mindet leszedte, alig hagyott néhányat a fán. Most már jobban érezte magát, elégedetten indult tovább.
Az út szélén ment. Amikor autót hallott közeledni, földre vetette magát, és megvárta, amíg újra leszáll a csend.
Így ugyan nem jut messzire, eléggé forgalmas az út. Mindenki gyorsan hajt. Aztán talán egy kilométernyi út után, mint a villám, gyomorgörcs. Kisvártatva még egy, majd még egy. Az elviselhetetlen fájdalomtól hétrét görnyedve vonaglik a földön. Feltartóztathatatlan hasmenés önti el nadrágja ülepét. Jönnek-mennek az autók, egyik a másik után. A lámpák fényében az összegöngyölődött test az út szélén felejtett szemeteszsáknak tűnik. Bubo elájul. Mozdulatlanul fekszik.
Hajnalban kutya közeledik, megszagolja Bubót. Aztán jön egy másik. Végül egy fiatalember, aki reggeli kocogását végzi, belebotlik a förtelmesen bűzlő rongykupacba. A fiatalember lassít, körbejárja a „kupacot”, megáll.
„Az ördögbe, egy gyermek! Istenem! Egy gyermek… halott! Pillanat, talán… igen, lélegzik!”
A fiatalember telefonján hívja a mentőket. Bubo mozdulatlanul fekszik, kinyitja a szemét. Ránéz a fiatalemberre, aki nem érinti meg őt, de itt van, közel, és beszél hozzá. Egy szót sem ért, de a hangja, mint egy édes kantiléna, megnyugtató, baráti. Emlékezteti őt saját népének zengő hangjára, és Bubo elmosolyodik: lehet, hogy hazaérkezett.


SIGMOND JÚLIA fordítása


Rita Granetti 1963-ban született Piacenzában. Novellái különböző irodalmi lapokban jelentek meg, néhány eszperantó nyelvre fordítva. 2014 és 2016 között írásaival több Olaszországban rendezett hazai és nemzetközi irodalmi verseny díját érdemelte ki.