fekete hó (schwarzer Schnee)

a száj nem feledte a nyelvet. a pap abbahagyta a beszédet. utolsó szavát, az áment megismétli a szám. a fejem csodálkozik, minek ide egyáltalán pap. a szemem látja őt, a fejem azonban nem érti, minek ő ide. a fejem máshol jár. körülöttem nem fagynak meg a könnyek. fájdalomtól eltorzult hideg arcokon hópelyhek olvadnak. négy férfi korhadt fát húz ki a koporsó alól. mely most kezükből lógó kötélen függ a sír fölött. senki nem énekel. a prédikáció más volt, gondolja a fejem. rövid. egészen rövid. másmilyen kell legyen. már olyan sok temetésen voltál. emlékeztet a fejem. már gyerekként. első emléked is ebből a temetőből való. ez a panoráma. ezek a hegyek. az emlékekben, az elsőkben, erősen zöld. gyerekként a nagynéni kezén, mielőtt a nagytata, akit alig ismertél, föld alá került. a sok virág színesen a szürke betonsírokon. egy séta. annak idején májusban. a szem fehéret lát a távolban. november van, talán már december is. a fej nem tudja egészen pontosan, milyen hónap, milyen nap. és az első emléket, az első temetést továbbiak követték.

itt, a hegyekben többen halnak meg, gondolja a fej a panoráma láttán. mert a halál mindig innen visz el valakit. nagyanyánál vagy anyánál mindig égett egy-egy gyertya. mindig meghalt itt valaki. olyankor anya különösen szomorú lett. és a könnyekkel együtt dugipálinka is folyt.

senki sem sírt a kápolnában. a koporsót gyászmenet nélkül vitték a sírhoz. titokban. a kápolna harangjai nélkül. a városban is hallgatott a templomharang. megrémisztett az üres kápolna. ijedten vánszorogtam el a dédszülők havas sírjai mellett. nagyapa havas sírja mellett, akit alig ismertem. nagyanyám havas sírja mellett, akit még kevésbé ismertem. a távolban pedig az a fekete a hóban. a szomorúság. fekete alakok, énekszó nélkül siránkozás. ilyen temetéseken nem szokás énekelni. az ilyen temetések titokban történnek. az ilyen temetésekre nem jártak. szégyen. cseng a fülemben. schånt, gyalázat, cseng a fülemben nagyanyám hangja. az ilyen halált minden családnak egyedül és istennel személyesen kellene elintéznie. családunkban sosem volt ilyen szégyen. mondta egyszer nagyanyám. niemols nit. sosem.

de akár lehetett volna. gondolja a fejem. lehetett volna általam. ha ezekben a hegyekben maradtunk volna, ott lent feküdnék, gondolja magában. a temető szélén. távol a többi sírtól, melyekben a halál keresztényibb. a férfiak kihúzzák a kötelet a sírból.

más, mint a hurok, gondolja a fej. más, mint a hurok a halott nyaka körül, azé ott előttem lent a koporsóban. aki napokig lógott a régi házban. mellette faszék. az asztalon üres kétliteres műanyag palack. a palackból itta ki a bátorságot. az erős szagú bátorságot, mely a gégéből áramlik. csontjaimban ott lappang a halál rutinja. a halál rutinja leveti a kesztyűm. kezem hidegnek érzi a rögöt. fülemben tompa ütés. tompa kopogás. egyre több, egyre hangosabb. mert egyre több kéz kemény rögöket ejt a koporsóra. lábam távozik a koporsótól. három fekete alak áll a sírok között. a betonalapzaton kalács. a kalács mellett négy üveg tiszta víz, mely nem is víz. fülemben a pomană szó cseng. fülem a számból jövő hangokat románul hallja kiejteni. torkomban érzem a pálinkát, mely a gyomromig éget. először nagyon meleg, azután forró. megköszönöm. a beszéd még ott van. țuica. elveszek még egy pálinkáspoharat az öreg tálcájáról, aki fogatlanul rám mosolyog. szemében szomorúsággal, együttérzően mosolyog. a második pohár már nem éget úgy, mint az első. a második pohár azonban elbódítja a fejet. a fejem zavaros. a fejem keveri a nyelveket. acasă. zuhause. otthon. itthon. az itthon otthon. a kezem elveszi a harmadik poharat. a kéz elbódította a fejet. amely most a haza szón. a gyomor összehúzódik. a hazai pálinka nem tesz jót neki. a hazai pálinka érzéseket kelt a hasban és a mellben. és a fehér hegypanoráma lemerevíti a lábat. a szív a levegőbe emelkedik előttem. közém és a hegyek közé. haza-giccs. a lábam nem akar menni. a szemem még maradni akar. még mindent látni. látni a hegyek fehérjét. az emberek feketéjét. így marad az egész test. lefagyva. állva. ám legbelül melegen. a rossz pálinkától. rosszul vagyok.

a cigaretta sistereg, érzem, ahogy a füst megtölti a tüdőmet. tekintetem egy férfira esik. aki kissé távolabb a többiektől. hallom, amint egy hang a nevemen szólít. és felismerek a cigarettafüstben egy arcot, melyet már rég ismerek. egy arcot, mely a fejemben, az emlékezetben még fiatal. az előttem gomolygó füstben évtizedeket öregedett. most ott van előttem ez az öreg arc és a nevemen szólít. emil. mosollyal viszonzom, mely nem azt mosolyogja, hogy tanti doina! érzem, amint a testem hidegen az övéhez préselődik. kérdéseket hallok, amikre román szavakkal válaszolok, melyek német akcentussal esnek ki a számból. a nő elvesz egy pohár pálinkát a sírról, és a földre locsolja. a halottakért, mondja. morții.

és a fejem nagyanyámat juttatja eszembe, aki a halott nagyapámért pálinkát locsol a vörös perzsaszőnyegére. az ivászat nem csak az élőknek való. a halálban is utolér. ez a megöregedett arc a halott anyja. a szája gagyogva hív. elfogadom a meghívást, de nem tudom, miért. a pálinka beszél a nyelvemmel, nem én. a pálinka beszél az ő szájából is. már gyerekként is mindig éreztem. amikor még a fiával játszottam. amikor még élt. a kereszten ez áll: daniel. hirtelen nyugtalanságot érzek. a fekete alakok felkerekedését, akikkel nem szeretnék beszélgetni. elbúcsúzom a halott anyjától. szinte megbotlok a hóban. mintha tántorognék. voltaképpen nem is érzem már magam. a fülem hallja a lábam alatt recsegő hót. nem látom többé a férfit. a többi fekete alak között. átvergődöm a széles úton. a pálinka a hasamban dühvé változik. egyszer csak ott van a düh a hasamban. egyszer csak gombócot érzek a torkomban. könnyet az arcomon. még jobban behúzom a nyakam. a földre koncentrálok. a lábamra, mely a havon keresztül. kinyílik a fekete rácskapu. a keze megérinti a mellette lévő vaskeresztet. már a sírnál is ilyen elegáns feketében állt. ismeretlen. talán mindenkinek. hallgatott. és eltűnt. érzem a szívem heves dobogását. egy pillantást vetek hátra. tekintetéből észreveszem, hogy ismer engem.

doina. mindegyik postaláda más. az egyik lakattal ellátott barna vas, a másik világos fából való, kulcslyukos. meg az a szürke fém, rajta három lyukkal. közöttük levelek lebegnek a levegőben, mert az érkezés helye ajtó nélküli. ott állok a C tömbház halvány rózsaszínűre kimázolt lépcsőházában. egyetlen alkalommal voltam itt. daniel apja elhagyta a családját. világgá ment, hallottam, amint az öreg nő ezt mondja. nyár volt. fehér dauerhullámos hölgykoszorúban állt. önelégülten mondta, de szomorúsággal a hangjában. kínlódás volt, és ekkor a menyére gondolt. akinek semmi keresnivalója nem volt többé abban a házban. szerencsére kivándoroltak is laktak a tömbházban. doina szerencséjére gyorsan és olcsón akartak túladni a lakásokon.

habozok, hogy lenyomjam-e a kilincset. senki sem ismert fel engem. e kisváros utcáin én csak az ő fiuk vagyok. ám a szüleim nincsenek itt. ezért nem fognak az ő gyerekükként rám ismerni. mert a gyermekből közben meglett férfi lett. a legszívesebben megfordulnék és elmennék. ismerős hangot hallok az ajtó mögött. apró remegés a lábamban. mégsem mozdul. nem akar mozdulni. danielre gondol és arra emlékeztet, hogy tartozom neki. az igazsággal. ez mindannyiukat fojtogatja.

lenyomom a kilincset, kinyitom az ajtót, mely nincs kulcsra zárva. tanti doina!, kiáltom, s köhögést hallok. hallom a slájmot a tüdejében, a gégéjében. a lábam kibújik a bakancsból. rám kiabálnak. az isten szerelmére, hagyjam magamon! a konyhaajtóban a halott anyja áll. tiszta feketében mérges pillantást vet rám, amint a bakancsot mégiscsak lehúzom. rebellis cselekedet. az első rebellis cselekedetem. nem veszem fel. odajön hozzám. jobb arcféltekém nedvessé válik. bal arcféltekém nedvessé válik. csókjai állott alkoholszagot árasztanak. betessékel, feltűnik nehézkes járása. arra gondolok, a hurok gyorsabb volt, mint a cirózis. a füst a nyitott ablak ellenére áll a levegőben. a mosogató mellett halmokban a minőségi tányérkészlete zöld peremű tányérjai. a zöld körüli arany már rég lekopott. az évek során a lefolyóba tűnt. miként a méltósága is. nemrég eszméletlenségig ihatta magát, míg a pálinka magától, melegen a nadrágjába futott. a földön feküdt. körülötte az ivócimborák röhögése. a tűzhelyen lábosok. a fehér pöttyös vörös lábosban, saját zsírjában vörös hurka. mellette egy nagyobb lábos, mely alatt fellobban a láng. a láng azt jelenti, ennem kell. tanti doina kiadja az ukázt, töltött káposztát kell ennem. fellobbantja a második lángot. reggel tíz óra van. a reggelim tehát káposztába töltött darált hús és kolbász.

protestálok. aztán beletörődöm. már el is mosott nekem egy tányért. ce bei? mit iszom, kérdi, és hozza is a poharat a kagyló fölötti polcról. az asztalra helyezi, még mielőtt azt mondhatnám: cafea. tekintetem követi a kezét, majd a konyhában levő másik asszonyra vetül, aki a sarokpadon ül. megijedek, mert a fejem még egészen ködös és túlterhelt az öregtől. köszönök. perplex. kacag. az özvegyasszony. daniel felesége. elena. túl zavartan, hogy mérges legyek, hirtelen ütésként ér a félelem. vele nem számoltam. lábát a padon pihenteti. meztelen combját mutogatja. a sötétzöld pongyola nem takarja el.

ronda vagy, gondolom magamban, de egy szót sem szólok. sima, fekete haja egészen fent kezdődik. a homloka félarcnyi. ronda vagy, gondolom magamban, és még több ronda szó tolul a homlokom mögé, de nem a nyelvemre. felemeli az előtte heverő fehér cigarettásdobozt. gyufával rágyújt a hosszú fehér cigarettára. a vékony skatulyát az asztalra dobja. hellyel kínál. olyan távol ülök le, amennyire csak lehet ebben a kicsi konyhában. nem szeretnék barátságos lenni. barátságos vagyok. ajkamon részvét. a férje halála miatt. szemében semmi szomorúság. kis mosolyt fedezek fel benne. egy elfojtott nevetést.

mit lehessen tenni? beteg volt. hallom, amint románul mondja. anormal. dühöt érzek a hasamban. de nem akar feljönni az ajkamra. a hasamban marad. az anya helyesel. a beteg szót ismételgeti. abnormális. majd rágyújt. elém rak egy teli pálinkáspoharat. az anyahang felszólít, hogy igyam. iszom. a halottra. az egészségre.

rettegek attól a kérdéstől, amit minden bizonnyal fel fog tenni. de ezúttal nem fogok rá válaszolni, mint a többi alkalommal, valahányszor ezt a kérdést feltette. ezúttal nem fogok hazudni. s dadogni sem. a pálinka dühvel keveredik a hasamban. a fejemben kavarog a sok szó a ribancra, amikor a cigarettáját elnyomja a hamuzóban. a lábosban elolvad a kolbászzsír. a töltött káposzta leve forrni kezd. rágyújtok. üvölteni szeretnék. csend van. tanti doina a tűzhelynél áll és belekérdez a töltött káposztába, meddig maradok. mikor utazom el. amilyen hamar csak lehet, el innen, gondolom magamban. azt mondom, holnap.

numai?

sok a dolgom, felelem.

miért nem töltöm itt a karácsonyt, kérdi elena.

az utolsó karácsonyomat 1989-ben ebben a porfészekben töltöttem. a családommal ünnepelek németországban. jelentéktelen beszélgetésbe kezdünk a szüleimről, lánytestvéremről és gyerekeiről. büszkén mutogatom a fotókat az unokaöcséimről és unokahúgomról. tudom, hogy következik a kérdés, és rettegek tőle. beletömködök egy kenyérszeletet a számba. tanti doina egy tányért rak elém az asztalra három töltött káposztával és három kolbásszal. mellé tejfölt. amiből gyorsan három kanállal a tányéromba merek. szeletelem és habzsolom. olyan gyorsan eszem, amennyire csak tudok. hogy a szám felszabaduljon, ha ráüvöltök, ha az igazságot az arcába kiabálom.

tanti doina mellém ül, és cigarettázva nézi, ahogy eszem. végigmustrál. ránézek, és az időjárásról beszélek. a kanál remegni kezd a kezemben. egyik nő sem veszi észre. cigarettáznak.

mindjárt. mindjárt.

a tányéromat már félig kiürítettem. mindjárt.

aztán.

mesélj, van barátnőd? van feleséged? mikor nősülsz már meg?

most. most itt a pillanat. a pillanat, amikor felállsz. a pillanat, amikor az igazságot. mesélj! meséld el nekik, ami valójában! meséld el nekik, valójában kinek a lelkiismeretén szárad daniel. olvasd a fejükre a saját ostobaságukat. ezek az együgyűek! az álvallásosságukkal. ezek az álszenteskedők. meséld el, a mindenségit! meséld! mondj valamit!

lenyelem a megrágott falatot. összeszorul a torkom. nem hagyom, hogy észrevegyék. vigyorgok. mereven bámulom az előttem levő tányért, az ételre koncentrálok, és ehelyett dadogni kezdek.

dadogok valamit a karrierről. hogy én, hogy a karrier. hogy először a karrier. utána talán. talán egyszer. utána talán család. feleség. gyerekek. ehhez pénzre van szükség. dadogom. csak utána. csak utána fogok megházasodni. az igazival még nem találkoztam.

utálom magam.

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

Thomas Perle író, drámaíró Felsővisón született 1987-ben. Családja 1991-ben vándorolt ki Németországba. 2008 óta Bécsben él, itt folytatta egyetemi tanulmányait színház–film–média szakon. Egy próza- és egy drámakötete jelent meg. Dramaturgként tevékenykedik Bécsben.

‍