Fehér alapon vakremény (novellák)

Fehér alapon vakremény

‍

Valahányszor sűrű havazásra ébredek, eszembe jutnak a fényjelzők égre hasadó félegyenesei. Ahogy kincstári színekbe vonják a pelyhek magányos szerkezetét. A fegyver csövétől a mennyek örökéig. Aztán vízzé szelídültek rajtunk azok a hópihék. Akár az irgalom közönyös szilánkjai olvadtak a ruhán, a bőrön. Eszembe jutnak a kiürült vödrök. Esténként teli voltak borral, reggelre már üresen álltak, de az aljukon mindig maradt egy kevéske, ami vöröslő jéggé fagyva tükrözte vissza a szemekben úszó képek másait. Táplálék volt az akkor, egyéb táplálék híján. Néha csupán a semmi nyomatéka. Bármi furcsa és meghökkentő ételtársítást szívesen fogadtunk. Észre sem vettük, mikor kerültek azok a gödreink mellé, vagy hogy kik voltak a szállítók. Egyre csak hozták az apró-cseprő enni- és innivalókat azok az ismeretlen, nesztelen léptű emberek, akiknek megfagyott földjeibe beástuk magunkat. Hónapokkal később, amikor már hervadtan csüngtek száraikon a májusi virágok, ide-oda lógatva fejüket a széllel, láttuk, búza magaslik a földeken, aztán így emlékeztünk azokra a helyekre: búzamezők. És azoknak a napoknak, heteknek a cselekedeteit csak így emlegettük egymás közt: védtük a búzamezőket. Szebb az, mint a saját bőr. Föloldhatatlan, jövevény íz.

Aránylag rég történt mindez. Harmincvalahány éve. Krisztusok nőhettek föl azóta. És eggyé csiszolódik emlék és képzelet. Múlt és örökkévaló. Egyáltalán nevezhető múltnak, ami az eleven testben éli mindennapjait? Összegömbölyödött állatként bóbiskol valahol, a test melegén nő és gyarapszik, olykor fölkapja fejét, szemeiben apró foltok pöttyözik a szándék patyolatát, majd körbejárja birtokát a jelen lévő valóság meg-meglöttyenő pórázain. Selymes kis tappancsaival meglapogatja a talajt, beleszimatol az eleve elrendelés dohos szagmintáiba, és pajkosan elmosolyodik, ahogy a sarkokba pössenti saját lényének együtthatóit, nesze neked predesztináció, mondja, mit nekem elrendelés! Majd ha úgy gondolja, eléggé sötét van, felüvölti a cselekedetek szennyes segédigéit a számára legközelebb álló égitestek holdjaira. Talán azok az égitestek, holdak a minket fölépítő molekulák és az őket körbetáncoló illatok, ízek, amint épp versenyt pörögnek a megismerhetetlenséggel. Talán épp az ilyen segédigék módosítják azoknak a parányoknak a pályáit, a nekik tetsző erők indulataival, ők rángatják szürkébb vonulatok felé, s terelik a tetteket silányabb mércék indóházaihoz. Aztán a hűnek és igaznak megalkotott ember előáll a szégyenérzet másodszülöttjeivel, és megelégeli ezeknek a kusza tüskékként szerteágazó vektoroknak az örökös el- és hátrafordulását, melyek eredője sehogy sem akar abba az irányba mutatni, amit az első, merészebb színekben lüktető álom oly gyöngéden meghatározott. Ezért egy félresikerült teremtés kígyóiként tekint le rájuk, és úgy is bánik velük. Megpróbálja lenyúzni bőrüket és cafatonként tépni le csontjaikról a téves mozdulatok izomrostjait, csikorgó inait, vicsorgó istennyilát. Majd valamilyen tűzzel vagy vízzel, bármivel, ami oldja az iszonyt, lemosni kezéről a zsigerek ragacsát. Maradjon aránylag tisztán.

Van különbség tűz és tűz között? Boldogan melegedtünk volna egy bükkfából, fenyőből, nádból, hársból vagy akár egy csipkebokorból fölcsapó tűz mellett, ehelyett inkább néhány közelben álló, elhagyott viskót lőttünk szét pár gyújtólövedékkel. Az a bizonyos meleg, a pusztítás katarzisának a melege járt át akkor minket. És emelt a félelem fölé. Bár lehet, csak azért tettük azt, hogy valakik lássák: igenis, hatalmunkban áll. Aztán hosszan néztük a lángokat. A tető úgy omlott össze, mintha az építkezés fordítva lejátszott filmje lenne. Csak a munka hiányzott belőle meg a dúdolgatás. És valamiféle megtisztulás örömével néztük mégis. Már nem tudom, hányan lehettek közöttünk ácsok.

A nappal bizonyult a legnehezebbnek. A fény megmutatott mindent, ami látni engedte magát. Csakhogy akkor mindnyájan egy nem látható bizonyosságot érzékeltük. Úgy tűnt, egy hatalmas, mégis láthatatlan íj feszül valahol. Görbére kihúzva, mint egy lehengerlő mosoly. És mi épp a nyílhegy és a célpont között ücsörgünk mellékes akadályokként. Amiből az óhatatlan veszteség származik. Olyankor előtűnt a nyomorúság természetes közege. A sárga meg a fekete közötti árnyalatokban párálló ürüléknyomok, az elhajigált héjak, a gombostűvel átszúrt, pár milliméteresre szívott csikkek, a szétszóródott töltényhüvelyek, melyeket máskor oly gondosan összegyűjtöttünk és visszaadtunk az őrmesternek. Akkor senkit nem érdekeltek. Ládaszámra álltak a töltények a gödreink mellett. Sárga, piros, zöld fényjelzők meg láthatatlanok. Főleg láthatatlanok. Komótosan hömpölygő elbeszélő költeményeket lyuggathattunk volna a hóba azzal a sok golyóval. Gondosan és aprólékosan kipöttyözve, húzva minden ékezetet. A legfontosabb szavak elé szúrva az indulat apró szisszenéseit, még a sóhaj pontjait is kitéve szépen. Ilyen volt és ehhez hasonló a világosság. Nemigen hagyott helyet a képzelgésnek. Hogy megalkothassuk az ocsmányság ellenlábasait. Mert például éjszaka, a fegyverek szitálása közben egy-egy színes lövedék hosszú, zavartalan ívéről még az is eszünkbe jutott: milyen szép! A fény játéka a sötéttel, az élők örömére. És lepergett, ami volt. Fölvenni a jelen irányait.

Nem volt arca az ellenségnek, nem volt teste, mellyel emberi életet élhet. Mely elpusztítható. Csak fegyvereinek a ropogása volt és akarata a mi akaratunk ellen. Ebből kiindulva kellett megteremtenünk a képet, amit gyűlölünk. A képet. Mert az emberrel leülnél talán a vödör mellé beszürcsölve pár merőkanál bort, s még az is kiderülhetne, hogy akár barátok is lehetnétek, komák vagy sógorok. S akkor meglöttyenek a magasabb szándékok ide-oda rángató zsinórjai. Azok a szándékok nem két baráthoz szoktak, sógorhoz, komához, hanem tömeghez. Amíg ki-ki saját székén mereng a nagyapó mesefáján, a tömeg halott. Aztán jönnek valakik, és azt mondják: tömeg, kelj fel és járj! Isteníts és ítélj! Teremts és pusztíts! És megteszi azt Ő, a tömeg. Ami voltunk mi akkor. S néztük a képet. Ami valahogy mégsem állt össze emberi arccá. Volt szeme, volt szája, fülei voltak és orra meg haja, de nem az a szem, nem az a száj, nem az a fül, nem az a haj, nem az a nap, nem az a hold, szinte mindenről valami otthoni ének, ismerős dallam jutott eszünkbe, ahogy itt is, aztán énekelgettünk, csak úgy, magunknak, befelé dúdolgattuk, ami épp eszünkbe jutott. A közelben lófráló kutyák olykor egy-két sort rá-rávonyítottak. Zavarodottan néztek minket, ugyan mit keresünk mi abban az ártatlan hóban? Mi a járást irigyeltük tőlük, a kötelező irányok nélküli ügetést, melyeket csupán az éhség meg a kíváncsiság szab ki. Kívántuk, bárcsak minden bajunkat a bundájukba törölhetnénk, ami elnyeli a szót, a hangot, a dünnyögést, mégsem lesz szomorúbb, sötétebbé sem válik, aztán valami csodálatos öntisztulás sürgetésére egyszer csak kifordul és kicsordulnak onnan a dallamok hangosan, tisztán, minden átok tótágast áll, átlényegülve azzá, miről úgy véljük, jobb. Nekünk pedig dolgunk elfordulni attól. Mert nem egyeztethető össze azzal, amit mi jelentettünk. A megbánás zokszava nélkül. A szó nem bánja némaságod.

Talán Budrala-Jurca hadnagy látta meg először a mozgó pontokat. Pedig Gyulának kellett volna őrt állnia. De Gyula aludt, mert vért köpött az éjjel. Hadd aludjon, szólt a hadnagy, és havat rúgott a nyomokra. Mikor a mozgó pontokról kiderült, hogy valami ismeretlen fegyveresek, csillogó sisakkal a fejükön, némaságot parancsolt, meg hogy töltsünk csőre és várjunk, amíg lőtávolba érnek, sőt annál is közelebb, mert úgy biztosabb a találat. Szinte örültünk, hogy végre megláthatjuk az ellenséget. A kis fennsíkon, a gödreinkben előnyösebb helyzetben voltunk (?). Nem sok esélyt adtunk nekik. Örültünk ennek is. Láttam, hogy a bal szélen, a géppuska mögött, Zsolt megnyalja a száját. Olyanok lehettünk, mint megannyi apró papírhajó, melyek millió szállal kötődnek egymáshoz. Mégis a folyó sodrását követik egy utálatos meder mindent magába záró tükrén. Ott billegett a mutatóujj a ravaszon, egyre közeledtek a fénylő sisakok, és meghimbáltuk a fegyvert. Megcsillant a fény a puskacsöveken. Később mesélték, ez győzte meg őket, ordibálni, integetni kell. Mert eljön a fény, s kihúzza a zöldet. Aztán eljátszadozik az őt visszatükröző felületeken, s mindenféle délibábot hagy ajándékba, és még eszébe jut megcsillanni a fegyverek csövein. Ez is a te világosságod. Ekkor a ragyogásnak hála, az apró pontokból lett emberek kiabálni kezdtek és integetni. Fölismertük Paduraru százados hórihorgas alakját, láttuk, valami keszkenőt lobogtat az egyik kezében. Már nem tudom, mi volt erősebb: az öröm vagy a csalódás. Egyre csak kiabáltak, integettek, aztán lassan elindultak felénk hóba suvadt kétségeikkel, azon a fehérre alapozott síkon. Akkor végre fölfogta mindenki, hogy ők az ötös század. A mi testvérszázadunk. Mi voltunk a négyes. Egymással szemben álltak a hálótermeink. Egy hete még ott aludtunk. Akkor épp olyan öröknek tűnt az is, mint amilyen öröknek most a gödreink. Már szaladva jöttek fölfelé. „Mekkora szerencse, hogy kiabáltatok, integettetek”, fogadtuk őket. Néztek ránk, mintha nem értenék, amit mondunk. És valóban: mért is lenne olyan különös, hírt adni magunkról? Néha-néha. Hellyel-közzel. Folyton. Miért is ne jelezhetnénk ittlétünket?

Paduraru százados megcsókolta Budrala-Jurca hadnagyot kétfelől, majd egy hatalmas pofont adott neki, „ezt csak azért, nehogy már úgy legyen”, mondta fölényesnek szánt hangsúllyal, bár még jócskán kiérzett abból a remegés. Akkor már ott térdelt a mámor mindnyájunk mellkasán, reméltük, olyan magasságba emel, hol a testek tengelyeinek a bólintásai nem nyitják, nem zárják a látás szögeit, ahonnan a távolságok csupán önmagukat ámítják, s a szobák önnön pusztaságaikba nyílnak, mert csak ez a kis tér létezik, ami számunkra egységes egész. És benne van az út, aminek a szélére kicsit leülhetünk. Összébb toltuk vödreinket, azzal a cinkos tűzzel a szemünkben, ami megperzseli és kitágítja a hihető valóság elemeit. Itt-ott kiloccsant a bor a hóra, a jövő év kalászaira, füvére, fáira, bokraira, pitypangjaira, az eljövendő tavasz madárfüttyeire. Előkerült néhány szájharmonika, aztán mamaliga branzali, sokerelo barbali, nu există-n lumea asta frate ca al meu, ahol én elmegyek, mit búsulsz kenyeres, nincs édesebb vigasz az anyanyelven kiüvöltött vigasságnál szemközt egy közönséges fájdalom tűzfalával. És nem volt akkor kedvesebb ritmus, mint a puskatuson kidobolt négynegyedes ütem. Messze túl az észszerűség határain. Gondolatban már megöltük Ábeljeinket, most itt nótázunk együtt, testünkön a keresztbe vetett géppisztollyal. Közbe-közbe elmerengünk még valami magasztoson is, ne maradjon szentség ápolatlan. Valakinél találtunk egy kuglófot, azzal mártogattuk a paradicsomos halat. Nevetgélve adtuk tovább a gömbölyű finomságot, „ez az én testem, ez az én vérem, igyál a véremből, a szövetség véréből, testvér!” Nyújtottuk egymásnak a hatalmas kanalakat, folyt le kétfelől a bor, vörösre festve pelyhedző állunkat, aztán fölfaltunk mindent, amiről úgy véltük, ehető. Mintha már soha többé nem lenne szükségünk semmire. Mintha már nem lenne holnap.

Így köszönt ránk akkor egy érzékek nélküli örökkévalóság, ami szemünkbe zárta a távolságokat. Ahol megszűnik a látás meg a hallás, megszűnik a járás talp és föld között; megszűnik a hely és annak ideje. Mintha világ se lenne már.

‍

A végtelen szakaszos irgalom

Eljön Angelica, bűvös lépteivel surran csöndesen, most először jön el hozzám, talán utoljára is, nézem őt, amint képzeletem látómezejének pázsitján pörög, és tudom, sebesebben teszi, mint ahogy azt a láthatatlan zenekar muzsikája megkívánná, már ellentétes irányba forog a ruháival, akár a Föld, s a marasztalás, míg egyszer csak kifordul a farkasfog szegélyű szoknyából, ki az ingből, cipőcskéi átrepülnek a mező szélességén, hosszán, és egyszeriben ott áll pőrén, mezítelenül, fekete tincsein hollózik a fény, és márványszín bőrén a lehetőségek zöldes kamrácskái nyílnak hívogatón. Angelica Maxim volt az egyetlen a mélytüzűek közül, akiről biztosan tudtuk, nagybeteg sorsa a reménytelenség színehagyott végein dohog. Azt mondják, napokig lebegett a lelke a játékgyár palái felett, és az Ana Lugojana cimbalmosának kedvenc dalait dúdolgatta ott. Most, hogy vállaimra tornyot rak az ősz, minek órája hol siet, hol késik, meg a lánca is csörög, és az irányok vonakodva bár, de átmossák egymás szennyeseit, majd kiteregetnek egy osztatlan jelen egyre szélesedő terpeszére csomózott szálak hosszain, látom és életre hívom ismét az ember tejkorának átvágott torkú emlékeit. Látom a pokol határait, ami Angelicának jutott, ahogy ott húzódnak, ahol az egyházatyák ujjbökéseit és a szent helyek mennyezeteinek kimerevített szörnyűségeit átjárja a napsugár. Ahol a fény kimért csomagjai föloldják az isteni delej vonzását a Planck-állandó nagyobb dicsőségére és aláhullnak, a freskók gonosz kis mihasznái a borzalom kiegyenesedett hajú üvöltéseivel zuhannak közvetlenül a gyülekezetre, és elnémíthatatlan, hamis pacal szagú duruzsolásaikkal súgják a hívek fülébe a paráznaság szótárakból kivettetett csábszavait.

Gyakran jártunk az Ana Lugojana teraszára, és igyekeztünk azoknak az asztaloknak az egyikéhez ülni, melyeknél Angelica vette fel és hozta ki a rendelést. Úgy járt-kelt az asztalok között, mint a szépség egyetlen, határozott vonala, miből aztán a sok ide-oda cikázástól egy gyönyörű, veronéz felhő kerekedett ki, el-elhagyva párló foszlányait, akár a csodálatos almásrétesből fölszálló fahéj illata maradoztak le róla annak cafatjai, melyek akkor már a ftalocianin mélykék színére hűltek, bár akkoriban halvány volt az arca, tekintete merengő, akárha a fogyó hold ívére tűzték volna azt. Sokszor hosszú percekig várakoztunk rá, olyankor dühösek voltunk és szemtelenek, de mikor végre elénk állt, végtelen szakaszos irgalomhoz hasonló mosolyával megszelídített. Aztán ahogy kihozta a fagylaltot és felém nyújtotta a kelyhet, éreztem mozdulata lendületének felém toluló melegségét, ami az ártatlanság erejével kiáradó lelkek sajátja. Tudtam, legszívesebben leülne mellém, megsimogatná az akkor még szőke hajamat, és mesélne a kiskakas krajcárjairól, az egyszeri kisfiú vállon átvetett szütyőjéről meg a holdról, ahogy elfogy. Nem tehette. A többi vendég már kocogtatta üres poharát. Meg aztán Miatov-Schlesinger hadnagy is bármikor megérkezhetett. Beszélték, a hadnagy goromba ember és reménytelenül szerelmes. Az ősei még valahol Nagycsanád mellett túrták a földet, de ő már kiszolgálta azt a rendszert, ami közkinccsé tette a feltúrt földeket, a munkát, és viszonylagossá az érdeklődést az apróbb csodatételek iránt, aztán urat csinált belőle, és annak is szólította őt. Egykor, néhány havi udvarlás után megkérte Angelica Maxim kezét, ám a lány, a közös érdeklődés hiányára, a tíz év korkülönbségre meg a tavasz csalóka virágaira hivatkozva egy halk nemmel válaszolt. Akkor tincsei közt megfogant az első fehér hajszál. Valójában undorodott tőle. Bármi sejthető ok nélkül. Talán a vegytani bevégeztetés megfellebbezhetetlen irányaiba mutató nyilak fölé rajzolt katalizátorok tudják a választ, azok a frigid elemek, melyek belépnek a reakciókba, majd szinte sértetlenül szállnak ki onnét, meglehet, éppen ők azok, akik ismerik az Angelica zsigereiben megfogant tiltások okait. Bárhogy is legyen, azóta a hadnagy minden lehetséges udvarlót elmart a lány mellől, és állandósult látogatásaival a teraszon meg állhatatos lépteivel újabb csapást kívánt vágni magának Angelica teste felé. Lehetett némi tisztaság és őszinteség a szerelmében, hisz jöttére a galambok fölvetett fejű, mély búgásba kezdtek, maguk sem értették, miért. Ez így ment néhány évig, a hadnagyból lassan főhadnagy lett, és immár három csillag nyomta vállát a páratlanság nehezen elviselhető, olykor mély kutak mellett hallható jajszavaival. Mintha átkot hordoznának. Mintha szívesen. Valahogy egyre rövidebbé vált rejtélyes munkájának ideje, de a lány iránti megszállottsága semmit nem enyhült, sőt, mondhatni törvényerővé lépett elő a férfi mindennapjaiban. Angelica Maxim hajthatatlan maradt. Arcából kivonultak a színek, és telt idomait leegyszerűsítették a dac kesernyés évei. Kell némi remény minden gyötrődés meghosszabbításához. A kilátástalanság millió lábú és csillószőrű bogara lekúszott a főhadnagy torkán a rekeszizom felé, majd a gyomorszájon át elérte a belső szerveket meg az érhálók szövevényét, és ott fészket vert magának, majd teljesen átrendezte a megszokott pályáikon közlekedő ingerek rendszerét, és kiiktatta az ionpumpákat, hogy ne érezze a fájdalmat, csupán a keservek tompa puffanását hallja magában, és akkor a férfi már csak egy üres képkeretet látott, amire vastag hó terült. Amikor Dinu Miatov-Schlesinger úgy vélte, a reménynek nyoma sincs és már nem is lesz soha, vásárolt egy doboz csokoládébonbont, amit bevitt a munkahelyére, és késő estig bíbelődött vele. Másnap, amikor kifizette az italát, mintegy rendhagyó borravalóként Angelica kezébe nyomta az édességet, fölállt, és szokásától eltérően a szellőn csüngő szerelem számonkérő szavai nélkül távozott. A lánynak föl sem tűnt ez, hisz amúgy is süket volt a füle az efféle szavakra. Bent, a konyhán odadobta a dobozt a pultra, „egye ezt meg valaki, nekem nem kell”, sziszegte, de az öreg Coriolan főszakács elvette a dobozt, és belegyömöszölte azt Angelica táskájának egyik rekeszébe, a rúzs meg Belmondo fényképe közé. „Vidd csak haza szépen és edd meg, legalább ennyivel maradjál, ha már a tisztességes borravalót a menyegzőre gyűjti”, szólt megcáfolhatatlanul, majd visszatért halványkék zománccal futtatott fazekaihoz, kivenni a készülő vadas szószból a babérleveleket, mielőtt átpasszírozná az összetevőket a hatalmas szűrőn, melynek boldogabbik oldalán a bárgyúság magabiztos alaposságával türemkedtek ki a narancsszín péppé zúzott zöldségek, mintha épp az a roncsoltság lenne az ismert világ természetes állaga.

Késő este, miután a zenészek elpakolták nyűtt hangszereiket, Angelica magára vette kabátkáját, fogta a táskáját, és elindult haza. Az Ana Lugojana teraszára meggyszín csönd borult. Meg levél s fellegek. Másnap a játékgyár melletti padon találtak rá, a babarészleg ablakai alatt. Teste fura pózba merevedett, karjai ringó hullámokra emlékeztettek, akár egy kérdő mondat lehetséges hanglejtései. Lábai alatt széttaposott csokoládébonbonok hevertek, a dobozt nem találták, a szél vihette el. Ha valaki a szemébe nézett, láthatta a már végtelenített nézésén túl, ahol a belépő fény megtörik a szaruhártya mikronnyi szélességű hatszoros rétegén, hogy Angelica Maxim életének utolsó pillanatában nem a halált látta. Nem a halált, nem annak fájdalmát, feketéje sajgó ölelését. A tekintet hűlt üvegén áttörve, az a másik, a vendégtekintet már csak az elmosott távolságok melegebb égövein nevelkedett kúszónövényeket láthatta, amint a fákhoz láncolják magukat és összekötik velük a létüket. Meg az izmokat összehúzó töprengés kimarjult redőit, amivel a test emlékszik az őt mozgatóra, és a csökönyösség eszeveszett karmolásaival próbálja megfogni mindazt, ami kívül esik a törzsfejlődés haszonelvűségén. Ami csupán a játék terein ücsörgő dobbanás, lepattanó fénysugár a komorabb tengerek kinnfelejtett pocsolyáiban tenyésző békák lélegző bőréről, teremtőjüktől elvont főnevek, melyekben az élőlények újraalkotják a létfelfogás elkanászosodott tanait. Ellentétes irányú szelekben kisodort ismeretlen színű és illatú virágok mélyről feltörő bomlása a kékre, amit legalább egyszer bárki a sajátjának érez, és pusztán azért gyönyörködtet, mert lehetséges. Sutba dobott fadarab, ami egyszeriben erdővé terebélyesedik, fölkutatva a lombsuhogás emlékeit a törvények vállai mögött. Ahol valakit megkereshetünk. Bízva abban, remélve a hit sivárabb szélein, hogy a végső hőhalál, az a rongyokba tekert patákkal aprózó örök vonulás a teljes rendezetlenség felé csupán egy bocsánatos számtani tévedés a sorban. Szőlődomb, síkság, tengerek, szemgödör. Átkozott sorrend. A szépség bőrömön a felhő.

‍